A pap meg a kántor
Mariska, egy csinos fiatalasszony, a pap és a kántor udvarára jár vízért (mert akkoriban még nem volt mindenkinek saját kútja). A kántor és a pap agglegények, de rettentően szeretik nézni Mariskát. Minden alkalommal, amikor vízért megy, a szájuk szélét nyalogatják, és kérdezgetik, nem jönne-e be hozzájuk "beszélgetni" avagy "imádkozni". Mariska eleinte erélyesen azt válaszolja, hogy NEM, majd megpróbálja ignorálni őket; végül a férjéhez megy panaszra, hogy a két férfi nem hagy neki békét, és hogy ő többet ugyan nem megy oda vízért. A férje megkérdezi, miket mondtak neki pontosan, és amikor Mariska kidühöngte magát, úgy dönt, ideje "kibagózni" a tettesekkel. Mariska és a férje tervet kovácsolnak.
Amikor a pap és a kántor megint ajánlatot tesznek a fiatalasszonynak, Mariska látszólag beleegyezik a dologba, és mindkettejüknek randevút ígér estére, a búzatábla két végére. Mindkettőjüknek azt mondja, hogy induljanak el az adott végről, és közben hangosan hívogassák őt állathangon (hogy más ne fogjon gyanút). A pap mondja, hogy kutykurutty, ő meg majd azt mondja, hogy pittypalatty - uganez a kántornak fordítva, értelemszerűen. Aztán majd a búzatábla közepén találkoznak, ahol senki sem látja őket.
A kántor és a pap meg is indulnak az adott időben éjszaka, botorkálva a búzában és hangosan kuruttyolva illetve pittypalattyogva (a fürj hangját utánozva). A búzatábla közepén aztán egymásra is találnak, és megszégyenülve kérdezik egymást, mit keresnek ott.
- Én a fürjet - hazudja a pap.
- Én meg a tojását - hazudja a kántor.
Mariska és a férje a búzatábla szélén kuncognak. Aztán mindenki hazamegy.
Mitől feminista?
A "catcalling" (utcai zaklatás, füttyögés, stb.) a feminista kritika egyik gyakran rágcsált csontja - és amilyen "kicsi" ügynek tűnik kivülről, olyan harcias védelmezői is akadnak. Az alapvető kérdés a következő: Bóknak számít-e az, ha az utcán utánad fütyülnek, dudálnak, kiabálnak, stb.? Sokak szerint igen. Van kérdés, nincs kérdés, örüjjé' hogy teccik nekik a segged, na.
Ezen nagyjából minden nő átesik élete során - aki nem hiszi, kérdezzen körbe. Nekem például vertek olyat a seggemre a Balatonparton tizennégy éves koromban, száguldó bicikliről, lendületből, hogy kis híján orra estem. Budapesten egész sorozat díszpéldánnyal lehetett találkozni, a klasszikusan egyszerű "DUGNÁLAK!" srácoktól egészen az egyedülálló "Megeszem a kakitokat!" bácsiig a metróban. Az sem túl üdítő, amikor békésen mégy az utcán, esetleg zenét hallgatsz, aztán hirtelen harsány dudálással elzúg melletted egy autó. Fiúk: Ilyenkor nem az ugrik be nekünk, hogy "ó, tetszem nekik!" hanem az, hogy "óbaszki, azt hittem elütnek!" Ezek a "bókok" pedig különösen akkor idegesítőek, amikor épp más dolgunk van. Koncentrálunk valamire. Sietünk valahová. Vagy... izé, éljük az életünket.
Mariska ebben a történetben ez utóbbit teszi. Vízért jár. Mert kell a víz. És mivel ott a kút, ahol van, Mariska kénytelen oda menni, ahol a pap és a kántor csorgatja rá a nyálát. Nap nap után. Először határozottan nemet mond - de nem hagyják békén. Aztán megpróbál úgy tenni, mintha ott sem lennének - de nem hagyják békén. Ez így szokott lenni. Végül aztán beszámol a férjének, és itt válik igazán feminista mesévé a történetünk: András, a férj, nem csak hisz a feleségének, de komolyan is veszi. Nem kicsinyli le, vagy üti el a dolgot annyival, hogy "bóknak szánták" vagy hogy "ne törődj velük." Először kikérdezi Mariskát, és végighallgatja, pontosan mi is történt; majd, amikor a feleség kipanaszkodta magát, segít neki megoldani a helyzetet. Mégpedig nem azzal a klasszikus macsó húzással, hogy elmegy, és megveri a papot és a kántort, tulajdonjogát biztosítva a felesége felett; hanem azzal, hogy segít neki mindkét tettest megszégyeníteni, önmaguk és a másik előtt egyaránt.
Sok nőnek zsigerből az a reakciója a piszkálásra, hogy "bocs, de van barátom." Sajnos ritkán érkezik rá értelmes, "ja, bocs" válasz; legtöbbször vagy dühbe gurul a delikvens ("Miva baszki már barátkozni se szabad?!"), vagy jópofizni kezd ("Nekem nem baj, ha neked sem!"). Szimpla "nem"-re pedig még ennél is rosszabb az arány. Nyilván a pap és a kántor is tudja, hogy Mariska férjes asszony, mégis nyomulnak rá. Az egyetlen dolog, ami le tudja állítani őket, a nyilvános megszégyenítés. Ez a való életben is látványos sikereket ér el: Itt van például egy perui videó arról, hogyan csaltak bele néhány notórius füttyögetőt, hogy a saját anyjuknak szóljanak be...
Van tehát egy értő és támogató férj, mint pozitív férfi szereplő, és két irritáló, gusztustalan, nyomulós negatív figura - valamint egy helyzet, amivel sajnos nagyon sok nőnek nap mint nap meg kell küzdenie, és ami ezúttal az elkövetőkön csattan.
És akkor íme egy klasszikus reakció a "mosolyogj, kislány!"-ra:
Köszönjük, Jessica.
Amit érdemes átgondolni
Bár a mesetípus a "becsapott papok" kategóriában szerepel, olyan változata is sok van, ahol a "kérők" nem egyházi személyek, hanem kereskedők, boltosok, szomszédok, stb. Akinek kedve van a papságon élcelődni, teheti; akinek nincs, az kereshet másik verziót, ízlés szerint.
A mesetípus egyébként nagyon népszerű, és rengeteg változata van. Sok verzióban a feleség pénzt kér a "kérőktől", pucérra vetkőzteti őket, majd vagy megvereti a férjével, vagy eladja a vásárban, stb. Nekem ez a szöveg különösen tetszett a kezdő rész és a búzatáblában való bóklászás miatt, valamint azért is, mert kevésbé "prostituálta" a feleséget a megoldással. Aki több verziót szeretne elolvasni, az AaTh szám alapján megteheti. Csak a Karcsai Népmesék kötetben volt belőle vagy négy. Az egyikben szobrász volt a feleség, például.
Források
Nagy G.: Karcsai népmesék I. (Akadémiai Kiadó, 1985).
134. A pap meg a kántor
Mesélte: Tóth Lajos, 1971.
A mese az AaTh 1730-as (Pórul járt szeretők / Entrapped suitors) mesetípusba tartozó tréfás mese.
Megjegyzés
A mesetípus elég szerencsétlenül lett elnevezve; itt nyilván nem szerelemről van szó egyik részről sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése