Játék határok nélkül

Ki emlékszik még erre a remek tévéműsorra a hajdan volt kilencvenes évekből? Tudjátok, amikor mindenféle európai nemzetek csapatai színes jelmezekbe öltözve fura versenyszámokban mérték össze erejüket és tudásukat (avagy azok ellenkezőjét). Aki nem emlékszik, az járjon utána. Én még arra is emlékszem, hogy a magyarok voltak a sárgák :)
Nos, a fentebb (ühüm, lentebb) emlegetett F.E.S.T. konferencia kísértetiesen hasonlított ehhez a rendezvényhez. Az összefoglalást már olvashattátok; a bővített beszámoló első fejezeteként szeretnék néhány mondatot szentelni az egyes országok csapatainak:
(Akit bővebben érdekelnek az emlegetett személyek, csekkolja le a fesztivál honlapját)

A vikingek: Izland kivételével minden viking állam képviseltette magát; svédek hatan, dánok ketten, norvégok heten érkeztek (igaz abból egy iráni volt, de oslói lakos). A konferencia legjobb fej csapatát tisztelhetjük bennük, számomra legalábbis egyértelműen ők vitték el a pálmát. Persze én elfogult vagyok. Hogy is lehetne nem kedvelni egy sereg északi mesemondót, akiknek ráadásul olyan neveik vannak mint Ulf, Sven, vagy a hölgyek szíve csücske, Love (bár utóbbit ú-val ejtik). Ő egyébként a második legifjabb volt a konferencia résztvevői közül; csak két évvel öregebb szerény személyemnél. Mindannyian szépen beszéltek angolul, és kivétel nélkül profik voltak a színpadon; ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy barátságos, érdeklődő társaság voltak, akikkel hosszas eszmecseréket folytathatott az ember kultúráról, zenéről, könyvekről, vagy leginkább mindenről, ami az eszünkbe jutott. Mats, a svéd nagyfőnök ráadásul több száz remek fényképet is készített dokumentáció céljából, linkekért tessék jelentkezni nálam, vagy szétnézni a Facebook-on ;)

A kelták: Természetesen nincs európai mesemondó konferencia írek és skótok nélkül. Mindkét társaság három-három fővel képviseltette magát. Előbbi csapat két hölgyből állt (a vagány és nagyszájú Clare-ből és az ezüst hajú, csendesebb Nualából), valamint Alexanderből, akiről elég annyit mondani, hogy mindenki csak Nagy Sándorként emlegette. Róluk vagy sokat, vagy semmit; pontosan olyanok voltak, ahogyan a mesékből ismerjük őket, elvarázsoltak, elegánsak, hangosak és vidámak, költőiek, közvetlenek, dalosak, táncosak és mosolygósak. Clare volt a konferencia szíve és lelke; beszélt mindenkivel legalább 4 vagy 5 nyelven, ismerkedett és barátkozott, énekeket tanított nekünk, és természetesen esténként ő hozta a bort.
Ami a skótokat illeti: George, a konferencia legidősebb résztvevője, klasszikusan képzett hagyományos mesemondó; Skye szigetéről érkezett (aki olvasta Cú Chulainn legendáit, az tudja, miről van szó). Kiskacsaként kísértem mindenhová - nem minden nap találkozik az ember olyan mesélővel, aki több ezer kelta legendát ismer, és részt vett még a maga korában olyan remek dolgokban is, mint történetmondó párbaj a híres Duncan Williamson ellen. John hasonló módon tapasztalt volt, bár saját állítása szerint George mellett csak halovány kezdő a maga 30-egynéhány év gyakorlatával; ketten együtt, a két kiltes-szakállas úriember, egyedi hangulatot kölcsönöztek a gyűlésnek.
Plusz pont jár a csapatnak a fantasztikus akcentusokért is. Bár felét se értettem annak, amit mondtak, nem győztem betelni vele.

A hispánok: Szívem csücskei. Életemben először hallottam élőben spanyol mesemondást, és nem győztem betelni vele. Gyönyörű nyelv, pont. A küldöttség nagy gondot fordított rá, hogy minden spanyol ajkú terület egyenlő mértékben képviselve legyen: Roser katalán, Virginia baszk, Nelsón columbiai, Pep, Carles és Casilda pedig Spanyolország különböző szegleteiből érkeztek. Zajos, vidám társaság volt, nagyon összetartó (főleg, mert az angol és a francia nyelv is idegen volt a számukra, cserébe pedig sokan a többiek közül nem beszéltek spanyolul). Sok időt töltöttem velük, összebarátkoztunk; gyűjtöttem tőlük jó kis sztorikat. 2011-ben ők rendezik majd a FEST konferenciát, együtt a guadalajarai mesemondó maraton 20. évfordulójával.

A hellének: Három fővel és teljes mellszélességgel. Jorgosz mint mesemondó, Nikoleta mint az első nemzetközi görög mesemondó fesztivál szervezője (őt csak úgy emlegettük, mint 'a görög istennő', mert pont olyan csinos volt, és úgy is viselte magát), valamint Stelios, aki saját bevallása szerint az első görög mesemondó (amin elcsodálkoztam kissé, nem látszik rajta hogy háromezer éves lenne...). Energikusak voltak, határozottak, jól felkészültek - a saját fesztiváluk mellett ők felelősek a FEST honlapjáért is. Cserébe egyiküket sem hallottuk igazán mesélni.

A taljánok: Két cserfes hölgyemény, egyben az első római nemzetközi mesemondó fesztivál szervezői, melyről remélhetőleg szeptemberben részletes beszámolót is közlök majd. Remekül meséltek együtt a színpadon, szépen beszéltek franciául és angolul, és nagyon kompakt kis csapatot alkottak. Jó volt beszélgetni velük.

A fhransziák: Számtalanul sok volt belőlük (főleg, mert közéjük számolom a Svájc francia kantonjaiból érkezett mesélőket is). Mivel a francia nyelvből egy büdös mukkot se értek, nem tudom megállapítani, jól meséltek-e vagy sem; a spanyolokkal és olaszokkal ellentétben nem tettek különösebb erőfeszítéseket az iránt, hogy bárki más is megértse őket. Eleget tettek minden, a nemzetükkel kapcsolatos sztereotípiának; egyértelműen profi volt mindegyik. A fénypont a csapatban Jean, mindannyiunk kedvence, a kackiás bajuszú lovag, aki türelemmel és remek humorral tolmácsolt bárkinek, aki megkérte rá.

A portugálok: Három fő; új országként szerepeltek a konferencia listáján, akárcsak mi magyarok. Kevert háttérből származó, vidám és összetartó kis csapatot alkottak, és hamar sikerült a spanyolokhoz csapódniuk (annyira, hogy sokan már meg sem tudták különböztetni őket). Szépen beszéltek mindenféle nyelveket, és nagyon klassz meséik voltak.

A németek: Meglepő módon csak hárman voltak (plusz Svájc németül beszélő szekciója). Közülük egynek a nevét se tudom - fiatal lány volt, aki egy részt szavalt el a Niebelung-énekből, de sajnos hiányzott belőle a dög. A másik két hölgy viszont kárpótolta a közönséget mindenért - üdítő színfolt volt számomra az egy év Amerika után, hogy mindenki a konferencián fittyet hányt a politikai korrektségre és a 13-as karikára; mindenki, de a németek különösen. Emlékeztessetek, hogy meséljek majd nektek a három apácáról ;)

Az angolok: Hárman - egy nagyon kedves gyógypedagógus-mesemondó hölgy, Graham, az egyik hippi szervező és Martin, akivel nagy barátok lettünk az öt nap alatt. Utóbbi egyben a jövő évi konferencia főszervezője is. Lubickoltam egy sort a brit akcentusban.

Végül, de nem utolsó sorban, mi, vagyis Kelet-Európa: Akinek nem tetszik a megjelölés, ne vegye magára. Mi meg voltunk elégedve vele. Mind a hárman. Birgit Bécsből, Jitka Csehországból, én meg, nos, itthonról. Hamar összebarátkoztunk, és az öt nap nagy részét együtt töltöttük; közös erővel megalapítottuk a kelet-európai mesemondók szövetségét a FEST keretein belül. Munkánknak természetesen ez még csak a halvány kezdete; mivel mindhárom ország hivatalos mesemondó szervezet nélkül van, nagy út áll még előttünk, míg a FEST hivatalos tagjaivá válunk. Kezdetnek persze két ilyen jó fej és lelkes emberrel dolgzni már önmagában megéri az egészet.

És aki oda se ballagott: Mindannyian hiányoltuk a finneket, meg a többi kicsi északi országot - senki se tudja, hová lettek. Nagy űr tátongott Kelet-Európában és a Balkánon is - kósza mendemondákat hallottunk szlovén, horvát és román mesélőkről, de egyikük sem bukkant fel. Majd jövőre.

Na, látjátok, ezért mondtam, hogy szükség lesz egy rövid bevezetőre is. Még el sem kedztem a beszámolót...