Idén rengeteg útleírást olvastam női utazóktól. Sok lenyűgöző könyv volt közöttük, de Juanita Harrisoné felkerült az örök kedvencek listájára. Amikor kiolvastam, egy teljes blogbejegyzést is szenteltem neki, a lelkendezést (angolul) itt olvashatjátok. A csaj a 20. század elején, sötét bőrű (amerikai) nő létére teljesen egyedül, pénz nélkül nekivágott a nagyvilágnak, és akkora szerelemmel és jókedvvel járta körbe, hogy lehetetlen nem a szívünkbe zárni. A tájfunban való hajókázást vidám hullámvasútként élte meg, lépten-nyomon elajándékozta a bőröndjeit (de a kedvenc piros alsóneműjét megtartotta), jókat szunyókált a Taj Mahal virágágyásaiban, pofára ejtett pár pasit, minden városban beiratkozott a könyvtárba, és az új kalapra szánt pénzét inkább múzeumbelépőkre költötte. Azóta minden utazásnál arra gondolok, mit tenne a helyemben Juanita Harrison.
(Azóta a fotóját is megtaláltam az ancestry.com-on)
Végtelenül bájos graphic novel egy királyfiról, aki titokban szeret királylányak öltözni, és egy varrónőről, aki titokban divattervező szeretne lenni. Az év egyik legszerethetőbb, és egyben legszínesebb olvasmánya volt, aminek csak emelt a fényén a rajzoló kifejező stílusa, és a ruhaköltemények széles tárháza. Ha valaki felemelő és humoros sztorit szeretne, cuki szerelmi szállal, annak mindenképpen ajánlom.
Kirké, a görög mitológia hírhedt boszorkánya, régóta megérdemelt már egy saját sztorit, és ennél jobbat nem is kaphatott volna. Madeline Miller nem csak klasszicista, de az írói stílusa is lenyűgöző; magát a prózát lassan, ízlelgetve a legjobb olvasni, míg elmerülünk a görög mitológia folyékony aranyba mártott világában. Nem nagyon olvastam még olyan regényt, ami konkrétan színkódolva lett volna, de itt minden jelenetnek és szereplőnek finoman kidolgozott vizuális leírásai voltak. Emellett persze csodaszép, ahogy a Kirkéről ismert töredékes adatok egyetlen hatalmas ívű történetté álltak össze. Ha kedvenc regényt kellene választanom az idén, nagy eséllyel ez lenne az.
És akkor jöjjön rögtön a másik esélyes versenyző. Kate Heartfield munkásságát nemrég fedeztem fel, de azóta gyakorlatilag elolvastam mindent, ami az ő tollából került ki. Ennek a regénynek az alapgondolata egyszerű ám nagyszerű: Egy megkeseredett, középkorú szoptatós dajka a halott (és zombivá vált) férje után indul a Pokolba, hogy visszakövetelje tőle a lánya örökségét. Útján elkíséri félénk felnőtt lánya, egy transznemű zsoldos, egy kétgyerekes úrihölgy, egy vízimanó, és egyéb fura figurák, akik ezt a 14. századi Németalföldre épített horror-fantasy világot lakják. Az egész sztorit egyébként egy Brueghel-festmény ihlette, biztos ismeritek:
Mivel a true crime műfaja nagyon távol áll tőlem, ez a könyv az év egyik nagy meglepetése volt számomra. Eredetileg H. H. Holmes miatt vágtam bele, de hamar rá kellett döbbennem, hogy a könyv tartalmaz egy sokkal érdekesebb sztorit is: A chicagói Világkiállítás történetét. Sohasem gondoltam volna, hogy egy építészetről és bürokráciáról szólóm könyvet olyan élvezettel fogok olvasni, hogy a sorozatgyilkosról szóló fejezeteket gyakorlatilag átpörgetem, mégis így lett. Az év nagy non-fiction kedvence lett a könyv, és szívesen nézném mondjuk HBO sorozat formájában is.
Nem vártam az idén, hogy rá fogok izgulni egy ballonkabátos macskára, de a Blacksad elsöprő fölénnyel az idei kedvenc képregényélményemmé vált (tudom, tudom, későn érkeztem a partira). A furry noir, amennyire szürreálisan hangzik, annyira zseniálisan van kivitelezve a sorozat lapjain; a műfaj minden formai követelményét elegyíti csodaszép, és aprólékosan részletes látványvilággal, amiket órákig bírtam nézegetni. Az állatok arcai nem csak karakteresek, de kifejezőek is, és az egész kötetnek sajátos kultúrája, hangulata van. Erősen felnőtt fogasztásra ajánlott, de mindenképpen a műfaj egyik nagy sikere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése