Háború és béke és mocsári tyúkok és gömbhalak (Népmesék nyomában a világ körül 20. - Vanuatu)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ismét olyan kötetet sikerült kihalásznom, ami a Vanuatu Köztársaság egyetlen kicsi szigetének, Ngunának a történeteivel foglalkozik. Azokkal viszont alaposan.

Nguna Voices
Text and culture from Central Vanuatu
Ellen E. Facey
University of Calgary Press, 1988.

Ahogyan elnéztem, ez a kötet eredetileg a szerző disszertációja volt, és a bevezetőt olvasni is nagyjából olyan élmény. Bár benne volt minden információ, ami szem-szájnak ingere, a nyelvészeti értekezéstől a kutatástörténeti elemzésekig, valójában elég keveset tudtam meg Vanuatu történetéről vagy kultúrájáról. Pontosabban volt egy felvezető arról, mekkorát változtatott a szigeteken a kereszténység, de az előtte lévő időkről leginkább csak a mesék meséltek.
Ami ellenben nagyon tetszett a könyvben, az a történetek átírása volt. Mindegyik két nyelven szerepelt, először az eredetin, utána pedig angolul. Az írott szöveg aszerint volt tördelve, hogy a mesemondó milyen ritmusban adta elő - a szerző így kívánta visszaadni a szóbeli mesélés élményét. Még az egyes szavak is meg voltak nyújtva ("hosszú, hosszúúúúúú idővel ezelőtt"), vagy vastagítva a hangsúly kedvéért, és időnként szögletes zárójelben megjegyzések is szerepeltek az előadásmódról (pl. [Goromba hangon, mormolva]). Eddig még nem nagyon találkoztam ilyesmivel, de maximálisan értékeltem a gyűjtő erőfeszítéseit, hogy a meseszövegeken kívül a mesehallgatás élményét is megpróbálta átadni.

Fénypontok

Nagyon jópofa történet volt a Slit Drum (Résdob) felfedezése. A sztori szerint az idők kezdetén az emberek nem ismerték a táncot, és így az örömöt sem. Egy nap egy ember kiment a kertjébe cukornádat vádni, amikor meghallotta, hogy egy madár kopácsol a cukornád szárán. A kopácsolásra emberünk táncolni kezdett, és napokig boldogan táncolt a kertjében, míg úgy nem döntött, hogy lemásolja a madár hangszerét, és résdobot farag a nádból. Később már fákból készítettek hasonló dobokat (ld. a képen).

A tapesu névre hallgató madarat, aki ezek szerint a világ első dobosa volt, külön ki kellett keresnem - ő angolul a "lila mocsári tyúk" (purple swamphen), magyarul pedig (megmagyarázhatatlan okból) a "kék fú" névre hallgat (ld. a másik képen). Csinos tollas, egyébként.

Külön tetszett, hogy a rengeteg véres törzsi csatározás mellett több történet is szólt a megbékélésről. Az egyikben például két törzsfőnök, Mariori és Masiloa, hatalmas lakomát rendezett, amire meghívtak minden viszálykodót. Az est végén aszerint osztották új klánokba az embereket, hogy mit hoztak magukkal a lakomára - lett polip klán, meg hal klán, meg kókusz klán. Azt hiszem, ha nálunk így oldanák meg a veszekedéseket, és permanensen az "elégettem a süteményt, de hoztam kólát" klánba tartoznék...

Egy másik történetben a halak indultak háborúba egymás ellen, de a bálna még idejében helyre tette őket; a fegyverekkel viszont, mivel a csata elmaradt, nem tudtak mit kezdeni, így mindet szegény Gömbhal vállalta magára - azóta olyan tüskés és veszélyes.
A kötetet két nagyon bájos állatmese zárta - az egyikben egy teknős mentett meg egy tengerre sodródott galambot, aki később hálából a teknőst mentette meg (egy patkány segítségével) attól, hogy levest főzzenek belőle. A másik mese arról szólt, hogy segítettek a hangyák egy kotlósnak, hogy visszaszerezze a tojásait egy kígyó szorításából (a nagyobb állatok nem tudtak segíteni, mert féltek, hogy harc közben véletlenül rátaposnak a tojásokra).

Kapcsolatok

Itt is találkoztam "túlvilági feleség" mesével - jelen esetben egy halból vált szépséges leány, akit egy halász vitt haza (és aztán a disznóólban rejtegetett a feleségei elől). A lány végül visszament a tengerbe, de előtte még megajándékozta a halászt némi varázserővel. Megint csak előkerült az a mozzanat is, amikor alvó emberek ébrenlétet színleltek azzal, hogy valami csillogó fehér holmit tettek a szemhéjukra - itt épp kókuszdarabokat használtak - hogy egy szörnyeteg (itt egy öreg emberevő) ne falja fel őket álmukban.
Itt is nagyon szép történet szólt a lélek utazásáról a túlvilágra - egy tenger fölé nyúló fáról ugrott a lélek a hatodik hullám vizébe, és a hullámok alatti világba költözött.

Hova tovább?
A Fidzsi-szigetekre. Melanéziában az lesz az utolsó megálló.