(Tudom, ez a cím nekem is fájt.)
A Népmese Napjának reggelén (és most már tényleg szeptember 30-ról van szó, ami, mint tudjuk, Benedek Elek szülinapja is egyben) érkeztem meg Karcagra, ismét vonattal, és immár gyakorlottan a Budapesttől keletre található nagyobb megállók sorrendjének ismeretében. Az állomáson már várt a könyvtár köszöntő különítménye két nagyon kedves hölgy személyében. Egy rövid kitérő után, melynek során megismerkedtem a könyvtárral (és nagyon barátságosnak találtam), útnak is indultunk az első fellépés helyszínére, a Györffy István Általános Iskolába. A rövid séta során megtekinthettem a város főbb nevezetességeit, mint például a főteret (virágokkal és szobrokkal), a városházát, és a múzeumot (kívülről). Közben rengeteget beszélgettünk; szóba kerültek a kun hagyományok, a birkapörkölt ami nemrég lett a kulturális örökség része, Kováts Mihály huszárezredes, aki harcolt az amerikai függetlenségi háborúban és Charlestonban van eltemetve, és még egy csomó egyéb érdekes dolog. Végül aztán megérkeztünk az iskolába, ahol be lettem mutatva az igazgatónak és a tanári karnak, mielőtt a mesélés megkezdődött volna.
Az első fellépés 4-5. osztályos gyermekeknek szólt (abból is vagy három tucatnak, tele volt a terem), mégpedig a megrendelő kérésére angol nyelven. Ez pedig nem kis szó: először meséltem ilyen fiatal csoportnak úgy, hogy nem az angol az anyanyelvük.
Az első három lelkes és egyszerű mondatomra (Sziasztok! Szeretitek a meséket? Értitek az angolt?) néma csend és elhaló tücsökciripelés volt a válasz; kissé megrendült bennem a lelkesedés, de egy jó mesemondó sohasem adja fel. Tovább próbálkoztam; közbeszúrtam néhány magyar szót, hogy oldjam a feszültséget, és belefogtam az első mesébe.
Szokás szerint Anansze húzott ki a bajból. Felrajzoltam a pókot a táblára, és elmondtam, hogy 'Nancy nem csak pók (spider) hanem ember (man) is - na, ha van angol szó, ami minden kölyök szótárában szerepel, az a Pókember. Rögtön felcsillantak a szemek. Két mondattal később a nagyfiúk, akik eddig kétkető arccal ültek egy kupacban, egyszer csak fogták magukat, és bekiabálták a magyar fordítást arra, amit éppen mondtam. Naná, hogy értették. Onnantól kezdve felfelé ívelt a történet: egyre bátrabban és egyre többen fordították mindazt, amit mondtam; amint elkapták a mese fonalát, már vakon is tudták volna követni. Ha valaki lemaradt, a többiek magyaráztak neki; minden angol mondatra lelkes magyar kórus volt a válasz, és ment a mese, mint a karikacsapás. Néha rajzoltam, néha mutogattam; jó játék volt, éveztem nagyon én is, megy a gyerekek is. Anansze és a mesedoboz után következtek a repülő elefántok, akik megint csak osztatlan sikert arattak, és végül jutott idő még a kétperces sárkányra is.
Ha hivatalosak akarunk lenni, azt mondhatjuk, kétnyelvű mesélést csináltam (bilingual storytelling). Együtt a gyerekekkel. Igazi közösségi élmény volt. És sokat elmond az angoloktatásról, hogy értették ők már az elején is, csak nem mertek megszólalni. Az pedig a mesékről mond el sokat, hogy amint megvolt az eleje, már gombolyították ők is minden gond nélkül...
Egy kiadós ebéd és egy újabb séta után visszatértünk a könyvtárba a második mesélésre. A Népmese Napja alkalmából volt egy pályázat, melynek 50-60 első helyezettjét hívták meg jutalomként az én előadásomra. Most szóljatok hozzá, jutalom lettem.
