Koszovó vitatott jogállású terület, azok szerint, akik nem ismerik el, Szerbiához tartozik. Mivel népmeséket ilyen formában Koszovóból nem találtam, műfajt váltottam, és eposzt olvastam hozzá.
Serbian epic poems
John Matthias and Vladeta Vuckovic
Swallow Press/Ohio University Press Athens 1987
A kötet a koszovói csatáról (1389) szóló szerb epikus költeményciklust fordítja angolra. A bevezetőben Charles Simic megjegyzi, hogy a szerb nemzeti epika különlegessége, hogy nem a győzelmet ünnepli, hanem a vereséget siratja (bár ebben szerintem a magyarok is elég jók). A költemények Vuk Karadzic gyűjteményéből származnak (vele majd találkozunk még); sokukat már vak öregasszonyoktól és a költeményeket versként szavaló öreg hagyományőrzőktől gyűjtötte az 1800-as évek legelején, nem az eredeti énekmondók ajkáról. A könyv szerzői igyekeztek visszaadni angolul is a költemények ritmusát és nyelvezetét, az előszó tanúsága szerint hangulatában autentikus fordítást alkottak. A kötethez részletes bevezető tartozik, valamint fordítási megjegyzések és lábjegyzetek is.
A költeményeknek tényleg sajátos hangulata, képi világa van. A Krushevatz-i vacsora című töredék például egy az egyben az Utolsó Vacsorát tükrözi, melyben Lazar cár megjósolja, hogy másnap a csatamezőn valaki elárulja majd őt. Ez a töredék sorolja fel a csata leghíresebb alakjait is, mindegyiküket a maga kiválóságaival (ami tulajdonképpen az eposz-ciklus seregszemléjére). Nagyon érzékletesen írja le a török túlerőt Milosh Kapitány és Ivan Kosanchich egy mondata: "Ha minden szerb egy szem sóvá változna / Meg sem tudnánk sózni az átkozottak vacsoráját." A koszovói csatában ugyan meghalt mind a cár, mint pedig a szultán, a vereség mégis egyértelműen a szerbeket sújtotta. Megható volt a pillanat Musich Stefan balladájában, amikor a csatatérre igyekvő lovag egy parasztlánnyal találkozott, aki egy szerb sisakot halászott ki a vértől áradó folyó vizéből, hogy hazavigye az öccsének játszani. A sisakot látva a lovag elsírta magát, de mégis továbbment a vesztes csatába. A lány más szövegekben is felbukkant, A koszovói lány néven; itt a halottak között keresgélte a jegyesét, és aki még élt, annak bort és kenyeret adott áldozatként. Hasonlóan megható volt Lazar cár és Militsa története - a hadba induló cárt a felesége kérlelte, hogy kilenc testvéréből legalább az egyiket hagyja otthon, hogy üzenetet tudjon majd vinni a csatatérre, és hírt hozni onnan. A hölgy kérését azonban sorra minden fivére megtagadta, és mind elmentek a csatába; végül csak egy szolga maradt otthon vele, és két holló hozta a hírt, hogy minden hős odaveszett. A hírhozás egyébként gyakori motívum volt; több szövegben is egy hírhozó mesélte el a csatát valakinek, ahelyett, hogy az énekmondó maga írta volna le az eseményeket. A Yugovichi anyjának halála című részben a kilenc harcos testvér anyja maga repült el a csatamezőre, és vitte haza a fiait, akikért aztán megszakadt a szíve.
A szövegeket olvasva tényleg világos volt, hogy tragikus hősökkel, dicső műltat sirató költeményekkel van dolgunk; nem csoda, hogy pont akkor gyűjtötték össze ezeket az énekeket, amikor a szerbek lázadni kezdtek a török uralom ellen. Kár, hogy viszonylag kevés szöveg szerepel ebben a könyvben; szívesen olvastam volna többet is. Akit érdekel a téma, annak ajánlom Albert Lord "The Singer of Tales" című könyvét.
Hova tovább?
Szerbiába!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése