Az új évaddal új helyszín is jár: A HellóAnyuban rendeztük meg az összejövetelt, ami színes és barátságos hely, pont mesemondásra való. Nagyjából harminc-negyven ember a maximális befogadóképessége, és tegnap este szépen meg is telt. A mesemondó sorozatnak bejáratott közönsége van már, akik közül sokan eljöttek, és mindenféle meglepetéseket okoztak nekem: Egyrészt kiderült, hogy sokkal több (és több országból érkező) spanyolul beszélő ember van Budapesten, mint gondoltam volna - jöttek mexikóiak, venezuelaiak, ecuadoriak, stb., és jó néhány magyar is, akik beszélnek spanyolul (plusz két amerikai és egy ír mutatóba). Másrészt már a mesélés előtt látszott, hogy borzasztóan kedves, barátságos, meleg szívű közönséggel van dolgom. Többen odajöttek bemutatkozni és beszélgetni, előre megdicsértek, hogy magyar létemre spanyolul mesélek, amitől aztán rögtön sokkal kevésbé izgultam. A mesemondást is mosolyogva, bátorítóan bólogatva ülték végig, és utána is odajöttek, hogy gratuláljanak, és beszélgessenek. Ha van olyan pozitív sztereotípia, amit elhiszek akkor ez az: Sohasem volt még olyan spanyol nyelvű közönségem, akik ne lettek volna ragyogóan barátságosak. Ez az egyik fő oka annak, hogy szeretek spanyolul mesélni.
Pedig a feladat egyébként egyáltalán nem egyszerű. A spanyol a második idegen nyelvem, gimnáziumban kezdtem tanulni (bár gyerekkorom óta voltak spanyol mesekönyveim, édesanyámnak köszönhetően, aki szintén angol-spanyolos). Több spanyol nyelvű konferencián és fesztiválon is meséltem már, és mindig nagy élmény volt - de nem tartok még ott, hogy egy egész előadást rögtönöztni tudjak. Ezt az estét is kemény, "Eye of the Tiger" stílusú tréning előzte meg, amelynek során egy hétig spanyolul tévéztem, olvastam, és hallgattam zenét, hogy visszajöjjön a rutinom. Az egy órás előadást többször elpróbáltam otthon (erről majd egy külön bejegyzésben írok). Olyan meséket válogattam, amiket már meséltem korábban - még a tenerifei fesztiválra raktam össze a spanyol vonatkozású magyar népmesékből és legendákból álló mesecsokromat, amit most újra volt alkalmam elővenni. A mesecsokrot a Bús Királyfival nyitottam meg, bemelegítésül, majd lement az Aranyhajú kertészbojtár (ahol a spanyol király udvarában szolgál a kertészfiú), Kampó táltos (aki állítólag eredetileg spanyol zsoldos volt), és a végén Jolánta (magyar királykisasszony és aragóniai királyné) igaz története is.
A kedvenc pillanatom az volt, amikor Jolántát vezettem fel. Először megkérdeztem a közönséget, vannak-e közöttünk rajongói az Időminisztérium sorozatnak - és voltak! (Ettől külön boldog lettem, mert az egyik kedvenc sorozatom, de kevés emberrel tudok lelkendezni róla). Ezek után elmerengtem rajta, milyen jó lenne, ha egyszer visszautaznának a 13. századi Aragóniába, és megkérdeztem a közönséget, tudják-e, milyen fontos történelmi személy élt abban a korban. És volt, aki tudta! Hódító Jakabtól aztán egyenes út vezetett a magyar királynéig (kis kitérővel az apjára, II. Andrásra, meg a Bánk Bánra). Jó volt, hogy a közönség benne volt a játékban.
Összességében véve nagyon jól éreztem magam - és még az sem tudta letörni a kedvem, hogy az előadásomba csúsztak azért nyelvi hibák. A közönség vagy kivárta, amíg összeszedem az elszaladt igeidőt, vagy segítettek megtalálni a helyes kifejezést, és ettől az egész előadás jó hangulatban, gördülékenyen telt. Mivel azt tervezzük, rendszeresen lesz alkalmam mesélni a Noches de Cuentos keretein belül, innen már csak felfelé fejlődöm majd. Értékes, szerethető rendezvénysorozat, nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek.
Aki szeretne belesni a rendezvényre, azt október 2-án várjuk legközelebb, Nelson Calderón kolumbiai-spanyol mesemondó előadásával. Őt egyébként magyar tomácsolással is meghallgathatjátok előző este az RS9 színházban!
Colorín colorado :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése