Prágai kísértés

Az idei családi nyaralás, mint mindig, több kisebb részletben történik (beleértve az Angelával tett kirándulásokat is). Eddigi vitathatalan fénypontja az a négy nap volt, melyek folyamán rövid kiruccanást tettünk morva őseink földjére (a felmenőinktől ránk származott hagyomány szerint szerény személyem egynyolcadrészt morva. Felerészt sváb. Felerészt magyar. Én aztán békében vagyon mindenkivel a környéken! Úgy is mondhatjuk, hogy álltam a fehér ló mindkét oldalán.)
Röviden és velősen: 3 napot töltöttünk Prágában.
Bár ez a kaland időrendben megelőzte Angela érkezését, akkor nem akadt időm írni róla; és mivel most amúgy is uborkaszezon van, gondoltam, kerekítek egy szösszenetet arról, hogyan is látja Prágát egy mesemondó.
Szemüvegeket fel.

A prágai Új Városban, nem messze a Károly-tértől, áll egy szállodává alakított monostor. A kertben sötétszürkére kopott Mária-szobor, a falakon sűrű borostyán, a vastag kertfalon kovácsoltvas ajtócska, a barokk épület homlokzata fölé pedig a Szent János-templom magasodik. Prágai tartózkodásunk idejére ez a vadregényes épület szolgált főhadiszállásul. Mesemondói szempontból tökéletes helyen volt (és azok számára, akik értik: a Winchester fiúk is ide cuccoltak volna be).
A mesemondók négy dimenziót látnak. Izé, ötöt. Huh, fizikusok. Ööö... lényeg a lényeg, a mesemondók mindig eggyel több dinemziót látnak, mint amennyi a tudomány mai állása szerint létezik; az az egy plusz dimenzió pedig nem más, mint egy adott tárgy, épület vagy hely története.
A szomszédunkban álló ház például, a maga csinos barokk homlokzatával és rózsaszínes falaival egyáltalán nem tűnt ki a környező épületek közül; azoknak viszont, akik felfigyelnek az ilyesmire, messziről visított, mint egy világítótorony. Dr. Faust egykori szállása ma már kórház és patika; mégis, amikor besétáltunk körülnézni, libabőrös lettem. Azt állítják, a híhedt doktor után még számos önjelölt varázsló és alkimista élt ezek között a falak között; a legtöbben a plafonon tátongó, kénbűzt árasztó lyukon keresztül távoztak, amikor eljött az ideje... akárki találta is ki, hogy legyen kórház az épületből, biztos remek humorérzékkel rendelkezett. Vagy patákkal és egy vasvillával.
Az utca túloldalán emelkedett a nemrég felújított emmauszi kolostor; régen, amikor még szerzetesek csendes és fegyelmezett közössége lakta, fentebb említett patás barátunk részmukaidős szakácsként tevékenykedett a konyhájában, remek főztjével próbálva a testi élvezetek felé csábítani a barátokat. Végül természetesen lebukott (de csak miután már minden atya jó néhány fölös kilót felszedett magára). Besétálva a belső udvarba nem kis derültséggel vettem szemügyre az "Catering" (élelmezés, vandéglátás) feliratú hirdetőtáblát.
Első este azzal a történettel sikerült meglepnem kedves családomat, hogy nagy valószínűséggel egy halott apáca van valahol a pincében befalazva. Prágában több olyan legenda is járja, hogy egy-egy kőművest titokzatos maszkos emberek kirángatnak az ágyából éjszaka, és ismeretlen helyre viszik, ahol valami titokzatos, szörnyű munkát kell (jó sok arany ellenében) elvégeznie; ezek közül az egyik az emmauszi kolostor közelében élve befalazott apácáról regél. Na, ettől sem aludtunk jobban.
Még mindig a közvetlen szomszédságnál maradva: hamar kiderült, hogy Prága legsűrűbben kísértett utcájában lakunk; volt itt embereket halálra táncoltató pincérlány, fejetlen katona, meg amit akartok. Ráadásként a Károly-tér környékén állt valaha az a ház, ahol éjszakánként egy titkos társaság tartott összejöveteleket - miközben a testük otthon feküdt az ágyban. Festményeken keresztül közlekedtek. Egy rakat Dorian Gray. Huh.
Kissé távolabb sétálva a szállástól... hát, ott volt egész Prága. Történetmondói szemszögből az Óvárosban sétálni körülbelül olyan, mint hőszemüvegen át nézni egy csillagszórót. Próbáltam az általam jobban kedvelt történetekre koncentrálni - Bruncvik fejedelem és az oroszlán szobrára a Károly-hídon, és a megvakított órásra a híres-hírhedt városházi óránál. Történetek, legendák és mesék zsizsegtek körülöttünk minden irányban (nem is beszélve a turistaszezon csúcsát jelző elképesztő tömegről).
A Vysehrad sokkal nyugisabb volt - oda csak helyiek mennek fel, meg néhány turista, aki nagyon eltévedt. A Szent Péter-templom megfeketedett tornyai alatt szőlőtőkék borították a hegyoldalt; a kilátás erősen emlékeztetett egy szebb, tisztább és zöldebb Budapestre, kivéve, hogy a rossz irányba hömpölygött a folyó... A Vysehradnak is megvannak a maga legendái; a legtöbb a 8. században élt Libuse fejedelemasszonyról szólt, aki a jövőbe látott, és minden cseh szíve csücske azóta is. Hát, tudta, hová kell építkezni, az biztos.
Az első napon még meg-megálltunk megcsodálni a cseh szuvenírboltokat - a marionett-árusokat, üvegműveseket, és természetesen (a hugi kedvéért) Kisvakondot minden elképzelhető formában és méretben. Később az egész kezdett veszínei a varázsából a puszta mennyiség miatt (és mert majdnem elhagytuk anyát és hugit egy játékboltban). A marionett-bábok megmozgatták a fantáziámat, de sajnos nem egészen tudom magam túltenni a tényen, hogy csúnya az arcuk. Egyik sem volt különösebben szimpatikus. Kivéve a vörös selyemruhás hölgyet a fekete maszkban. Azzal a karakterrel lehetne kezdeni valamit egy színpadon... (*történetmondói agyműködés folyamatban*)
És ha már legendáknál tartunk...
Azok számára, akik esetleg nem tudnák: Prága egy történetmondó számára egyet jelent a Gólemmel.
A zsidó negyed nagy élmény volt. Sétáltunk fel és alá; én bementem a régi temetőbe is, Löw rabbi sírjánál felidéztem a kedvenc történeteimet, amik a bölcs öregről szóltak; megnéztem a sír repedéseibe tömködött cédulákat, emberek tucatjainak rejtett kívánságait, és a kavicsokat, amiket virág helyett tettek a faragott fejfák tetejére. Ahhoz képest, mekkora a tömeg a városban, a temetőben csend volt és nyugalom. Később megtudtuk, hogy a turisták valamiért jobban preferálják a város más részeit, mint a zsidó negyedet, és a nagy népszerűséghez képest errefelé viszonylag gyér a látogatottság. Csak azok járnak erre, akiknek valami személyes kapcsolata van a zsidó kultúrához. Vagy, az én esetemben, a legendákhoz.
A Régi-Új Zsinagóga körül hosszasan sündörögtem; az egy dolog, hogy a történet szerint a padláson még mindig rejtegetik a Gólemet, az meg egy másik, hogy éjjel kettesével járőröznek a rendőrök az épület körül, nehogy valakinek eszébe jusson meglesni, mi igaz ebből. Ezt az idegenvezetőtől hallottuk - egyik este ugyanis befizettünk egy "kísértet-túrára", amin az érdkelődés hiánya miatt csak mi ketten apával vettünk részt. Elég családias volt a hangulat; a kis hölgy remek sztorikat tudott, és szépen beszélt angolul, úgyhogy csillogó szemekkel hallgathattam a prágai zsidó legendákat, élőben és egyenesben a helyszínről. Az egész negyed üres volt, eletinktve a járőröző rendőröktől; hosszú árnyékokat vetettünk a lámpafényben, és a temető falairól visszaverődtek a lépéseink.
(Apával egyébként hosszasan elmélkedtünk a Gólem-legenda és a modern mitológia párhuzamairól. Mert ugye adott egy ember által készített mechanizmus, melyet egy ember által írt és a fejben elhelyezett szöveg tart életben; létrehozásának célja az emberek - jelen esetben a prágai zsidók - őrzése és védelmezése, és minden parancs kérdés nélküli teljesítése; kivéve a házimunkát. Nevezett szerkezet azonban megkattan, önálló életre kel, és veszélyt jelent magukra az emberekre; így aztán tőrbe kell csalni, hogy a mozgató ige eltávolíttasson, és a Gólemből nem marad más, csak egy halom alkatrész. Na. Kinek ismerős?... Válaszokat és megfejtéseket, bla bla bla.)
Hazafele jövet megálltunk Brno felett barlangot nézni. A csehek érdekesen viszonyulnak a turisták tájékoztatásához; az útikönyv szerint nevezett barlangokat "évente több millióan keresik fel". Hát hogy keresik, az biztos, de arról már nem szól a fáma, hogy hányan találnak rájuk... a cseh közlekedési táblák nagy része az "Itt kellett volna befordulnod, hülye" és a "rég a rossz irányba mész" kategóriákba esik. A barlangokhoz vezető út egy pici táblán volt jelölve egy "zsákutca", egy "behajtani tilos" és egy "veszélyes hegyomlás" társaságában. No comment. Azért szépek voltak, és csónakáztunk is.

A történetmondók természetesen nem a fent emlegetett ötdimenziós szemüveggel az orrukon születnek. Dehogy. Az, hogy Prágát volt szerencsém így megismerni, egy Prágai Regék és Mondák című fantasztikus könyvnek köszönhető, melyet 1000 Ft-ért szereztem be az antikváriumból évekkel ezelőtt (szerzője Václav Cibula). Nagyon megérte. 77 legenda található benne, egyik jobb, mint a másik, és igényesen, élvezetesen van megírva (de legalábbis lefordítva).
Az a véleményem, hogy minden városnak szüksége lenne egy ilyen könyvre. Legalább.