A kért mesecsokor az Egyet innen - egyet onnan névre hallgat, és olyan meséket tartalmaz, amik nagyon hasonlítanak mindenki által ismert mesékre, de mégsem ugyanazok. Először is elmeséltem a gyerekeknek (és a jelen lévő felnőtteknek) miért fontos továbbadni a meséket (A mesék lelke - én a koreai változatot használom, de az indiai is szép), utána pedig belevágtam, hogy játsszunk is velük egy keveset. Az első történet premier volt, most meséltem először; általában úgy ismerik az emberek, hogy "az egyiptomi Hamupipőke", ami csalóka egy kissé mert maga a történet görög, a lány pedig, akit Rhodopének hívnak, thrák. A történet szépsége az, hogy a rabszolgalány, mielőtt Egyiptomba kerül, ugyanannál az úrnál rabszolga, akinél Aesopus is lakik, és ők ketten ismerik is egymást. Hosszú út vezet innen az elveszített cipőig... nagyon klassz történet, majd még dolgozom rajta, de elsőre is működött. Utána következett a Kis sebhelyes arcú című történet, ami szintén Hamupipőkére emlékeztet, és indián eredetű, bár szerintem az amerikai mesemondók erősen megdolgozták. Nagy pillanat volt, amikor leírtam, hogy a szegény lányból micsoda szépség vált a végére, gyönyörű barna bőrrel és fekete szemekkel és hajjal; a közönségben ülő barna-fekete kislányok tündöklő szemekkel sóhajtottak fel, végre egy hősnő, aki nem búza és kökény.
Ezek után megint rögtönzés következett, egy újabb premier: Maria és a hét rabló, ami egy igen korai Hófehérke-változat svájci és olasz elemekből összekeverve. Én az olasz vonalra fektettem a hangsúlyt, és az én Mariám eléggé tűzrőlpattant is lett; a történet gyakorlatilag vitte magát a végkifejletig, és egy eléggé mókás, gyerekbarát verzió lett belőle. Azon töprengtem, milyen brutális felnőtt változatot is lehetne belőle csinálni; a poén felét természetesen a Fables kegyetlenségéről híres gárdája már lelőtte előttem.
A sort Ragnar és Thora története zárta, amely, mint mindig, most is osztatlan sikert aratott; a gyerekek egymással versengve járultak hozzá jobbnál jobb ötletekkel a sárkányok és a hercegnő történetéhez, és utólag többen közölték, hogy ez volt a kedvencük. A toplista elején tehát a viking sárkányok végeztek, második helyen pedig Maria állt, nagyjából holtversenyben az összes többivel.
A délelőtti és a délutáni előadások szépen kiegészítették egymást. Az első eleven volt, pörgős és zajos; a második ábrándos, nyugis és andalító. Mindkét közönség figyelmes volt, kreatív és csillogó szemű. (Van egykedvenc angol kifejezésem, amit a lelkes kezdőkre szoktak általában alkalmazni - 'bright eyed and bushy tailed', ami annyit tesz, 'ragyogó szemű és bolyhos farkú', tudjátok, mint a Disney állatkák. Szerintem nagyon találó)
A nap jutalom fénypontja: volt egy láthatatlan kísérőnk is. Körmendi Lajos, író, költő, utazó, művész, Karcag és a kunság örök szerelmese. Én még sárvári diákíró-éveimben találkoztam vele, és teljesen lenyűgöztek a történetei; a fél világot bejárta, nagy mesemondó és jó humorú, melegszívű ember volt. Sajnos már nem él, de mindig jó szívvel, kedves emlékekke gondolok rá; a Mesenap során többször is felemlegettük a nevét. Kedves házigazdáim a mesélés jutalmául megajándékoztak egy halom könyvvel is; több közülük az ő műve, és hazafelé a vonaton élvezettel kezdtem olvasni őket. Több történet ismerős volt; mosolyogtam. Ha tehetitek, nézzetek utána.
Már megint egy fellépés, ahonnal sokkal többel jöttem haza, mint amivel érkeztem.
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése