Minden évben a tavaszi napéjegyenlőség idején, március 20-án ünnepeljük a Mesemondás Világnapját (
World Storytelling Day). Ilyenkor mesemondó előadások százait rendezik meg a világ körül, abban a tudatban, hogy ezen a napon mind egyszerre mesélünk, együtt ünnepeljük az élőszó varázsát.
Amikor meghívást kaptam, hogy csatlakozzak Dublinban az Ír Mesemondó Szövetség ünnepi programjához, bevallom, visítva ugráltam az ágyon egy darabig. Tavaly jártam először Írországban (
áradoztam is róla eleget), sok jó mesemondó barátom él ott, és alig vártam, hogy visszatérhessek. A hivatalos fellépés hab a tortán: Azt jelentette, hogy nem csak eltölthetek néhány napot Dublinban, de ráadásul fizetik a költségeimet is. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy vigyem magammal a témához illő legjobb magyar meséket.
A Mesemondás Világnapja ugyanis minden évben egy adott témához kötött. Idén a "Bölcs Bolondok" volt a téma (bár senki se érti, miért nem írtak egyszerűen Trickstereket, de mindegy). Rajtam kívül még egy külföldi mesemondót,
Markus Luukkonent hívták meg, Finnországból. Markust is régóta ismerem már, így az utazás rögtön a kezdetektől barátságos, családias hangulatban telt.
Érkezéskor Nuala Hayes, a mesemondó szövetség elnökasszonya várt minket a reptéren, és fuvarozott el a hotelbe, ami a város szívében, a Parnell Square sarkán áll (az ablakomból pont rálátok az Emlékezés Kertjére, és benne a Lir Gyermekei szoborra, ami talán a kedvenc szobrom az egész városban). Mivel 19-én landoltunk, a délutánt és az estét Markussal kettesben a városban való császkálással töltöttük; átkeltünk mindenféle hidakon, benéztünk mindenféle boltokba, meglátogattuk Molly Malone híres szobrát, és hallgattuk az utcai zenészeket. Mivel két nappal voltunk Szent Patrik napja után, és az előző napon sűrű havazás miatt minden rendezvényt töröltek, a város szokatlanul kihalt és csendes volt kora este, szinte csak a turisták lézengtek benne.
A mesemondás 20-án reggel vette kezdetét. Először Bray-be, egy szomszédos városkába utaztunk, a Mermaid Arts Centre nevű helyre, ahol színházi előadást szerveztek nekünk: Két helyi iskola tinédzser diákjait hívták össze közönségnek. Az egyik suliból egyenruhás, szürke szoknyás, fekete térdzoknis, 15-16 éves lánycsapat érkezett, a másikból pedig 13 évesek vegyesen, egyenruha nélkül. Összesen körülbelül százötvenen ültek a nézőtéren, itt-ott helyi érdeklődőkkel, anyukákkal és gyerekekkel fűszerezve. Maga a helyszín első rangú kiszolgálásban részesített minket: Kaptunk profi mikrofonokat, rendes világítást, kávét, teát, sőt, még a FEST Európa-térképét is kifüggesztették a fejünk fölé. Hetvenöt percet kaptunk, hogy bemutassuk a kölyköknek, mi is az a storytelling - a tanárok állítása szerint még soha nem találkoztak vele.
Markussal úgy döntöttünk, felváltva fogunk mesélni. A sort ő nyitotta meg, egy személyes sztorival, ami aztán lassan családi sztorivá, majd egy rászedettördög-mesévé alakult. Ezután én következtem;
Futika meséjét választottam, egy vajdasági magyar sztorit, mert végtelenül szeretem, hogy az izgága, folyton futkosó főhős végül megmenti azt, aki a furcsasága ellenére befogadta őt. Minden osztályban vannak gyerekek, akik nem tudnak nyugton ülni; az ő kedvükért választottam a mesét. Utána megint Markus következett, aki ezúttal a Kalevalából hozott egy nagyon érdekes részletet, amelyben egy varázsló asszony mágikus módon gyógyít meg valakit; csak kapkodtuk a fejünket a mindenféle őrült képek között, de Markus lendületes előadása mindenkit magával sodort. Ezt követve bemutattam a gyerekeknek Mátyás királyt, és elmeséltem a
Gyevi bírót. Nagyon szeretem ezt a sztorit külföldi közönségeknek mesélni; a felnőttek jókat derültek rajta, a gyerekek pedig a végén már minden mondat után maguktól kántálták, hogy
"Kivéve a gyevi bírót!" Innen ismét Markus váltott fel, aki egy személyes sztorit mesélt a gyerekkori szerelmeiről. Amikor ahhoz a jelenethez ért, hogy virágot vásárolt a spórolt pénzéből egy beteg osztálytársának, mind a száz tinédzser lány a közönségben hangos
"Aaaaaaaaah!" sóhajtásban tört ki; annyira cuki reakció volt, hogy majdnem lefordultam a színpadról. Innen persze egyértelmű volt, hogy a románc lesz a telitalálat. Gyorsan ki is cseréltem az ötletem a záró mesére, és a felhőkön járó fiú helyett a
Tündértó titkát vettem elő. Meg is lett a kellő hatás; Ágnest és Pistát kis közönségünk ugyanolyan olvadozós
"Aaaaah!" sóhajokkal jutalmazta, mint az előző romácot. A hab a tortán az volt, hogy az előadás után az egyik srác odaszaladt Markushoz, hogy megkérdezze, mi lett később a lánnyal. Megint megállapítottam, hogy tiniknek szerelmet érdemes mesélni, minden mennyiségben (és nemtől függetlenül).
20-án este került aztán sor az "igazi" ünnepi fellépésre: A Poetry Ireland (Ír Költők) és a Storytellers of Ireland (Ír Mesemondók) közös estjére, melyet felnőtteknek hirdettek meg, és a Parnell tér egyik ódon épületében hoztak tető alá. Hatan voltunk műsoron, három költő és három mesemondó; csinos, nagyjából harminc-negyven fős közönségünk szépen megtöltötte a termet.
Nuala Hayes konferált fel bennünket, aki a Bölcs Bolondok témát természetesen egy rövid trickster-mesével vezette fel (az a Naszreddin-sztori, amiben a hodzsa a ruháit eteti, csak olasz változatban). Utána felváltva ragadtak mikrofont költők és mesemondók.
Moya Cannon több rövidebb verset olvasott fel; mindegyik valahogyan az emberi bolondsághoz és bölcsességhez kapcsolódott (többek között szó esett a szamárfülű királyról is).
Markus megint csak az őseit meg az ördögöt vette elő, de itt a felnőtt közönségre való tekintettel tovább szőtte a mese fonalát, míg annyira rá nem lett szedve szegény ördög, hogy a saját péniszét fogyasztotta el kolbász helyett... A második költőnk
Paula Meehan volt, egy apró, elegáns, és végtelenül humoros hölgy, aki mellesleg színdarabokat is ír. Azt mesélte el, hogyan bukott meg egy darabja amerikai producerek szemében, és a darabból olvasott (sírva röhögős) részletekkel támasztotta alá a ballépést (az egyik szereplő ugyanis az amcsikon poénkodik benne). Utána következett
Jack Lynch, másik házigazdánk és jó barátunk, aki egy donegali népmesét mondott el három asszonyról, akik azon versenyeztek, ki tudd nagyobb hülyét csinálni a férjéből. Mivel a sztori eredetileg jó fél óra hosszú, Jack katonás tempóban masírozott végig rajta, és sikerült (nagy nevetések közepette) negyed órába sűrítenie. Őt követtem én. A sok kacarászás után egy szívemhez közel álló bölcs bolondról meséltem: Tündér Ilona álmát vettem elő, ami az első
Pályuk Anna mese volt, amibe beleszerettem. A közönséget teljesen elbűvölte az elvarázsolt erdő, meg a szörnyű nevű főhős; utána többen odajöttek elmondani, hogy mennyire szerették hallgatni a tündérmesémet (és mivel vittem példányokat az
új könyvemből, többen vásároltak is, hogy hazavihessék Pályuk Anna legszebb meséit magukkal). Az estet
Theo Dorgan költő zárta. Két rövidebb mese közé ékelt be egy hosszabb verset, ami az 1916-os lázadásról szólt; teljesen más oldalról kapcsolódott a bölcsek és bolondok témájához. Arról beszélt, hogy tulajdonképpen bolondnak kell lenni hozzá, hogy fellázadjon az ember, amikor minden ellene szól - de mégiscsak bölcs bolond, aki megteszi, amikor a helyzet tarthatatlan. A vers szépséges volt, de szomorú, ezért Theo utána még elmondott egy rövidke mesét Naszreddin hodzsáról, aki egy lezárt határon át csempészett dolgokat. Így az este végül mégiscsak kacagással zárult. Miután feloszlott a közönség, átmentünk a szemközti épületben a Tanárok Klubjába, ahol sör és egyéb italok mellett éjszakába nyúlóan beszélgettünk, sztoriztunk még.
Azt hiszem, alaposan sikerült megünnepelnünk a Mesemondás Világnapját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése