Futólag már többször találkoztam a hölggyel, és természetesen hallani mindannyian hallottunk róla; negyvenhét éve űzi a mesemondás mesterségét, és valahányszor a "nagy nevek" listája említésre kerül, ő mindig köztük van. A Fesztivál tízéves évfordulójára készült videón mint ifjú reménység szerepelt, aki teljes beleéléssel, éteri hangon mesélte a fóka-feleség legendáját. Az évek során Laura neve eggyé vált egy jól elkülöníthető mesemondói stílussal, amit sokan csak úgy emlegetnek, "az istennő hangja". Nem ő volt az első, és nem is ő az egyetlen, aki színes, lebegő sálakba burkolva suhan színpadra és bársonyos hangon dalolja-susogja el a világ ősi, szívszorító és szívmelengető történeteit... de az biztos, hogy ő tette híressé a műfajt.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak fenntartásaim az előadás előtt. Mindig így van ez, ha az ember hosszú évek legendái, pletykái és sztorijai után végre élőben is találkozik egy hírességgel: az elvárások vagy túl nagyok ahhoz, hogy a hús-vér személy felnőjön hozzájuk, vagy az ember túl nagy gyanakvással áll hozzá az élő legendához. Én ezúttal az utóbbi táborba tartoztam; személyes véleményem az volt, az "istennő hang" gyakran esik túlzásokba, és jóslástan-tanárnő szerű hatást eredményez. Laura nagyvilági, elegáns, New York-i hölgy, ízig-vérig díva; nem lehetett előre tudni, mennyire lesz szerethető.
Most pedig fel kell kötnöm a szoknyámat és nőiesen bevallanom, hogy az istennő teljesen levett a lábamról.
Az egy dolog, ugye, hogy Laura elképesztő egy nő, és ő akarok lenni, amikor megnövök. A világ majdnem minden országában lépett már fel; múlt héten Brazíliában volt, jövő héten Haitire megy, közben beugrik egy kicsit Bhutánba is, és mindenhol ünneplik, mint mesemondó mestert. Meg is érdemli. Ehhez hozzáfűzném azt is, hogy azt issza, amit prédikál: számtalan humanitárius szervezettel dolgozik, menekülttáborokba látogat, gyerekkatonáknak segít új életet kezdeni az államokban, és egyéb fontos és jó dolgokat támogat teljes mellszélességgel és a saját, nem elhanyagolható lendületével. Többet ért el a pályafutása alatt, mint mások egész életükben, és mindezt a mesemondáson át.
Az istennő ezen kívül pici, kócos, és selypít. Amikor mosolyog, összeráncolja az orrát, és a kezei egy pillanatra sem állnak meg mesélés közben; szivárványszínű ruhákat hord, egy váza pipacsot cipel fel a színpadra, és tárt karokkal ölel a keblére mindenkit, aki osztozik a mesélés iránti lelkesedésében. Az istennő-hang jelen van, de egyáltalán nem esik túlzásokba, sőt; amikor fenyeget az elúszás veszélye, hirtelen mindig felbukkan egy poén, egy kikacsintás, egy odavetett megjegyzés, amitől vicces, emberi, szerethető lesz az egész előadás. Laura nem színész; Laura mesemondó. Magához szorítja a meséit, mint egy plüssállatot, és csillogó szemekkel kínálja őket körbe a közönségnek, nézzétek, hát nem szeretni való?! A népmeséket, amiket mond, személyes sztorikkal tűzdeli meg az élményeiről a világ különféle országaiban, és főleg a rendkívüli emberekről, akikkel szerencséje volt találkozni. Az előadás címe: "Rejoice, regardless" ami talán úgy lenne fordítható, hogy "Örvendj, mindenek ellenére". És örvendünk, akkor is, amikor egy-egy sztori könnyeket csal a hallgatók szemébe.
Az előadás után ott maradtunk az osztállyal beszélgetni egyet. Aki gyakorlati tanácsokra várt, annak csalódnia kellett: Laura sokkal többet dolgozik érzésből és gyakorlatból, mint meggondolásból. Hogyan csinálod a gesztusokat? Látom magam előtt a képeket. Hogyan rakod össze a történetet? Ami megszólít, azt megjegyeztem. Hogyan gyakorolsz? Mesélek. Végtelenül szimpatikus a hozzáállása a mesemondói léthez.
Kissé meglepetten és nagyon elégedetten jöttem haza. Eddig Laura Simms csak egy név volt, amit mindenki tisztelettel emleget; de most már személy is társult a névhez, egy mosolygós, kislányosan lelkesedő, mélységesen bölcs hölgy személye. Az istennő-hang megmaradt. A végén még megszeretjük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése