Na, ilyenen jártam.
Mióta hazaköltöztem Budapestre, megint járok történelmi táncokat táncolni a Mare Temporis csapatába. Amikor hírét vettük, hogy Regency bált rendeznek a keszthelyi Festetics-kastélyban, nemzetközi vendégeknek, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. A többiek jártak már ilyenen, de nekem még új volt a dolog: Új táncok, új történelmi kor. ÚJ RUHA!
 |
| Még felhajtom ezt a pezsgőt, oszt' irány a bálterem |
A meghívóban az állt, hogy a "dress code" hivatalosan 1750-1820. A történelmi ruhák ismerői tudják, hogy szép széles skála, a rizsporos parókától egészen a cicivillantó napóleoni divatig. Én úgy döntöttem, két legyet ütök egy csapásra, és belövöm magamnak az 1810-es éveket; ez nem csak a Jane Austen regények, hanem a Grimm mesék korszaka is. Fogok én még ebben a ruhában Grimmet is mesélni, majd meglátjátok...
A rendezvény két rend ruhát követelt meg, egy nappalit és egy bálit. Részemről ez úgy valósult meg, hogy egy egyszínű alap ruhára (nappali) vettem fel egy sötétkék, gyöngyökkel ékesített áttetsző selyem felsőrészt a bálhoz; természetesen kellett mindkettőhöz egy-egy rend kiegészítő is, fülbevalótól harsinyakötőn át hosszú kesztyűig. A ruha kedves barátnőm, Prokopp Margit keze munkáját dicséri, a hajköltemény pedig, ami a bálra készült, Prosinger Líviáét, aki rám szánta az időt, miközben maga is a bálra készülődött. Íme, a végeredmény:
A bált a Festetics-kastély tükrös termében rendezték. Igazából már pénteken elkezdődött a rendezvény, mindenféle programokkal, koncertekkel, fényfestéssel, lovas bemutatóval, stb., de mivel én rendesen lebetegedtem, végül csak szombat reggel zuhantam be (a bubópestis se tudott volna távoltartani a báltól, de szerencsére ez csak nátha volt). Amint kertet ért a lábam, már ugrottam is bele a nappali ruhába, hogy egy gyors hajkontyolás után a többiekkel együtt indulhassak városnéző sétára, majd ebédelni. Ebéd után kellemes sétát kettünk a kastély parkjában, melynek során pózoltunk, vicceket meséltünk, és mosolyogva engedtük, hogy az arra járó turisták fotózgassanak minket. Sajnos a ruhám cipzárja (jóvanna, van, amit fel kell áldozni a gyakorlatiasság oltárán) egy óvatlan meghajlás során megadta magát, de szerencsére egy nagy masnival, egy marék biztosítótűvel, és a fotón látható elegáns stólával Livi megmentette a helyzetet.
Este következett a hétvége fénypontja: Maga a bál. Hosszas készülődés előzte meg. A lányokkal már két órával korábban öltöztünk, hajat tűztünk, és szalagot csomóztunk, a fiúknak pedig legalább tizenöt preccel kezdés előtt fel kellett kelniük megkötni a nyakkendőjüket. A készülődés a szokásos izgatott hangulatban telt; akinek volt szabad keze, az általában valaki mást tűzött, fűzött, csomózott, vagy göndörített. Nagyon szeretem ezeket a pillanatokat, amikor lázas izgalomban kerülnek fel egymás után a gondos munkával varrt, hímzett, díszített ruhadarabok a helyükre, és végre összeáll a kép. Néhányunknak még arra is maradt ideje, hogy kiszaladjunk a kertbe fotózkodni egyet. Itt többek között azt a felfedezést tettük, hogy a telefon érintőképernyője nem kompatibilis a szatén kesztyűvel, így váltakozva hámoztuk le a kesztyűinket, hogy egymást fényképezzük. Viccesen festhetett kívülről a sok történelmi ruhás, félig kesztyűs hölgy a mobiltelefonokkal...
A bál előtt pezsgőzés zajlott, melynek során megismerkedtünk a többi vendéggel (több, mint nyolcvan résztvevő volt, leginkább külföldiek), megcsodáltuk egymás ruháit, és további fényképeket készítettünk. Innen vonultunk át a tükrös terembe, ahová már élőzenére, párban léptünk be, és addig meneteltünk körbe körbe, bókolva és hajlongva, míg mindenki meg nem érkezett. És ezzel kezdetét is vette a tánc.
A Mare Temporis csapatával hónapokig gyakoroltuk ezeket a táncokat. A listát megkaptuk előre, és szorgosan végigrágtuk magunkat rajta; akadtak egyszerűbb és bonyolultabb koreográfiák is, de sikerült mindegyiket legalább egy tucatszor elpróbálnunk, hogy zökkenőmentes legyen. És akinek még így is akadt volna kételye saját képességeivel kacsolatban, annak ott volt a calling. Minden táncot lejártunk, mielőtt a zene felcsendült volna, és drága főszervező-tánctanáraink menet közben is súgtak nekünk. Erre főleg azért volt szükség, mert a táncok nem egyszerűek; tudni kell, ki mikor merre fordul, és hová kell érkeznie, és sok közöttük annyira hasonló, hogy minél többet próbáltuk őket, annál jobban összekeveredtek (legalábbis az én fejemben). A jó hír az, hogy a Regency tánc olyan, mint a biciklizés. Vagy valami.
Mindenféle fotózkodás, cipzárak, és hőség ellenére a bál önmaga természetesen varázslatos volt. Abban a pillanatban, hogy beléptem a tükrös terembe, minden készülődés meghozta a gyümölcsét. Aki még emlékszik rá korábbi bejegyzésekből, mennyire imádtam Amerikában a kontratáncot, az elképzelheti, milyen boldog voltam egy történelmi bállal. Egy igazi kastélyban. Ahol mindenki bókolt, felkért, elköszönt, mosolygott, és esetenként csevegett is, miközben egymást kerülgettük, forgattuk, és sétáltattuk egyik sortól a másikig. Sokkal több hölgy volt jelen, mint úriember, de ez senkit sem zavart egy pillanatra sem; ezekben a táncokban többek között az is remek, hogy a "fiú" és a "lány" részeket egyaránt táncolhatja jórészt bárki. Amíg a partnered tudja, merre kell lépnie, addig mindenki remekül szórakozik. És néha még anélkül is.
Tizenhat táncot táncoltunk le az este folyamán; némelyiket többször is, hogy mindenkinek jusson a jóból. Félúton volt egy zenés-énekes előadás, majd egy bőséges vacsora, melynek során hálát adtam korábbi önmagamnak, hogy nem csináltatott fűzőt a ruha alá. Mire befejeződött a mulatság, már majdnem éjfél volt; a kitárt ablakokon át áradt befelé a hűvös éjszakai levegő, mi pedig a kastély márvány lépcsőin fényképezkedtünk csoportosan. Ezek után következett a fél óra hosszú haj- és ruhaleszedés, melynek végeztével mindannyian zombiként zuhantunk ágyba. Még szerencse, hogy pont a kastélyban foglaltunk szállást.
Ma reggel sajgó lábakkal, sajgó bicepsszel (a sok legyezés, ugye), és nagyon boldogan ébredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése