És még mindig tart - Amerikai Mesemondó Konferencia, Negyedik Felvonás

Tragikus hamarsággal érkezett el a konferencia utolsó teljes napja. Bátran mondhatom, hogy kihasználtuk minden cseppjét.

Bőséges reggeli után, amit Kevin haverral költöttem el könyvkiadási titkokról beszélgetve, Liz Weir workshopjára ültem be. Liz Észak-Írországból ruccant át ide, hogy a béketeremtő mesemondás elméletéről és gyakorlatáról okítson ki minket. Főleg a gyakorlatról, mivel sokéves tapasztalat áll mögötte a saját háza tájáról, ugye. Liz energikus, gyakorlatias hölgy, aki remek, pörgős előadást tartott, és nem szorítkozott csak vallások között párbeszédet indító történetekre; mesélt sok más közösségi projectről is, melyeken keresztül kultúrák, generációk, és különböző hátrányos helyzetű csoportok találkoztak egymással. Az alapgondolat közismert volt, ám nem árt kihangsúlyozni: Sokkal nehezebb utálni valakit, ha ismered a történetét.

Az ebédszünetet a belvárosban való bóklászással töltöttük, majd még épp időben értünk vissza a délutáni műhelyekre. Azt hiszem, a hétvége folyamán talán ezek voltak a kedvenceim. Először Rivka Willick tartott előadást arról, hogyan lehet a képregények történetmondói és vizuális stílusát átültetni a mesemondásba. Ennek örömére egy halom képregénnyel érkezett, amik között szabadon böngészhettünk, míg mindenki talált magának egy szimpatikusat, és el is olvasta. Ezek után ki kellett választanunk egy szereplőt, és címszüveget írni neki, olyasmit, ami jól hangzana mondjuk egy vásári kikiáltó szájából, és bevonzaná a közönséget az előadásra. Ez már önmagában jó móka volt, és remek szlogenek születtek. Ezek után azzal játszadoztunk, hogyan lehet minél ütősebb képeket életre hívni a közönségünk lelki szemei előtt. A műhely vége élénk eszmecserébe torkollt arról, ki milyen képregényeket olvas; mivel nagyjából hárman voltunk a teremben, aki olvas bármilyet, ám a többiek nagyon fellelkesedtek, végül hosszas listákat írtunk nekik arról, mivel kezdjék a felfedezést. Közben megismerkedtem Calebbel, aki spanyol-angol kétnyelvű mesemondó, és kisebb magán-workshopot rögtönöztünk arról, ki milyen könyveket olvas spanyolul.

A délutáni második műhelyt Priscilla Howe barátném (és társam a Fulbrightban) tartotta arról, hogyan kell hosszú (értsd: egy óránál hosszabb) történeteket mesélni. Priscilla évek óta szervez fesztiválokat, melyeken csak ilyen hosszú történetek szereplenek, amikben nem csak egy előadás, hanem később egy workshop erejéig is elmélyühetnek a hallgatók. Megtudtunk sok hasznos dolgot arról, hogyan szervez és reklámoz az ember egy ilyen rendezvényt, és hogyan készül fel az igazán hosszú történetek elmondására. Mivel nekem személy szerint az egyik nagy szerelmem az eposzmesélés, csüngtem minden szaván. Olyannyira, hogy a vacsoaszünetet is együtt töltöttük Priscilla szobájában, hármasban Beth Hornerrel, és tovább rágódtunk kedvenc hosszú meséinkről, melyek közül többet szőlőzés közben elő is adtunk egymásnak Shakespeare Összes Rövidítve stílusban.

Vacsora után a mesemondó világ Oscar-gálája következett: Az Oracle Award díjátadó. Mindannyian a hotel nagytermében gyűltünk össze, megéljeneztük a díjazottakat (akik mind a mesemondó közösségért végzett munkásságukért, és a mesemondást népszerűsítő művészetükért lettek kitüntetve), és áhitattal hallgattuk a mesemondókhoz méltó köszönő beszédeket. A ceremónia zárásaként körbeálltunk, és eléneketük a hagyományos mesemondó himnuszt, mely nem csak a mesék varázsáról szól, de megemlékezik az előttünk járó nagy mesemondókról is, mint például Brother Blue, és így (sajnos) évről évre hosszabb egy kicsit.

A ceremónia végeztével váratlan dolog történt. A hangtechnikus visszakapcsolta a lágy jazzes háttérzenét, hogy ne csendben (mesemondók csendben, hehe) vonuljunk ki a teremből; rendezett kivonulás helyett azonban minden mesemondó elhajította táskáját-kabátját, és rázni kezdett a zenére. Spontán buli vette kezdetét, melynek során együtt ropta a mesemondás összes legendás alakja az újoncokkal; összekapaszkodtak az írek, indiánok, japánok, magyarok, britek, és amerikaiak; a hangtechnikus engedelmesen felcsavarta a zenét, és jó fél órát roptuk a terem körül, kacagva és bolondozva. És mindenki totálisan, menthetetlenül józan volt.

Természetesen az esti fringe koncert ma sem maradt el. A választásom Noa Baum műsorára esett, akit már régóta szerettem volna hallani, mert sokat beszélgettem vele, és nagyon szeretem őt. A műsora Jeruzsálemben töltött gyerekkoráról szólt, és ennek megfelelően jelen helyzetben aktuálpolitikai megjegyzéssel indult: Noa őszintén és brutális egyszerűséggel azt mondta, hogy megszakad a szíve, és ő most a konfliktus jelene helyett arra a helyre szeretne elvinni minket, amit ő ismer és szeret. Vele mentünk.

(Noa egyébként évek óta dolgozik egy izraeli-palesztin béketeremtő mesemondó programban)

Az előadás, azok véleménye szerint, akik már sokat hallották Noát mesélni, élete egyik legjobbja volt. Ezzel nem tudok vitába szállni; még mindig libabőrüs vagyok az élménytől. Könnyesre nevettük magunkat, elérzékenyedve sóhajtoztunk, elandalodva hallgattuk a héber dalokat, és megállapítottuk, hogy mindenkinek a családja őrült egy kicsit. Az egész előadás személyes sztorikból állt, és mégis több volt, mint valakinek a magánélete. Az egyik legjobb fringe, amit valaha hallottam.

Holnap reggel pakolás, búcsúzkodás, és repülés vissza Északra. Nem mintha a mesemondóknak szokása lenne búcsúzkodni. Csak szeretjük begyűjteni az extra öleléseket.

Találkozunk az úton!