Meglátogatjuk Batmant!

Lusta, esős-napos vasárnapunk van. Ennek alkalmából a srácok kitalálták hogy menjünk el barlangászni, és lőn.

Nagyjából félórányi autóútra vannak tőlünk a bristoli barlangok. Nyitva vannak egész évben, de ilyenkor még nincs turistaszezon, szóval amikor hármasban beállítottunk az ajándékboltba, három lustálkodó idegenvezető közül válogathattunk. A választás az egyik fiatal srácra esett aki nagy vígan kalauzolt minket az erdőn át a barlang bejáratához. Privát túrát kapunk mivel más turista közel-távol nem akadt. 

A túra első felében cseppkövek között bolyongtunk és csodáltuk a barlang ősi szikla-alakzatait. Megtudtuk, hogy a felfedezők idejében a cserokí indiánok használták a barlangrendszert arra hogy észrevétlenül közlekedjenek, később pedig az illegális moonshine-t készítő élelmes helyiek költöztek be, mert állandó a hőmérséklet, és van természetes vízforrás. (Tudod, hogy Tennessee-ben vagy, amikor az ajándékboltban kapható a moonshine-ról elnevezett, amúgy nagyon csinos pöttyös ásvány). 

A túra felénél megcsodáltuk a barlang egyetlen denevérét, egy "csirkefalat" típusú nagyjából háromcentis kis tüneményt, aki az egyik oldalfalon hibernálta magát. Itt persze rögtön el kellett sütni egy Batman poént, mire a srácnak felderült az arca. A következő fél órát a köveken ülve töltöttük miközben ő arról mesélt, hogy nőtt fel a barlangokban (nem nemzeti park, magánkézben van, egy család üzemelteti) és hogyan karcolta kilencéves korában a Batman emblémát a falra. Innen egyenes út vezetett további sztorikhoz, mint például amikor tavaly behoztak egy osztálynyi elsőst egy szülinapi buliból, és úgy alakult, hogy a srác (aki természetesen örök Batman rajongó) meggyőzte az osztályt hogy ez itt valóban Batman rejtekhelye, és hogy ő maga Robin. A gyerekeknek életre szóló élmény volt, neki meg jó szórakozás; a hír hamar elterjedt, úgyhogy mostanában pár hetente elő kell vennie a kreativitását és gyerekeket vezet körbe feledhetetlen titkos Batman-túrákon. Civil ruhában persze, és időközben Nightwinggé léptette elő magát, Robin sem maradhat örökké az ember.

(Ha gyerekeim lesznek ide hozom őket)

A túra második felét vígan beszélgetve tettük meg hidakon, lépcsőkön és mindenféle búvóhelyeken át. A srác mesélt róla milyen turistákkal volt dolga az utóbbi időben. Számomra a legdöbbenetesebb tény az volt, hogy sok turistának nem szabad megemlíteni, hogy a cseppkő egy centit nő százötven évente, mert nem jön ki a matek, hiszen a Teremtés csak négyezer éve történt, és akkor aztán van üvöltözés a hitetlen pogányával, aki biztos még az evolúcióban is hisz. 

(Én eddig azt se tudtam hogy az itteni haverjaim közül EGY se tanulta az evolúciót biológia órán a suliban. Soha. Üdv Tennessee-ben...)

A túra nagyjából egy óráig tartott, és a végére egész szépen összespanoltunk az idegenvezetővel. A visszafele úton már nagyrészt Batmanről és egyéb képregényekről volt szó, meg ő mesélt a gyerekkoráról a barlangokban, és azokról a részekről amik nincsenek nyitva látogatók részére. 

Tanulság: Ha már vezetőt bérel az ember, akkor béreljen olyat, aki ott nőtt fel. Jó választás volt.

Derült égből ír farkas

A tavasz első napjával megérkezett a napsütés, a madárcsicsergés, a rügyező fák, és az ötven kilós ír farkasok.
Épp azon pötyörésztem a Facebook népes közönségével (nyugi van, recepción dolgozom) hogy mennyire szeretnék egy ír farkast ha nagy leszek és lesz önálló házam meg etetésre elverhető vagyonom, amikor is az egyik kolléganőm azzal robbant be az irodába, hogy "Ki engedte meg a nyugdíjasoknak hogy kutyát hozzanak az épületbe?!"
Na mármost nekem jó két éve akut kutyahiányom van, amin nem segít hogy egy félbolond macskával élek egy lakásban, így aztán rögtön fel is kaptam a fejem. Mivel a legtöbb kollégám nem tudja megkülönböztetni a vakvezető kutyát a pincsitől, rákérdeztem, hogy nem terápiás kutyáról van-e szó, mire azt a választ kaptam, hogy "Na ja, de EKKORA?!?!"
Erre klasszikust kell idéznem:

Megkérdeztem a csajt, hogy mégis milyen típusú szörnyeteget látott a másik recepción, mire vállat vont, hogy "Valami farkas."
A következő háromszáz métert a körfolyosón rohanva tettem meg, és csikorgó fékezéssel érkeztem a nyugdíjasok kellemes hangulatú szalonjába, ahol is a kandallóban lobogó tűz előtt, ahogyan a történelmi filmek nagy könyvében meg vagyon írva, ott hevert egy valódi, hús-vér ír farkas. A gazdi láthatta az arcomon, hogy ezen a ponton már egy szőrös pulóvernek is megvakarnám a füle tövét, így aztán vigyorgott egyet és bólintott, hogy lehet tutujgatni.
Az elkövetkező fél óra munkaidőt azzal töltöttem, hogy a borjú nagyságú kutyust hentergettem a padlón, amit ő csendes békességgel tűrt, és közben a gazdával beszélgettem az ír farkas tartás gyönyöreiről. Kiderült, hogy szuszu valóban terápiás kutya, nyugdíjasokat meg veteránokat vidítanak vele, és ifjabb korában dajkakutya volt egy óvodában. Olyan nyugodt volt hogy eldőlt ha megbökte az ember. A gazdi állítása szerint csak egyszer gurult dühbe, amikor a vele együtt nevelt kisebb kutyát két kóbor rotweiler megtámadta - amire farkasunk azzal reagált, hogy csendes nyugalommal feldobta az egyik rotit a levegőbe, majd elkapta, letette, és nem volt több kérdés.
Azt is megtudtam, hogy az ír farkas kölykök két kilósan születnek, és utána hetente nőnek még kettőt, amíg el nem érik a szárazföldi bálna kategóriáját. Amikor megállnak a növésben már nem esznek többet mint más hasonló kaliberű állatok, ami egyrészt jó hír, másrészt viszont még mindig képes lenne egy közepes méretű vállalkozást csődbe vinni. Továbbiakban megtudtam, hogy egy ír farkas képes olyan erővel csóválni a farkát, hogy eltöri a szekrény vagy az asztal sarkán, és akkor műteni kell. Kiskutyát szerezni se olcsó mulatság: az áruk (legalábbis ideát) nagyjából száz és kétszáz ezer forint között mozog. Tyű.
Mindeközben én szorgosan dögönyöztem a kutyát aki beletörődött a sorsába, és amikor megunta a vakarászást, nagy kegyesen lábra cihelődött és arrébb ment, és meg követtem. A háttérben a recepciós kisasszonyok azon csiviteltek hogy közel merjenek-e menni hozzá, amit én külön viccesnek találtam, mert egy neurotikus tacskótól én speciel jobban félek mint a behemótoktól. Végül aztán csak vissza kellett mennem dolgozni, de előtte lecsaptam a gazdi telefonszámára, hogy a jövőben ír farkas-hiányom támadna, tudjak rá elsősegélyt hívni.
Nincs olyan munkahelyi depresszió amit ötven kiló tömény kutyaszeretet ne tudna kikúrálni.

Manók a bölcsiben

Mivel a munkahelyem az utóbbi időben a tavaszi szünet örömére hanyagolja a főállású mesemondóját (minő meglepetés), úgy gondoltam, ideje más helyeken keresni közönséget. Vasárnap Szent Patrik napja van, és mivel itt a környéken mindenki ír, vagy legalábbis annak vallja (issza) magát, meghívtak a helyi bölcsibe/oviba ír manós napot tartani.
Nagy volt a kísértés hogy eredeti ír tündérmeséket vigyek, de két csoportnyi bömbölő óvodás senkinek nem hiányzik, úgyhogy inkább válogattam olyanokat amik nem ijesztenek mindenkit halálra. Nem volt egyszerű.
Az első csoport a Tücskökből és a Szitakötőkből állt, és kedélyesen elbeszélgettünk velük a leprikónok mibenlétéről. Mint kiderült egész héten leprikón-csapdákat terveztek és építettek a gyerekek (most akkor én nem ölhetek sárkányt, de ők játszhatnak Prérifarkast ártatlan képzeletbeli lényeken?), az óvónők meg titokban lábnyomokat ragasztgattak mindenhová, amik elrejtett csokitallérokhoz vezettek.
(Az én óvodám miért nem csinált ilyet?)
Ennek örömére elmeséltem a gyerekeknek Paddy O'Hara és a leprikón történetét, és megtárgyaltuk hogyan kerülheti el az ember hogy az aprónép átverje és arany nélkül maradjon. Másodjára hozzáfűztem a témához Lushmore (magyarul Görbe és a tündérek néven fut) meséjét leprikónra igazítva, amit a gyerekek végtelenül élveztek még akkor is, ha pont nekem sikerült elszúrni benne az éneket.
A második csoport a Kabócákból és Katicákból állt (ami így magyarul sokkal jobban hangzik), utóbbiak bölcsisek voltak, előbbiek nagycsoportosok, úgyhogy szép széles skálán mozgott a hallgatóság. Ők már a bemutatkozásnál jó arcok voltak, miután elmondtam nekik ki vagyok és honnan jöttem az egyik kislány feje felett megjelent a villanykörte: "Te az óvóbácsi barátnője vagy!!!" mire minden kislány szeme egyszerre csillant fel hogy "Hűűűűű" (én meg majdnem lefordultam a székről). Nagyon lelkesek voltak, mindent mondtak és csináltak velem együtt, még azt is amit nem kellett volna, amitől egy idő után az a szórakoztató érzésem támadt, hogy egy sokszoros tükörbe mesélek. Két mese után még követeltek egy harmadikat is, és utána is úgy kellett őket kicipelni az osztályteremből.
Megvolt a kellő káprázat a hétre.