A kurzus témája: Gondolkodj úgy, mint egy mesemondó! Laura ebben az esetben is azt itta, amit prédikált: úgy gondolkodott, mint egy mesemondó, és ahelyett, hogy előre megtervezte volna a napi programot, úszott a kérdéseink áradatával. Mindenki hozott magával egy történetet (én személy szerint a szárnyas farkas meséjét, mert szerdán Laura egy nagyon hasonló iraki zsidó népmesét adott elő, és szerettem volna, ha hallja a magyar verziót is). A hat órás intenzív workshop nagyrészt arról szólt, hogy a saját meséinkkel dolgoztunk: megrágtuk, felboncoltuk, átbogarásztuk, ízlelgettük, alakítgattuk, rázogattuk, nézegettük őket, mindenféle kreatív gyakorlatokon keresztül, és próbálgattuk, mit lehet kihozni belőlük. Két gyakorlat között pedig hosszasan beszélgettünk a mesemondás filozófiájáról: ki mit mesél és hogyan, de legfőképpen, hogy miért.
A "miért?" kérdés visszatérő motívum az utóbbi hetekben: a Moth turné mesélői is ezt hangsúlyozták, és nem véletlenül. Peter tanácsa nagyon megragadt az agyamban: "Kérdezd meg magadtól, miért akarod elmondani ezt a történetet, aztán kérdezd meg megint, hogy miért, újra meg újra, mint a gyerekek, amíg el nem jutsz oda, hogy már nem tudsz válaszolni."
Laura hasonlóképpen újra és újra megkérdezett minket, miért választottuk pont ezt a történetet. Szerinte (és hajlok rá, hogy egyetértsek vele) egy mesemondónak kötelessége tisztában lenni azzal, miért választja a történeteit. Az összeset. Érdekes módon a legkézenfekvőbb válasz gyakran nem a valódi, de legalábbis nem az egyetlen indok. Erre én is a workshop közben döbbentem rá, amikor belegondoltam, hogy a "szimpatikus a főszereplő" vagy "belefér öt percbe" vagy "szereti a közönség" hirtelen felszínes és hiányos válaszoknak tűntek.
Ezen kívül pedig mindig jó egy megadott mesével játszani hat intenzív órán keresztül. A szárnyas farkas rengeteget érlelődött és alakult a nap végére. A legmókásabb pillanat az volt, amikor egy hatalmas ív sárga papírra felrajzoltam az egész mese térképét, aztán ültem felette egy bögre kávéval meg két másik mesemondóval, és azon töprengtünk, hogy Jung bácsi összepisilné magát a gyönyörtől, ha látná ezt az ábrát. Az én szemszögemből pedig (nem meglepően) nagyon hasonlított egy világfára. A meseboncolással részemről mindig óvatosan bánok, de semmi sem segít jobban megtanulni és magamévá tenni a történetet, mint ha csak azzal foglalkozom egy egész napon át...
Laura asszonynak egyébként ez volt a másik bölcsessége: ha annyira ismered a történetet, hogy emlékként él benned, akkor bármikor elő tudod idézni anélkül, hogy gondolkodnod kéne, mint ahogyan veled történt eseményeket is el tudsz mondani anélkül, hogy töprengenél, milyen sorrendben követték egymást (általában). Arra biztatott minket, hogy múlt időben meséljünk, és éljük át minél jobban a képeket és érzéseket, amiket a mese kelt bennünk, hogy "ismerős tájon" tudjuk kalauzolni a hallgatóinkat. Volt benne sok igazság.
Laura egyébként fáradhatatlan és kemény kezű tanár. Kérdések pattogtak hat órán keresztül embertől emberig, és addig nem hagyott nyugtot senkinek, amíg gondolkodásra nem sikerült kényszerítenie. Néha viszont, amikor a gyakorlatok között szünetet tartottunk, sor került némi mesélésre is; nem legendákra és népmesékre, hanem a saját életéből vett anekdotákra emberekről, akikkel találkozott, országokról, ahol megfordult, és érdekes, ijesztő vagy szívhez szóló pillanatokról, amikben mesemondóként része volt. Ha nem csináltunk volna semmi gyakorlatias dolgot, akkor is szívesen hallgattam volna az előadását egy egész napon át.
Mesemondók vagyunk: egyetlen történet felér egy jól megírt tankönyvvel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése