2013. október 26., szombat

Kísértetjárás

A közelgő Halloween-ra való tekintettel (az utóbbi években Amerikában egész Októberben Halloween van) a Kultúrklub úgy döntött, befizet minket egy kísértet-túrára a helyi múzeumban. Annak ellenére, hogy az egész egyetemen meghirdették a lehetőséget, végül mégiscsak baráti kiruccanásba torkollt az est - a popkultúra és amerikanisztika szakon kívülről nem jelentkezett senki. Ennek egyik lehetséges magyarázata a campuson zajló zombi apokalipszis lehet: egész héten zombik és zombivadászok szaladgáltak az épületek között, és pillecukorral töltött zoknikkal dobálták egymást. Tegnap este még nagyban zajlott a világvége.

Végül tizenhárman (haha) zsúfolódtunk be két kocsiba, és a ragyogó csillagos ég alatt elfurikáztunk a helyi múzeumba. Tiszta szép idő volt, bár meglehetősen hideg - az a fajta, amiben a helyi diákok még rövidgatyában-tornapapucsban járnak, de rajtam már vastag harisnya volt a nadrág alatt.
A múzeum fényesen ki volt világítva, és több csoport is mászkált az épület körül; önkénten idegenvezetők terelgették őket. Megtudtuk, hogy minden tizenöt percben indul egy új csoport. Nagy meglepetésemre és örömömre kiderült, hogy a mi idegenvezetőnket jól ismerem: az egyik bárdunk az SCA-ból... 
Maga a túra a fő épületben indult. A múzeum a hetvenes évekig bezárólag szegényház volt, a század elején pedig elmegyógyintézet; nem csoda, hogy sok benne a kísértet. A szűk folyosókon és besötétített szobákban tolongva meghallgattunk egy rakás történetet szellemjárásokról, megmagyarázhatatlan jelenségekről, visszajáró volt lakókról, és néhány gyilkosságról - a leghíresebb eset az volt, amikor két idős hölgy összebalhézott egy lépcsőfordulóban, és egyikük lelökte a másikat. Állítólag a tettes sírján sorra elszárad minden ültetett növény. Megcsodáltunk egy dunsztosüveget is tele levágott ujjakkal; bizonyíték volt a város történelmének leghíresebb gyilkossági perében az 1800-as évek végén, a régi szép időkben amikor még minden vásárral járt egy nyilvános akasztás is. Dan jópofa mesemondó, cinikus és humoros, és ismeri az egész épületet, mint a tenyerét. Amikor végigértünk a szobák és folyosók labirintusán, néhány önkéntes forralt almaborral és pattogatott kukoricával várt minket, mielőtt kimerészkedtünk az éjszakába. Itt egy usánkát viselő fiatalabb srác vett át minket, és elvezetett a legelőn keresztül a történelmi értékű telepes-házba, ami előtt egy fehérre festett halottaskocsi parkolt, két műanyag ló mögött. Itt egy viktoriánus kori viseletbe bújt úriember várt minket lámpással a kezében; temetkezési vállalkozóként mutatkozott be, és nagy hűhót és reklámot csapott a megye legjobb halottasházának. Az egész mesterséges szituáció a 19. századi kolera-járvány körül forgott, amely a vállalkozó elmondása szerint két gyereket vitt el az elmúlt héten. A reklámszöveg után - mely kitért a kocsi kiváló minőségére és a faragott sírkövet dekorációira is - bezsúfolódtunk az egyszobás faházba, melynek közepén az asztalon két gyerekkoporsó feküdt, gyertyákkal körülvéve. A vállalkozó cilinderét igazgatva előadta, hogy mekkora újítás a gyerekkoporsó, amire kis ablakot szerelnek, hogy be lehessen nézni, és hogy a vállakozás állja a halotti fényképezés költségeit is, mivel a viktoriánus korban szokás volt halott rokonokat beöltöztetni el lefényképezni a temetés előtt (több ilyen fénykép is állt az asztalon). Ezen a ponton már masszívan borsózott a hátam, és elég kényelmetlenül érkeztem magam, de a muki tovább ragozta a mondókáját azzal, hogy a többi vállalkozó nem megbízható ám, és ha rossz helyre ásnak el valakit, a koporsók hajlamosak felúszni a mocsár tetejére. Régészként nem gyakran hat meg a temetkezés gondolata, de a halott gyerekekről készült fényképek nélkül azért vidáman meglettem volna.
A halottasházból szabadulva átcaplattunk az elmegyógyintézet különálló szárnyába, ahol egy gót Hófehérkének öltözött csaj várt minket az elmebetegség kezelésének vidám történelmével. A falon elolvashattuk a diagnózisok listáját, amik ide juttatták a megye betegeit: "vallásos", "női gyengeség", "túl sokat beszél", "ellenkezett férjével", "kiugrál az ablakon", "önkielégítés"... A történetek érdekesek lettek volna ugyan, de a lány előadói stílusától olyan érzésem volt, mintha valaki a körmét húzkodta volna egy iskolai táblán, így leginkább a táblák olvasásával foglaltam el magam. 
A bolondok házából a bálterembe vezetett az út, ahol vidáman pattogott a tűz a kandallóban (juhé!), és valamiért még egyszer meghallgattuk a híres-hírhedt gyilkossági per teljes történetet, megtekinthettük az akasztófakötelet, és a korabeli újságcikkeket fényképekkel. Innen már csak egy utolsó állomás volt hátra: a temető.
A temetőbe magába szerencsére nem botladoztunk be a koromsötét mező közepén; a kapunál egy újabb hölgy várt minket egy lámpással, erősen vacogva. Öt perc alatt letudta a történeteket, amik kísértetekről szóltak ugyan, de Bowling Greenhez nem sok közük volt. Eddigre már mi sem éreztük kezünket-lábunkat, úgyhogy megköszönve a túrát az idegenvezetőknek sürgősen visszazsúfolódtunk a kocsiba.

Valószínűleg a kísértettúrák népszerűségének tudható be, hogy ilyen gyorsan lezavartuk az egész műsort. Néhány esetben szívesen hallottam volna többet is, míg más esetekben az egész sztorit szívesen kihagytam volna. A koporsós háztól még mindig kiráz a hideg, a fene se érti mi köze annak a kísértetekhez. Történelmi szempontból mindenesetre érdekes volt a túra; mesemondói szempontból hagyott némi kívánnivalót maga után.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése