Káosz, ménkű és nyugdíjasok, avagy a mesemondó első napja a munkahelyen

Hát ez a nap is elérkezett. Nem mintha most mentem volna először munkába, azt már gyűröm augusztus óta, de a vadonatúj, csilli-villi művelődési központ most szombaton nyitott meg nagy csinnadratta és teljes katonai-rendőri jelenlét kíséretében, enyhe nyolc hónapos késéssel (pontosabban tizenhat darab kéthetes késéssel, ennyiből már egy gyerek is kijön).
A megnyitó ugyan szombaton történt, Mikulással és zenével, de hivatalosan hétfő reggel kezdtük meg a működésünket. Teljesen normális, hogy egy városi művelődési központ első napja kaotikusra sikerül, hiszen egy csomó apróság van, ami csak menet közben szúr szemet a személyzetnek. Például ki venné észre, hogy az irodában nincs szemetes, amíg ki nem akar dobni valamit? És ugyan kinek tűnne fel, hogy az összes irodai asztal a térdünk magasságában van, amíg meg nem próbál leülni a számítógépéhez? És ha már a számítógépeknél tartunk, senki sem hibáztatható érte, hogy az összes egyszerre fagyott le, hiszen most kapcsoltuk be őket először. Hasonló módon az első nap meglepetései közé tartozott az is, hogy az irodában nincs elég szék (én speciel nyolc órát ültem egy asztalon), a fénymásolóban nincs papír, az egész épületben nincs nyomtató, és hogy tulajdonképpen nyolc alkalmazott közül senki sem tudta, mennyi a tagsági díj, vagy hogy hogyan kell kezelni a pénztárgépet.
Ezektől az apróbb bökkenőktől eltekintve a munkanap vígan zakatolt reggel héttől este hétig. Mivel kiderült, hogy az összes sajtó és média "nyugdíjasház"-ként reklámozta az épületet, nyugdíjasokból bejött néhány száz a nap folyamán, gyerek viszont mutatóba se. A nyugdíjasok türelmesen álltak sorba amíg egyenként bepötyögtük az összes adatukat a számítógépbe, lefotóztuk őket, és beszkenneltük a kártyájukat az adatbázisba, és utána mind nagyon kedvesen mosolyogva mondták, hogy ők csak a nyitva tartásról szerettek volna érdeklődni, és különben is kifizetik inkább a két dollárt az úszásért, nem kell nekik a havi belépő. Ez utóbbival csak akkor volt gond, amikor kiderült, hogy valaki a tévében azt nyilatkozta, hogy délután háromtól hatig ingyenes az uszoda, márpedig ha a tévében azt mondták, akkor az úgy is van, még akkor is, ha az iroda teljes személyzete sűrű bocsánatkérések közepette bizonygatja, hogy tévedés volt. Adj az embernek egy ingyen belépőt, boldog egy napig; vedd el az ingyen belépőjét, és örökre bojkottálni fog.
A megnyitóra veretett arany emlékérme fényesebbik oldala az volt, hogy végre elkezdhettem mesemondói működésemet, amiért tulajdonképpen fel lettem véve ebbe a nagy múltú és mélyen tisztelt intézménybe (négy hónappal ezelőtt). A reggeli mesélés ugyan elmaradt, mert "méhecske" (3-5 évesek) nem jött mutatóba se, viszont a délutáni Nyugdíjas Mesemondó Körre hárman is felbukkantak, és egy zseniális órát töltöttünk együtt a gyerekszobában, miközben a háttérben a börtönből kölcsönzött takarítószemélyzet elmélyülten karácsonyi képeslapokat ragasztgatott. (Oké szarkazmus vége, a rabok marha jó arcok, a nyugdíjas mesélők megy tényleg zseniálisak voltak). Ez aztán tartotta bennem a lelket a következő két órában, amikor is összesen két gyerek bukkant fel a délutáni mesélésre (az anyukával viszont nagyon jót beszélgettem, újságíró, és remélhetőleg segít majd behozni több gyereket a héten, szóval Halvor és a trollok nagyon hasznos közönségnek lettek előadva, a gyerekek meg marha cukik voltak, és nagyon élvezték). A tinédzserek esti dráma klubjára megint csak nem bukkant fel senki, de hát ezen a környéken a kosárlabdameccsel a mesemondás nem tud és nem is akar versenyezni.
Mivel a múlt héten túlóráztam, a keddi napot megkaptam szabinak. Remélhetőleg mire holnap visszamegyek, valaki már kibogozta, hogy működik az adatbázis. És a kassza. És a programok. És a nyomtató. És a terembérlet... Amíg gyerek van, ha csak kettő is, addig érdemes munkába járni.