Élőben a Himalájából - Mesemondás másként

Kissé lemaradva, de beszámolok erről is.
Két héttel ezelőtt egy különös levél pottyant a digitális postaládába: Egy Indiában élő amerikai folklorista bocsátotta útjára az éterbe, és arra hívta fel benne a világ mesemondóinak és mesekedvelőinek figyelmét, hogy ingyenes és nyilvános videokonferencia lesz elérhető június 7-én, egyenesen a Himalájából.
Erre nyilván azonnal be kellett jelentkeznem.

Az úriember neve Eric Miller, és Chennaiban a World Storytelling Institute nevű mesemondó intézet vezetője. Többek között ilyen nemzetközi, élő adásos videokonferenciák szervezésével is foglalkozik, hogy az indiai mesemondó hagyományokat élvezhetővé és elérhetővé segítsen tenni olyanok számára is, akik, mint én, nem tudnak most momentán személyesen átrepülni a szubkontinensre (akármennyire is szeretnének).
Magát a mesemondó előadást az Acoustic Traditional nevű, fiatal törzsi mesemondókból szerveződött csapat alkotta, akik nem Chennaiban, hanem fenn a nepáli hegyekben tartózkodtak, és onnan kapcsolódtak fel az Internetre. A videó egy kissé hangyás volt ugyan, de elnéztük a nagy távolságra és a nagy izgalomra való tekintettel. Végülis megtalálta mindenki a hangot is meg a képet is, és elkezdődhetett az előadás.

A műsort egy sámándal nyitotta meg a nepáli Kirat törzs tagjainak előadásában; dobbal és cintányérral kísérték a dalt, ami azonnal mindannyiunknak a fülébe mászott lüktető ritmusával és ismétlődő dallamával. Maga a történet a termetésről szólt; időnként megálltak az énekben, és egy helyi folklórkutató felolvasta az angol fordítást, hogy a sztoriról se maradjunk le. Nagyon szép történet volt, ami nem is csoda egy olyan törzstől, amely a szivárványt tiszteli. Az előadás felvételének egy részlete egyébként itt megtekinthető.
Mesélés közben a szánítógépnél az egyik fiatal mesemondó, Salil ült, aki türelmesen pötyögte be a chatablakba minden kérdésünkre a választ (egyébként végül én, egy indiai lány, és Eric voltunk jelen a videokonferencián, ami nagy kár, lehettünk volna többen). Elmondta például, hogy a dalt csak a sámán énekelheti, aki lehet férfi vagy nő is. A videó, a chat és az angol fordítás háromszögében teljesen interaktív élmény volt a mesehallgatás.

Sajnos a sámánének után problémáink adódtak a videóval és a hanggal is; nem sikerült az előadókat és a közönséget elég közel vinni a számítógéphez ahhoz, hogy tisztán hallatsszon az éneket követő (angol nyelvű) mesemondás. Egy idő után feladtuk a küzdelmet, és fájú szívvel bár, de elbúcsúztunk a virtuális helyszíntől. A mesemondók megígérték, hogy elérhetővé teszik majd a helyszínen készült videót erről is.

Sok panaszkodást lehet mesemondó közökben hallani arról, milyen rosszat tesz a szájhagyománynak a modern technológia, és hogy milyen elkeseredett közdelmet kell folytatnunk a tévé és az Internet ellen. Szerintem viszont van ennek az egésznek egy pozitív oldala is: Én például borzasztóan élveztem, hogy az ágyamban üldögélve egy szombat reggelen élőben hallgathattam meséket a Himalájából. És szerintem ha ötszáz évvel ezelőtt élt mesemondók ugyanezt megtehették volna mondjuk egy varázstükör segítségével, akkor bizony meg is tették volna.

Külön sok sikert kívánok magamban az Acoustic Traditional csapatának, akiknek azóta is lelkesen követem a Facebook híreit, és sokat tanulok tőlük a himalájai törzsi kultúrákról, mesemondó hagyományokról, és mindezek megőrzéséről és virágzásáról a 21. században.