Az igazi férfi szoknyát hord

És a turkálással még nem ért véget a hétvége: előttünk állt a teljes vasárnap, amit a szép napsütéses idő ürügyén egy másik szabadtéri eseményre fordítottunk. Meglátogattuk az idei Sycamore Shoals Kelta Fesztivált.
Elöljáróban el kell mondani, hogy ezen a környéken mindenki kelta. De legalábbis annak vallja magát. Az Appalache telepeseinek döntő többsége skót és ír bevándorlók közül került ki az elmúlt háromszáz évben (ez a meséikből is látszik), és sok család vagy tartja még a hagyományt, vagy visszakereste a gyökereit, amikor már nem voltak az írek kitiltva a tisztességes éttermekből.

Ebből kifolyólag a kelta fesztivál a környéken különösen nagy népszerűségnek örvend. Tulajdonképpen egy óriási kirakodóvásárt kell elképzelni, ami inkább skótnak, mint írnek bizonyult. A sátrak legtöbbjét skót klánok tették ki, akik nagy összetartozásban képviseltették magukat, és segítséget nyújtottak mindenkinek, aki a saját családi gyökerei után kívánt kutakodni. Ez nagyon jó mókának bizonyult; a vezetéknevedből visszakerested a klánodat, onnan a származási helyedet, címeredet, családi mottódat, és azt, milyen kockás kiltet szabad viselned. És ha már a kilteknél tartunk: a fesztivál közönségének jó kétharmada kiltet viselt, aminek én egyáltalán nem voltam ellenére. Volt persze néhány borzalmas fantasy-középkori jelmez is, de a legtöbb kosztümös emberke egészen autentikusan nézett ki.

A vásárosokról ugyanezt már nem nagyon lehetett elmondani; "kelta" fesztivál lévén volt egy rakat boszorkányos stand, hastáncosok minden mennyiségben, filmekből másolt fegyverek, meg a szokásos nyári vásári kavalkád. De lehetett azért szép dolgokat is látni, például egy csomó remek kutyát, kicsi sztoikus skót terriereket meg gigantikus skót masztiffokat, utóbbit szívesen hazavittem volna, de túl sok gyerek ült a hátán. Voltak terelőkutyák is, meg terelni való, frissen nyírt birkák, terelést viszont nem láttunk, mert kutyák és birkák békés egyetértésben kókadoztak az árnyékban. Az egyik sátorban ír zenét játszott négy fiatal lány; szívből jött.

A fesztivál legjobb része természetesen a lovagi torna volt. Két gigantikus lovon ült két alaposan felpáncélozott úriember, és a háttérben szaladgáló tündérek és turisták ellenére ők viszont tényleg autentikusak voltak. A ló nyomott egy tonnát, a páncél hatvannyolc kilót, az úriember valamivel többet, nem kellett közel állnunk a kerítéshez, hogy remegjen a föld a lábunk alatt. Mivel időben érkeztünk, volt alkalmam megnézni, hogy szerelik fel a lovagokat és a lovakat. A show meg volt tervezve szépen, a kopjatörés viszont élesbe ment; látszott is rajta, mert szálltak a szilánkok mindenfelé, de a nyeregből szerencsére senki nem esett le.

Az egyik lovag egy fiatalabb úriember volt, a másik (mi az ő rajongói közé szorultunk) egy daliás kiállású hatvanas. A torna elején mindketten kaptak egy-egy szál rózsát, amit át kellett nyújtaniuk egy hölgynek a közönségben. A fiatal lovag gáláns bókok közepette adta a virágot az egyik rajongónak; az idősebb fel-alá léptetett a sor előtt egy ideig, aztán szólt a bíráknak, hogy igazságtalanul van a tömeg elosztva, mert minden szép hölgy az ő oldalára került. Megszerettük.
Nekem az egész műsorban természetesen a kikiáltó volt a kedvencem, Lovagregény után szabadon; amíg a lovagok kopját cseréltek meg fel- és leszereltek, ő szórakoztatta a közönséget, és jól is csinálta nagyon. Emlékeztetett minket, hogy egy egy tonnás ló sokat eszik, meg arra is, hogy tartsd a szemed a gyerekeden, hogy ha netán kirepül egy kopjaszilánk a közönségbe, magad elé tudd kapni.

Természetesen olyan messze semmi nem repült, bár a pockok többször is megpróbáltak bemászni a pályára, szerencsére senkinek sem esett baja. Vidám középkori hangulattal feltöltekezve jöttünk el, miután daliás lovagunk csúnyán kikapott az ifjabb generációtól.
Egy délutánra nagyon megérte kimenni a kelták közé. Mindenki lelkesen ünnepelte ír/skót gyökereit, szólt a zene, és lehetett turkálni mindenféle kelta és kelta jellegű cuccok között. A többiről a képek magukért beszélnek.