Mesemondó mint turista - Tara és a Nemzeti Leprikón Múzeum

A sok fellépés mellett azért akadt idő arra is, hogy egy kicsit turista legyek. Az iskolai fellépés után például, mivel amúgy is Meath megyében voltunk, Nuala előzékenyen elfurikázott engem és Markust a közeli Tarába. Itt tavaly már jártam egyszer, de sajnos akkor szakadt az eső, és mindössze tizenöt percünk volt körbeszaladni, mert tartani kellett a csoportprogramot. Ezúttal azonban minden kötöttségtől mentesen, és egy csepp eső nélkül barangolhattuk be az ír mitológia és történelem egyik legfontosabb helyszínét.

Rajtunk kívül szinte senki sem volt a dombon. Tarába nem kell belépő, sőt, áramszünet miatt még a kávézó és az ajándékbolt is zárva volt, így kevés embernek jutott eszébe, hogy hétköznap ebéd körül pont ott kószáljon. A szombati havazás után eléggé cuppogott a sár a dombokhoz vezető ösvényen, de amint beértünk az egykori erőd területére, a fűben sokkal kellemesebb volt a séta. Egy nagy csapat hangos varjú gyűlésezett éppen Cormac király egykori lakomatermében. Nagyon fotogénnek bizonyultak az esőfelhők és az ősi sáncok között:

Miután megmártóztunk a kilátásban, és a lelki szemeim előtt megint lejátszódtak a kedvenc legendáim (Tara égésével az élen), átmásztunk a sáncokon, és kerülő úton hagytok el Tarát. Tettük ezt azért, mert a domb szélén áll a Tündérfa, egy nagyon öreg, két törzsű galagonya, amit az írek és főleg az ír utazók közül sokan ma is szent faként tisztelnek. Erről tanúskodnak az ágakra kötözött szalagok, a fa tövébe szórt cukorkák, pénzérmék, és egyéb ajándékok. Ilyen fákat és bokrokat tavaly is láttunk már, de a tarai természetesen különösen népszerű.

Tara nem kiépített turistacélpont; tulajdonképpen csak egy nagy zöld domb sáncokkal, pár emléktáblával, és néhány ezer év lenyűgöző történelemmel. Sáros, szeles, sokszor esős, gyönyörű a kilátás. A Túszhalomban csontvázak nyugszanak, és állítólag tündérek laknak. Olykor tele van friss vágott virággal (általában a napforduló környékén), és remek hely kutyafuttatásra. Minden Írországba látogató utazónak feltétlenül ajánlom.

A másik szórakozás, amire feltétlenül akartam időt és pénzt áldozni a dublini tartózkodás alatt, a Nemzeti Leprikón Múzeum felnőtt mesemondó estje volt. Itt is jártam már tavaly, de akkor a nap közben tartott "családi" tárlatvezetésen vettem részt, az esti műsorra nem jutottam be. Most viszont, a dublini kör utolsó estéjén, pont volt még két szabad jegyük, hogy Richard Marsh mesemondó barátom társaságában meghallgathassuk a cenzúrázatlan éjszakai előadást is. A műsor Dark Land (Sötét Föld) címen fut, és minden este másvalaki mesél; amikor Richard meghallotta a portán, hogy aznap este Emily Collins lesz színpadon, azonnal rávágta, hogy "she's worth it." És tényleg megérte.
Emily bő fekete szoknyában, fekete kiskabátban, elegáns topánkákban perdült elénk a múzeum várótermében (ami az alkalomhoz illően sejtelmes vörös fénnyel volt bevilágítva). Ahhoz képest, hogy tréfás volt, közvetlen, és lendületes, soha egyetlen véletlen szünet, egyetlen félrecsúszott kifejezés sem volt az egész előadásában. Megnyitotta előttünk a múzeum kapuit, és ismét végigmehettem a már ismert temeken - de ezúttal minden vagy sötét volt, vagy sejtelmes zöld, vörös, kék fényben úszott. Az első történetet az "ír parasztkunyhó" teremben hallottuk, az apró ágyon, padon, földön ülve, miközben a tetőn hangosan dobolt az eső. Az egyetlen gyertya fényénél Emily elmondta nekünk az O'Neill család banshee-jének szomorú legendáját; a lányét, akinek az apja megsértette a tündéreket, és ezért büntetésül a tündérek elrabolták magukkal, hogy a távolból sirassa a rokonait. A következő teremben, az arannyal teli edényt körülülve, a múzeum névadói, a leprikónok is szóba kerültek. Itt egy felelőtlen ifjú került bajba, mert nem fizette ki a cipőket, amiket egy leprikóntól kapott - és szó szerint ráment a bőre is az ígéretre. Ezzel a pompás népmesével borzongó hátunk mögött érkeztünk a Sidhe föld alatti bronzfalú termébe, ahol egy valódi királylegenda következett - testvérgyilkos királyról, kínzástól megnémult királyfiról, saját élete árán a férjéért bosszút álló királynéról. Remek történet volt, és Emily olyan beleéléssel, olyan hanghordozással és arckifejezésekkel mesélte, hogy zengett tőle az egész föld alatti birodalom. Innen a színét vesztett szivárványon átvonulva még egy terem várt ránk: Az éjszakai erdő. Itt már annyira sötét volt, hogy Emilyt a fekete ruhájában nem is láttuk; pont csak az arca fehér formáját lehetett kivenni a fekete háttér előtt, és a két kezét, amikor mozogtak. Az erdei kút mellett Cú Chulainn és a fia tragikus történetét hallgattuk meg. Emilynek nem volt túl fényes véleménye az ulsteri hősről (nekem se szokott lenni), de egy pillanatig sem parodizálta ki a legenda komoly pillanatait. A többin viszont jókat nevettünk. Így kicsit oldottabb is lett a hangulat, mire eljött az idő, hogy elhagyjuk a múzeumot. Emily elköszönt, és azonnal be is olvadt az árnyak közé - várt rá a következő csoport.

Sohasem gondoltam, hogy ilyen mondat esik majd ki a számon, de a Nemzeti Leprikón Múzeumot is csak ajánlani tudom minden utazónak.