A mesemondás márpedig menő!

Főleg, ha Neil Gaiman van a színpadon.
(Aki nem tudja, ki az a Neil Gaiman, az most hagyja abba az olvasást, masírozzon el a legközelebbi könyvesboltba, és kérdezze meg. Szívesen.)

Felvirradt végre a várva várt nap: megérkezett a campusra az Unchained Turné! A mesemondás lerázta láncait, és teljes jenki mellszélességgel vágott neki a két hetes déli körútnak, hogy elvigye a Moth mesemondói stílusát minden völgybe, kis- és nagyvárosba, és természetesen az egyetemi campusokra is. Már kora reggel lázasan készülődtünk Cathy szobatársammal a nagy napra; Cathy filozófiája az, hogy a mesemondás egyszer még megköszöni nekünk, hogy csinosak vagyunk, és ezzel nem tudtam vitába szállni. Hamupipőke hozzánk képest sötétben öltözött.
Amikor megérkeztünk az egyetemi színházteremhez, már javában kanyargott a sor; mindenki Gaiman könyveket szorongatott (mi is), és izgatottan várta a kapunyitást. Most aztán igazán megérte mesemondónak lenni: öt perccel később a Nagyfőnök robbant ki az ajtón, és megkérdezte tőlünk, segítenénk-e megetetni a mesemondókat. Lehet erre nemet mondani?! Mire észbe kaptunk, már az öltözőben voltunk a Moth turné nagyjaival körülvéve, akik mind hihetetlenül kedvesek és barátságosak voltak (becsületemre legyen mondva, nem kezdtem el nyüszíteni mint egy kiskutya amikor Neil kezet rázott velünk, csak a térdeim gyengültek el egy kicsit...) Közösen osontunk ki a hátsó ajtón, hogy elkerüljük a tömegeket, és körbesétáltuk az épületet, hogy bejussunk az emeleti ebédlőbe. Sikerült egy félreeső asztalt találni, ahol mindenki nyugodtan ehetett, és közben nézhettük Neilt amint a tálcájával mászkált az ebédlőben, és senki sem vette észre, hogy kicsoda (mert aki tudta, az már mind a földszinten állt a sorban). Az asztal körül barátságos társalgás folyt mesemondásról, a turnéról, és főleg Cathyt meg engem kérdezgettek, hogy milyen is ifjú mesemondónak lenni. A mesemondók (és írók) nagyon barátságos emberek, abszolút nem éreztük magunkat kényelmetlenül. Az ebéd végeztével közösen sétáltunk vissza a színházba; menet közben Neil Magyarországról beszélgetett velem, meg az élményeiről, amikor legutóbb ott járt. Lépten-nyomon meg kellett állni vele, mert rajongó lányok ugráltak elő a bokrokból és autogramokat követeltek, amiket ő kedves mosollyal és végtelen türelemmel osztogatott. Mire visszaértünk a színházba, már ideje is volt elkezdeni a műsort, úgyhogy mindenkit betereltünk a hátsó ajtón, mi meg gyorsan lecsaptunk a maradék székekre a nézőtéren. Nem volt belőlük sok, tömve volt a ház.

A műsor, be kell vallanom férfiasan, zseniális volt. Ha még emlékeztek rá, a legutóbbi Moth élményem kétes eredményekkel zárult; a mai viszont száz százalékban a hihetetlenül király kategóriába került besorolásra. Először az Unchained zenekar foglalta el a színpadot, ami két személyből állt, egy sok hangszeren polip módjára játszó srácból és egy reszelős hangú, nagyon jópofa csajból. A kezdő szám után Peter Aguero foglalta el a színpadot, aki a fent linkelt bejegyzésben házigazdaként szerepel. Róla azt kell tudni, hogy hatalmas, medveszerű fickó, aki kívül csupa tüske, profánság és pofátlanság, de valójában kenyérre lehet kenni, és végtelenül szeretni való. Ezúttal megint csak ő volt a házigazda, és ugyanúgy veszekedett a közönséggel, mint ahogy emlékeztem rá, de közben észrevétlenül elérte azt is, hogy mindenki remekül érezze magát.
Az első fellépő egy Dawn Fraser nevű fekete csaj volt, aki arról mesélt, hogyan próbálta megtalálni az identitását különböző fehér és fekete közösségekben. Ez így marha komolyan hangzik, de valójában vicces volt és jópofa; a sztori nagy részét az tette ki, hogyan kergette az őrületbe az anyukája által befogadott pulikutya, amíg végül már azt hitte, a fekete rasztás állatka feketébbnek hiszi magát nála. Ezt persze én külön élveztem.
A második mesemondó maga Peter volt, aki arról mesélt, milyen nehezen tudott csak egyetemista korában randizni, mert egyáltalán nem volt önbizalma. Ez megint csak unalmasan hangzik, de a végére szívmelengető, mulatságos sztori kerekedett belőle arról, hogyan jött össze a feleségével, amikor úgy döntött, a lehető legcikibb csajozós taktikákhoz folyamodik majd...
És végül, de határozottan nem utolsó sorban, sőt, elsősorban, Neil Gaiman is felkerült a színpadra egy sztori erejéig. Attól a pillanattól fogva, hogy a mikrofonhoz állt, totál őszinte volt minden mondata. Eddig a pontig nem nagyon tudtuk, mit takar a turné címe (unchained annyit tesz, láncától megszabadult vagy láncok nélküli). Ő aztán azzal kezdte, hogy összefűzött egy régi sztorit arról, hogyan szoktatják láncokhoz az elefántokat a cirkuszban, majd a saját életéből egy darabot, amikor elvált és egyedül élt, és egy személyes sztorit arról, hogyan mentett meg egy nagy barna kóbor kutyát, ami egész életében egy méter láncon élt (és akiből hosszas mosdatás után Neil jól ismert nagy fehér kutyája lett). Szerény véleményem szerint bárki, aki egy óriási csatakos kóbor kutyát betuszkol egy bogárhátúba, rossz ember nem lehet. Ennyi.

Az előadás végeztével Neilt elrabolták a rajongók, mi pedig benn maradtunk a teremben workshopra. A résztvevők száma természetesen ezen a ponton drasztikusan megcsappant, de lendületet nem veszítettünk; Peter, Dawn és a Moth alapítója foglalták el a színpadot, hogy a mesemondásról beszélgessünk velük egy röpke másfél órát. Nagyon szimpatikus volt, ahogyan a Moth mesélők hozzáálltak a témához. Eleinte azt hittem, nem sok közös lesz bennünk; ők kizárólag személyes sztorikban utaznak, az én érdeklődési köröm meg a legendákhoz áll közelebb, de amikor a lényeghez értünk, rá kellett jönnöm, tulajdonképpen talán eddig ők mondták a mesemondói létről a legtöbb okosat. Először is arról beszéltünk, hogy az érzelmek hogyan teszik a személyes sztorikat tartalmasabbá, mint a stand up comedy - lehet, hogy a sztori maga csak neked érdekes, de ha mond valamit alapvető emberi tapasztalatokról vagy érzésekről, akkor mindenki más is magával vihet belőle valamit. A legfontosabb gondolat szerintem az volt, amikor Peter közölte velünk, hogy a mesemondó felelőssége a történet; az, hogy milyen reakciókat vált majd ki, a közönség dolga. Ha azzal a céllal állsz ki a színpadra, hogy valamilyen hatást szeretnél elérni, nagy eséllyel csalódni fogsz. Te csak foglalkozz a történettel, a többi majd jön magától. Igazat szólt.

A workshop részeként kiválasztottak egy személyt a nézőtérről, aki előadhatta a saját személyes sztoriját a színpadon. A választás Cathyre esett, aki királynőként vonult fel a színpadra, és lenyomott egy öt perces, visítósan jópofa sztorit egy francia balerináról, aki egy évig a szobatársa volt, és kilós kiszerelésben vásárolta az óvszereket. Szénné röhögte magát mindenki, Cathyt pedig a mesemondók nagyon megdicsérték (miután szétboncolták a sztoriját ízekre). Cathy persze ragyogott, és egy Oscar-díj átadói pillanatban bemondta a mikrofonba, hogy itt ül a szobatársa az első sorban, mire én csak annyit tudtam visítani, hogy "én egy MÁSIK szobatárs vagyok!!!". Mindenki dőlt a nevetéstől.

A műsor csak akkor ért véget amikor a szervező erőszakkal levonszolta a három főkolompost a színpadról, mert öt percük volt elhagyni a parkolót, hogy odaérjenek az esti fellépésükre. Gyors búcsúzkodás következett, nagy ölelések Petertől, névjegykártya-csere meg hasonlók. Neil eddigre már régen felszívódott, így aztán végül a könyveinket nem sikerült aláíratni, de ez nem nagyon törte le a lelkesedésünket. Remek nap volt, és még sokáig fogjuk visítva emlegetni.