Tündérmesék mértéktelenül - Amerikai Mesemondó Konferencia, Harmadik Felvonás

A pénteki nappal megkezdődött a valódi konferencia; ahogyan azt az előző bejegyzés végén említette, a zsúfolt programra való tekintettel a "Következő Generáció" mesemondóinak találkozóját hajnali hétre időzítették. Ehhez persze nem kevés akarető és koffein szükségeltetett; cserébe viszont rá kellett döbbennünk, hogy rekord mennyiségű (értsd: tizenegy) fiatal (értsd: harminc alatti) mesemondó jött el idén a konferenciára. Juhé!
Héttől kilencig reggeliztünk és ismerkedtünk, majd elindultunk a reggeli előadásra. A nap szokás szerint kerekasztallal indult, amit Dovie vezényletével négy indián mesemondó tartott a helyi törzsekből (a lakota/kájova apacs mellett egy hopi, egy navahó, és egy pima, utóbbiról megtudtuk, hogy ez a törzs spanyol neve, az ő nyelvükön annyit tesz: "mit mondtál?..."). A vízről és a víz szentségéről beszéltek, ami itt kinn a sivatag közepén nagyon aktuális és égető kérdéskör; innen jutottunk el a környezettudatosság fontosságáig, és végül hosszas beszélgetésbe torkolltunk a hagyományos történetek, mítoszok, és a tudomány együttműködésének lényegéről. A négy mesemondó előre szólt, hogy nyáron tilos mesélniük; cserébe viszont hosszasan elfilozofáltak mindenféle mesés-mitikus lényekről, és a helyi ásatásokon talált dinoszaurusz-csontok és az indián szörnymítoszok kapcsolatáról. Nagyon tartalmas, kellemes hangulatú előadás volt.
A délelőtti műhelyeket ezúttal kihagytam; helyette beültem az egyik kedvenc éves programomra, a Fairy Tale Lobby mesemondó kör találkozójára. A Fairy Tale Lobby egy félhivatalos csoport a Mesemondó Szövetségen belül, és olyan emberekből áll, akiket kifejezetten a tündérmesék és az azokról való végtelen és elmélyült beszélgetés érdekel. A blogjukon minden hónap elején feltesznek egy kérdést, amit a kommentekben lehet megvitatni. A délelőtti találkán mindenki bedobta a nevét a kalapba, és hét mesemondót sorsoltak ki, akik előrukkolhattak a tündérmeséikkel. Bár a sorrend teljesen véletlenszerű volt, csodás kis műsor jött belőle össze, és a gyakori tapasztalattal ellentétben minden egyes mese élvezetes, profi előadás volt. A kedvencem Cathryn Fairlee kínai meséje volt, egy egészen komplex, hátborzongatóan misztikus szerelmes kísértettörténet, ami után sokáig nem kaptunk rendesen levegőt. Saját részemről (mert engem is kihúztak) egy Pályuk Anna mesét mondtam el, ami meglepően nagy sikert aratott, és én is nagyon jól éreztem magam a mesében. Új volt, de mindenképpen megtartom.
Ebéd után Pam Faro műhelyére ültem be, ami a vallásokon átívelő mesemondásról és a spirituális történetekről szólt. Bár Pam blogját már régóta követem, élőben most találkoztunk először; mosolygós, bájos hölgy, végzettségére nézve evangélikus teológus (helló Petra), és szíve csücske an andalúz történelem. A műhelyen arról beszélgettünk, mi a különbség a szent, a spirituális és a vallásos történetek között, ki melyik hagyományokból mesél és miért, és hogyan lehet párbeszédet kezdeményezni kultúrák között a békés együttélés érdekében. Szóba került az is, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, attól még nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet és az általános műveltséget. Ámen.
Az esti műhelyt egy forgószél lendületű helyi újságíró csaj tartotta, aki három éve szerez profi módon arizónai mesemondó rendezvényeket, és nem híve a mellébeszélésnek. Elegáns fekete kiskosztümben és tűsarkúban levezette nekünk másfél óra alatt, hogyan lehet színvonalas mesemondó rendezvényt összerittyenteni kevés pénzből, nagy közönséggel, úgy, hogy a rendezőkre se hozzon szégyent. Minden szavát ittam.
A vacsorát kellemes társalgás és dühöngő homokvihar keretei között a szomszédos étteremben vészeltük át a Fairy Tale Lobby tagjaival, és épp időben értünk vissza az esti slam kezdetére. A szokásos éves Grand Slam most is régiók szerinti leosztásban zajlott (minden körzetből egy versenyző); a Nemzetközi Tagság kalapjába ennek megfelelően egyedül az én nevem került. Meglepő módon ki is húztak belőle, és ennek köszönhetően kétszáz fős közönség előtt mesélhettem el öt percben a Győrújbaráti Pucér Biciklista történetét. Bár a végén az első háromba nem kerültem be (itt az élő legendákkal játszik az ember egy ligában), végtelenül jól éreztem magam a színpadon, a közönség visítva nevetett, és utána nagyon sokan gratuláltak az előadáshoz. Már ezért megérte.
Odakinn még mindig negyvenöt fok van, szárazvillámokkal és kósza homokviharokkal. A helyiek síszemüveget öltöttek.