Ma reggel egy Ratoath nevű kisvárosba mentünk, Dublintól északra, hogy egy általános iskolában tartsunk mesemondó előadást. A negyedik évfolyamot jelölték ki célközönségnek, akik még nagyban kergették egymást az udvaron (lányok szürke szoknyában - térdzokniban, fiúk piros melegítőben), amikor megérkeztünk. Egy nagyon kedves és nagyon izgatott tanárnő vezetett minket a mesélés helyszínére - ami nem volt más, mint az iskola Mesemondó Terme. Mert nekik ilyen is van ám. Már akkor tudtam, hogy jó helyre kerültünk, amikor megláttam az ajtót az üdvözlésekkel:
 |
| (Fáilte annyit tesz, üdvözlet) |
És persze nyolcvan tízévessel megtöltve még sokkal jobb hangulatot sugárzott az egész.
Mivel nem fért be az egész évfolyam egyszerre, úgy döntöttünk Markussal, helycserés támadást indítunk: Fél órát töltünk az egyik csoporttal, majd fél órát a másikkal, és a végén mindketten visszatérünk a Mesemondó Terembe kérdésekre válaszolni. Nuala, mesemondó háziasszonyunk (és ideiglenes sofőrünk) bemutatott minket a gyerekeknek, majd Markus ment a másik osztályba, míg én a mesebirodalomban maradtam.
Már az elején lehetett látni, hogy nagyon jó arcok a gyerekek. Az egyik kislányon cicafülek voltak. Mire az összes csoport elhelyezkedett, roskadásig meg is telt a terem, és mindenki készen állt a mesehallgatásra. A szokásos kezdésemnek (melyben magyarul elmondom az Egyszervolt-holnemvolt formula lehető leghosszabb verzióját) fergeteges sikere volt; még az angol fordítását is hangos lelkesedéssel fogadták. Rögtön utána garabonciásokat meséltem; attól a ponttól, hogy felbukkant a garabonc a színen, meg voltak véve a gyerekek kilóra. Kicsit meg is kellett állnunk elbeszélgetni róla, hogy igen, Rowlingnak igaza volt, minden országnak van varázslóiskolája, de ez a mese jóval régebbi, mint a Harry Potter könyvek (és persze a garabonciás-iskolában mindig kinyiffan valaki). Ettől csak még jobban izgalmomba jöttek. Innen már sétagalopp volt a sárkányon repülés, a varázskönyv, meg az összes többi. A mese végeztével megkérdeztem, mondhatok-e olyan sztorit, ami egy kicsit félelmetes - persze soha nem volt még gyerekcsoportom, ahol erre ne dörgő "IGEEEEEEN" lett volna a felelet. Ezért aztán másodszorra elmondtam a Szépen szóló pelikánmadarat - és itt kezdett úgy istenigazából bekapcsolódni a gyerekcsapat is a mókába:
- Amikor megkérdeztem, mit tudnak a királylányokról, az egyik lány felvetette, hogy békákat szoktak csókolgani - amire rögtön el kellett árulnom neki, hogy eredetileg falhoz kell vágni a békát, a csókot csak később költötték hozzá. Ez osztatlan sikert aratott a lányok körében.
- A kincsekkel teli elvarázsolt kastély nagyon felkeltette az érdeklődésüket. Amikor megemlítettem, hogy az első szoba tele volt arannyal, két kislány az első sorban széles vigyorral rákezdett a pantomimjátékra:
- Az aranyra és ezüstre rákontrázva elmondtam, hogy a következő teremben halmokban álltak a drágakövek, mire a lányok elkezdtek képzeletbeli drágakő-kupacokban hóangyalost játszani
- Amikor a lány az utolsó ajtót is ki akarta nyitni a pelikánmadár figyelmeztetése ellenére, mind a nyolcvan gyerek egyszerre visított fel, hogy "NA NEEEEEE"
- Amikor a három gonosz királyfi a verembe lökte a másik királylányt, az egyik kisfiú a sarokban, tökéletes időzítéssel és rettenetesen vésztjósló hangon, megszólalt, hogy "Dan-dan-DAAAAAN!" (Ezen a ponton majdnem összeestem a röhögéstől)
- Amikor a gyűrű az ágy alá gurult, és majdnem leleplezte a királylányt, az egyik kislány szinte vidáman kiáltott fel, hogy "UPSZ!"
Egyszóval teljes mértékben rockkoncert-hangulata volt az előadásnak. Meg kellett állapítanom, hogy egy ír osztályban nem egyetlen ügyeletes trickster van, hanem nagyjából egy tucat.
A mesélés gyors csákányváltás után a másik teremben folytatódott. Itt csak egy sztorira volt időm, így a Csodakutat választottam, mert szeretem, hogy visszabeszélnek benne a királylányok az apjuknak (és mégsem lehet Írországot itthagyni legalább egy jó ördögös sztori nélkül). A csapat másik fele hasonlóan lelkesen és hangosan reagált a mese egyes részeire, és utána még arra is maradt időnk, hogy kérdéseket tegyenek fel - olyanokat, mint hogy hány országban jártam eddig, honnan szedem a meséimet, és hogy szoktam-e hibázni a színpadon.
Az egy óra úgy elrepült, mintha öt perc lett volna. És ekkor még hátra volt a legjobb része a napnak: Mituán mi befejeztük a mesélést, a gyerekeken volt a sor. Az iskolában ugyanis zajlik egy mesemonó program, melynek keretein belül a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek saját maguk által választott (sőt, sokszor saját maguk által kitalált) meséket. Közülük hatan vállalkoztak halált megvető bátorsággal arra, hogy az évfolyamtársaik (és a két külföldi vendég) előtt elmondják a meséjüket. Én már az ötlettől is elolvadtam, de ami utána következett, az tényleg mindent vitt.
Az egy dolog, hogy a kölykök zseniálisak voltak. Volt a sztorik között saját kreálású "minden tanár vámpírrá változott az iskolában" horror, filippínó népmese amit a kislány az anyukájától tanult, aranyhal-történet profi színész játékkal (dőltem a röhögéstől), és természetesen leprikón-legenda is. Ami viszont teljesen lenyűgözött, az a többi gyerek hozzáállása volt. Nem csak figyelemmel hallgatták a társaikat (pedig ezerszer hallották már őket próba közben), hanem nevettek, tapsoltak, és éljeneztek is (még akkor is, amikor az egyik kislány teljesen elvesztette a rögtönzött mese fonalát). Minden mese után kérdéseket és megjegyzéseket tehettek; minden egyes megjegyzés pozitív volt, és minden egyes kérdés intelligens és figyelmes ("melyik a kedvenc pillanatod a mesédben?"). Teljesen meg voltam hatódva a gyerekektől. A csodálatom pedig csak fokozódott, amikor a tanárnő elárulta, hogy nem ő tanította be se a kérdéseket, se a támogató viselkedést - egy magától jött az egész csoportnak. Egy gúnyos poén nem hangzott el sehonnan.
A mesélés végeztével a gyerekek ajándékkönyveket nyújtottak át nekem és Markusnak (ír mesék!!!), és sokan még pakolás közben is odajöttek beszélgetni hozzánk (avagy csak pacsizni egyet). A tanárnő végtelenül büszke volt rájuk, és lehetett is. Régen volt utoljára ilyen zseniális közönségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése