Szombat reggel puccba, majd kocsiba vágtuk magunkat, és elzötyögtünk Columbusba koronázásra.
(Ahhoz is őrültnek kell lenni hogy szombat reggel hétkor az ember teljes reneszánsz díszben masírozzon ki az esőbe)
A koronázást összekötötték a királyság egyik nagy éves eseményével, a Vörös Sárkány névre hallgató fesztivállal, mely egy egész tábort foglalt el valahol a hegyekben, faházakkal, sátrakkal és sportpályákkal együtt. Mire odaértünk, és átjutottunk a Trollon (trollnak hívják a belépőt szedő embereket, mert ki kell fizetni őket, mielőtt átengednek a hídon...), már megkezdődött a koronázás, amire a szoknyánk a térdünk köré kapva rongyoltunk be az utolsó utáni pillanatban. A történelmi hagyományoknak megfelelően nekünk már csak a folyosón jutott hely: a tornacsarnok tömve volt emberekkel, és az ajtóban is kisebbfajta horda csoportosult a nyakát nyújtogatva, hogy egy pillantást vethessen az új uralkodói párra. Mivel én nem látok át a tömeg feje felett, Liz leírására kellett hagyatkoznom, aki összefoglalta nekem az esemény lényegét, imigyen:
Úgy lesz valakiből király, hogy megnyeri az évente rendezett Királyi Lovagi Tornát (ami meghívásos alapon működik, vagyis nem szambázhat be boldog-boldogtalan és veheti fel a koronát a sárból). Esélyegyenlőség van, vagyis a győztes lehet királynő is, volt már rá példa, sőt, az is az uralkodó választása, hogy ki foglalja el a mellette lévő trónt: szíve választottja lehet ellenkező avagy azonos nemű, bár erre királyi szinten eddig nem, csk a báróknál akadt példa. Nem sokkal a koronázás után meg kell rendezni a következő tornát, és amíg a királyi pár egy éves urlakodási ideje le nem jár, a sorára váró jövendőbeli uralkodói pár a herceg és hercegnő rangját kapja.
Vadonatúj királyi párunk Liz állítása szerint a Középső Királyság eddigi legnépszerűbb hercege és hercegnője volt; az egész nép a rajongásig imádja őket. Mivel az elmúlt két hónapot a Rózsák Háborúja világában töltöttem (Philippa Gregory egy istennő), azonnal Elizabeth Woodville és IV. Edward ugrott be róluk: szépek, fiatalok, mosolygósak, és népszerűek. Liz azt is elörvendezte nekem, hogy a korábbi tornagyőztesekkel ellentétben az ifjú király elsősorban nem harcos: táncol, zenél, énekel, varr, hímez (!!!), vezeti az SCA gyerekszekcióját... és még ezzel együtt is megverte az összes többi lovagot a királyságban. Királynője hasonló módon aktív: nehéz- és könnyűfegyverzetű harcos, íjász, és a művészetek patrónusa. Közösen rendelték el, hogy mostantól az élőzene kötelező része legyen az udvari ceremóniáknak. Ja, és van egy házi malacuk.
A reggel koronázás keretein belül először a lovagok, majd a művészek, végül a pórnép esküdött fel az új uralkodók szolgálatára. Jelen volt a Középső Királyság népén kívül két szomszédos királyság két uralkodói párja is, északi és déli szomszédaink. Jól megbámultuk őket, még akkor is, ha a szemünk sarkából csak, mert amikor elvonultak a sorfalunk mellett, mindenkinek meg kellett hajolni (avagy, a mi esetünkben, bókolni). Amikor véget ért a ceremónia, megkezdődött a nap hátralévő része: a lovagi tornák, az íjászverseny, evés-ivás, kirakodóvásár, tánc, zene, és hasonló izgalmas dolgok. Eleinte céltalanul kószáltam fel és alá; a lovagi torna pályája körül minden báróság saját sátrakat vert fel, ahol hölgyek és lovagok üldögéltek, ételt és italt szolgáltak fel, és nézték a párbajokat. Itt futottam bele a nap fénypontjába is, aki az Artemisz névre hallgatott, és a hátára feküdve birkatürelemmel hagyta, hogy kopaszra vakargassam a hasát (lásd a képet).
Az íjászversenyt természetesen nem lehetett kihagyni. Jóval többen voltunk, mint legutóbb, és több bárósági íjászmester is felbukkant, közöttük a legendás Merlin is (mert ki más), aki kerekesszékben ül és nyolcvan fontos íjjal szégyíti meg a fiatalságot. A versenyt futózáporok szaggatták meg, amikor is mindenki vígan tömörült az apró sátor védelme alá, mint Kisvakond a gomba alá, testünkkel védelmezve az íjakat. A versenyből ezúttal hamar kiestem (ázott tollazással nem egyszerű lőni), de jól szórakoztam, és volt alkalmam ismét megbámulni a királyi párt, akik tiszteletüket tették a pályán, és lőni is beálltak egy körre. Be lettünk mutatva a királyi kutyának is, aki az említett királyi malaccal ellentétben jelen volt a rendezvényen, és harsány röfögéssel jelezte, hogy foglalkozzanak vele is.
Miután a versenyből kiestem, áttettem székhelyem az ebédlőbe egy remek lakoma erejéig. Míg sorbaálltam a kondérhoz, megcsodálhattam a művészek és kézművesek kiállítását, ahol hosszú asztalokon mutattak be mindent, ami a királyságban készül és szépül. A kedvencem az az asztal volt, ahol reneszánsz olasz szépítőszerek rekonstrukcióit mutatták be, és mindet ki is lehetett próbálni. Itt újból belefutottam a királyi párba, akik türelmesen nézték végig az egész kiállítást, és kedves szavakat váltottak a kézművesekkel.
Ebéd után áttettem székhelyem a bárdok sátrába, ahol épp szünetet tartottak a zenélésben, és épp mesemondás zajlott. Beugrottam egy mesére (Nap lánya), ami mindenkinek nagyon tetszett, és a bárdok rögtön maguk közé is fogadtak. A következő pár órát a királynő személyes bárda, Zsof társaságában töltöttem. Zsof eredetileg Zsófia, és az SCA alteregója honfoglaláskori magyar... ez teljesen újdonság volt a számomra. Hamar kiderült, hogy nem kevesen vannak a csoportban akik magyar alteregókat (is) alakítanak. Zsof például tűrhetően beszél magyarul, és csak magyar meséket mond, amikor épp nem énekel. Lecsapott rám, amikor bemutatkoztam, és a délutánt úgy beszélgettük át, ahogy csak két mesemondó tudja, amikor közös témájuk van. Zsof kiválóan ismeri a magyar történelmet, de rengeteg kérdése volt a népmesékről; cserébe én pedig a bárdok életéről és karrierjéről kérdezgettem. Be lettem mutatva egy ruhakészítő mesternek is, egy vidám, szürke bajuszos bácsinak, aki alteregójára nézve orosz, és elárasztott kérdésekkel a magyar középkorral, honfoglaló öltözékkel, kunokkal, S végű hajkarikákkal és egyébb részletekkel kapcsolatban (miközben gyöngyözött gombokat varrt fel egy kaftánra). Ott hidaltam le, hogy Ohio közepén nem egy, de egy egész csapat ember volt, aki pontosan tudta, mi az az S végű hajkarika...
A bárdoktól végül akkor szakadtam el, amikor sor került az esti udvari ceremóniára. Ez jóval tovább tartott mindt a reggeli, de tánc és zene előzte meg. A ceremónia keretein belül kihirdették a tornák győzteseit, rangokat, neveket és címereket adományoztak, lovagokat avattak, okleveleket osztottak szét művészeknek és zenészeknek, és fontos dolgokat hirdettek ki jövőbeli rendezvényekről. Még én is részt kaptam a csinnadrattából, amikor az egész báróságunkat (nagyából két tucat embert) maguk elé rendeltek, hogy megdicsérjenek minket kiváló eredményeinkért (utoljára általános iskolában volt ilyen). Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor egy srác oklevelet kapott, mert az egész viselete és minden tartozéka saját keze munkája volt, kézzel varrva és hímezve. Nagy lelkesen járult a király elé, de félúton az egész tömeg felvisított, hogy "fegyver!" Még időben eszébe jutott, mi a helyzet, és engedelmesen leadta a kardját a testőröknek. A másik kedvenc pillanatom az volt amikor a király maga elé rendelte az összes gyereket, megdicsérte őket, majd azt mondta, hogy biztosan marhára unják már a ceremóniát, indítsanak kifelé a játszótérre.
A ceremóniát Zsof zárta egy saját, a királyi párt és a királyságot dicsőítő dallal, és azután mindenki mehetett a dolgára. Mivel az esti lakomára már elfogyott a jegy, mi hazafelé indultunk, és megálltunk útközben hamburgert enni. Nem mi voltunk az elsők, akik reneszánsz ruhában sétáltak be a gyorsétterembe, és hamar kisebb csapat verődött össze vidáman falatozó és nevető, a nap eseményeit tárgyaló alattvalókból.
Éljen a király.
2013. október 6., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése