Hát, nem mondom, hogy nem tanultunk az előadásból.
Eleve furcsa dolog kisebbségi kultúrák meséiről hallgatni előadást egy anglo-amerikai fehér pasitól (még akkor is, ha a Délnyugaton nőtt fel). Bár Joe összességében véve egy kenyérre kenhetően kedves, birkatürelmű, intelligens, végtelenül szeretni való fickó, az elég hamar kiderült, hogy a mesemondás kulturális politikájában nagyrészt járatlan. Ez főleg abból látszott, hogy a közönségben tartózkodó nem anglo-amerikai fehér mesemondókat az első fél óra után kezdte látványosan kerülgetni a guta, főleg az alábbi és hozzájuk hasonló mondatok hallatán: "Emberektől gyűjteni túl sok munka és nyűg, én könyvből jobban szeretek." "Én úgy érzem, hogy az én verzióm erre a mesére kulturálisan autentikus." "Ó, én személyesen sosem kérdeztem meg az indiánokat, de szerintem nem lenne gondjuk azzal, hogy mesélem a történeteiket." Valamint az örök klasszikus: "A föld [mese] azé, aki megműveli." (Ezen a ponton mind csendben hálát adtunk az égnek, hogy nincs indián mesemondó a teremben, mert lepetézett volna). A műhely nagy része kétféle elfoglaltsággal telt: Egyrészt megpróbáltuk a csoportos beszélgetés során udvarias módon kiköszörülni a csorbákat és hosszabban megvitatni a minket érintő/érdeklő pontokat, másrészt pedig megvitattunk néhány konkrét történetet, melyeket Joe elmesélt nekünk, majd megmutatta az eredeti (érts: néprajzi gyűjtés) verziókat, amikből dolgozott. Bár a gyakorlat lényege az lett volna, hogy megvitassuk, mi a mesék változatlan "esszenciája," és mi a változtatható sallang, a foglalkozás leginkább olyan dolgokra világított rá, amikkel nem mindenki értett egyet. Ilyen volt például az a nagyon kedves mese, melyben Béka és Sáska esődalt énekelnek szárazság idején, de külön-külön nem boldogulnak; csak amikor összeadják a két éneket, akkor ered el az eső. Joe mesélt verziójában (a "közönség kedvéért," magyarázta) általános eső helyett egy hegyen lakó Esőisten szerepelt, aki meghallgatta az állatok imáját. Amikor azonban rákérdeztünk, hogy van-e Esőisten az eredeti mesében, vagy a hopi kultúrában egyáltalán, határozott nem volt a válasz. "Csak jobban hangzik így." Lehetett hallani, hogy felszisszent az egész osztály. Hasonló módon a szintén végtelenül bájos Kojoti és a Pillangók című történet végére egyszercsak került egy eredetmagyarázó utógondolat, azt állítván, hogy az indiánok szerint ezért repülnek a pillangók összevissza és nem egyenes vonalban; sajnos azonban az indiánok nem csak hogy sohasem mondtak ilyesmit, de ráadásul Joe publikált verziója sok, egyébként autentikus indián történetként kiadott könyv alapja is lett.
Egy szó mint száz: Bár hallottunk sok ténylegesen hasznos és bölcs gondolatot is, azt hiszem, újabb mérföldkövet tudhatok a hátam mögött: Megvolt életem első "ciki" kategóriás NSN workshopja.
Az est hátralévő része ünnepélyes megnyitóval telt, melynek során három előadást hallottunk a mesemondás közösségépítő szerepéről; az egyik előadó Kiran volt, a Mesemondó Központ új igazgatója, aki nem csak remek (és nagyon szókimondó) slam költő, hanem ráadásul skót szoknyában ficegett fel a színpadra, amivel azonnal a közönség szívébe lopta magát (a srác egyébként egy afrikai-indiai-szikh-skót családból származik, szóval önmagában multikulti jelenség). A megnyitó után következtek a késő esti koncertek. Én a két szobatársam előadására csöppentem be; Cassie a nyugati partról érkezett, és éppen egy mesemondó kávézó megnyitásán fáradozik, Ann pedig Colorádóból repült át ide a szomszédba. Ketten együtt a nagy hőségre való tekintettel egy csomor téli mesét hoztak: A Tizenkét Hónap, Hófehér és Rózsapiros, valamint a Hóleány meséit. Mindhármat ismertem már régóta, és mindháromnak ez volt a legszebb verziója, amit valaha hallottam. Büszke vagyok a szobatársaimra, és arra is, hogy velük együtt képviselhetem a Következő Generációt, akikkel öt perc múlva fogunk reggelire találkozni, hajnali hétkor, frissen, üdén és fiatalosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése