Az elmúlt két évben hagyománnyá vált, hogy Régészet Napján a szolnoki Damjanich János Múzeumban mesélek. A sort idén sem törtük meg: Megint meghívtak fellépni, és megint csak vadonatúj műsorral készültem gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A
szarmaták és a
gepidák után ezúttal a sztyeppei nomád népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok, honfoglaló magyarok, kunok, jászok) kultúrája, hagyományai voltak terítéken.
A bejáratott formulához igazodva megint csak öltözékben jelentem meg, és ennél mesemondó fellépésen nem nagyon voltam még magyarabb: Előástam a szekrényből a boldogult íjász koromból megmaradt honfoglaló kaftánt, veretes övet, tarsolyt, gyolcsnadrágot, és útközben a Nemzeti Múzeumban még egy hajfonatkorongot is sikerült beújítanom. A tarsolyon nem volt ugyan lemez, volt viszont pávasárkány meg griff (szintén a Nemzeti utánozhatatlan ajándékboltjának köszönhetően), meg üveggyöngyök. Menet közben valaki rám pirított, hogy rossz oldalon lógatom a veretes öv nagyszívjégét (úriember volt az illető), de a megrendelők meg voltak elégedve az összképpel.
Ami a meséket illeti: Úgy válogattam a mesecsokrot, hogy mindegyik fentebb felsorolt kultúrához legalább egy történet tartozzon. Végül két szkíta, öt szarmata (jobban mondva nart), két hun, egy avar, négy magyar, egy jászsági, és egy kun mese/monda került a tarsolyba (hehe). Természetesen két óra alatt nem mindegyikre jutott idő - de szokás szerint menet közben dőlt el, milyen a közönség hangulata és érdeklődése, így biztosra mentem, hogy legyen mihez nyúlni. A végeredmény a programfüzetben az
Ősi regék és legendák a sztyeppéről címet kapta.
A kora délutáni kör gyerekeknek és családoknak szólt, és
A griffmadarak kincse alcímet viselte. Alaposan meglepődtem rajta, milyen sokan voltak; az előző két évhez képest megduplázódott a hallgatóság létszáma, és teljes telt háznak (pontosabban galéria-teremnek) meséltem - még a babzsákokat is be kellett hozni. A gyerekekre való tekintettel kalandos tündérmeséket választottam azok közül, amikben megmaradtak még az ősi hiedelemvilág egyes elemei is: Volt
Szárnyas farkas (nagy kedvencem),
Hétlábú paripa (hogy női hősünk is legyen), és
Csorha János, ami egy jászságban gyűjtött népmese táltosokkal és mindentlátó indiai királylánnyal. Öröm volt látni, hogy a klasszikus magyar tündérmesék mennyire magukkal tudják ragani a közönséget. A Szárnyas farkas útelágazása hangos méltatlankodást váltott ki mindenkiből; a hétlábú paripát megelőző három- és ötlábú táltosokat kuncogás fogadta; amikor a mindent látó királylány a füle mögé tűzte a rózsává változott táltos fiút, mindenki csillogó szemekkel ismerte fel a cselt. A mesék nem csak éltek élőszóban, de szárnyaltak is. Külön csíptem azt a kisfiút, aki előre bemondogatta, mikor mi fog majd történni, majd mindetudóan bólogatott, amikor igaza lett...
Annak is nagyon örültem, hogy többen visszajöttek a korábbi közönségből a "felnőtt" körre is. A második előadás a
Lábnyomok a Hadak Útján címet viselte; itt meséltem a hosszabb, bonyolultabb mondákat. Bár továbbra is akadtak gyerekek a tizenöt fő körüli közönségben, sokkal csendesebb, nyugodtabb volt a hangulat, és volt időm kibontani a történelmi részleteket. Időrendben haladva először a szkíták kerültek sorra. Itt Szamoszatai Lukianosz egyik művéből, a
Toxarisz, avagy a barátságról címűből meséltem egy történetet arról, milyen fontos volt a szkíták között a vértestvérség. Lukianosz régóta a szívem csücske, a sztori viszont új volt, de remekül működött lányszöktetéssel, merénylettel, epikus csatajelenettel együtt. Utána sorban a hunok következtek - hozzájuk természetesen Attila-mondával készültem, mégpedig az
Attila és a mutatványosok kibontott, kiszínezett verziójával, amit még anno a mesemondó vizsgaelőadásomhoz raktam össze. A hunokat az avarok követték, és mivel Szolnokon voltunk, a
Csörsz-árok mondájára esett a választásom. Jó mesével voltam jó helyen... Az előadás végére maradt még némi idő, így hozzácsaptam a sorhoz az egyik kedvenc nart legendámat,
Alimbeg lányának, a nartok hős vezérének történetét, aki férfiruhában indul el magának feleséget szerezni. Ebben a mesében külön szeretem, hogy a magyar hagyományban is gyakran előfordul,
itt írtam róla.
Mindkét előadás nagyon pozitív élmény volt (még akkor is, ha a tarsolyom folyamatosan át akarta venni az irányítást a kaftánom esése felett). Örültem, hogy ezeket a különleges, sokáig válogatott és csiszolt történeteket mesélhettem, és a közönség épp annyira szerette és értékelte őket, mint amennyi gondot fordítottam a mesecsokrok összefűzésére. Jó volt látni, hogyan működnek, alakulnak a mesék és mondák élőben - és természetesen remek volt az is, hogy múzeumi környezetben, régészeti leletek és a hozzájuk értő szakemberek társaságában adhattam elő őket. A mesék beleillettek a helyszínbe és a rendezvénybe, és megtalálták maguknak a közönséget.
Jövőre is, ugyanitt. Már alig várom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése