Ivár története

(Kizárólag Noéminek. Na jó, ha más is elolvassa, az se baj!:)
(A mese Izlandról származik. Gyógyítással foglalkozó mesemondók gyakran szokták idézni; szerintem nagyon igazuk van!)

Ivár dalnok volt, méghozzá a legjobb, aki valaha Izland földjén született; és ha ez a megállapítás túlzásnak tűnik, az csak azért van, mert minden dalnok a legkiválóbb, amikor róla szól a történet. Egyik mesemondó tisztelje a másikat.
Szóval Ivár dalnok volt; meglehetősen fiatal még, amikor útra kelt, hogy világot lásson, és végül a norvég király udvarában kötött ki. A király nagyon szerette az énekeit és a történeteit; Ivárnak jól ment a sora, szépen lassan kisebb vagyonra tett szert. Egy napon a bátyja, Thorfinn meglátogatta; bár a két testvér sok mindenben különbözött egymástól, Ivár mégis szívesne fogadta őt, vendégül látta sok-sok napon át, és amikor végül hazaindult, megkérte egy szívességre: keressen meg Izlandon egy bizonyos Oddni nevű lányt, és mondja meg neki, hogy a dalnok szívből szereti őt, sokat gondol rá, és ha hazatér, feleségül kéri majd. Thorfinn visszahajózott a szülőföldjére, megkereste Odnnit; de a lány annyira megtetszett neki, hogy inkább a maga számára kérte feleségül, és megtartották az esküvőt.
A hír hamarosan Ivár fülébe is eljutott; és attól a naptól kezdve eltűnt a lelkéből a zene. Kedvetlenül pengette a lantot, alig-alig énekelt; hamarosan a királynak is feltűnt, hogy kedvenc dalnoka mennyire kedvetlen és levert. Az egyik lakoma után magához hívatta őt.
- Mi lelt téged, kedves dalnokom? Látom rajtad, hogy szomorú vagy, de az okát nem árultad el senkinek. Kevésled talán a pénzt, amit a dalaidért fizetünk? Adhatok többet.
- Nem, felség - felelte Ivár - nincs szükségem több aranyra.
- Akkor talán honvágyad van? Idegennek érzed magad a földemen? Adhatok neked házat és birtokot...
- Nem, felség, nem erről van szó.
A király sorra próbálkozott mindenféle ajándékkal, ami csak az eszébe jutott; Ivár pedig sorra elutasított rangot, hajót, kincseket. A király végül halk hangon így szólt.
- Fiatal vagy, és azt hiszem, sejtem már, mi bánt. Mondd meg nekem a lány nevét, és ígérem, ha a szülei az utatokba állnak...
- Semmi szükség rá, felség - mondta Ivár - már férjhez ment. A bátyámhoz.
A király gondolkodott egy darabig.
- Mégiscsak adok neked egy farmot, fiam. Ha egész nap dolgozol...
-... csak Oddni járna a fejemben.
- Akkor adok pénzt. Utazd be a világot.
- Mindenhová magammal vinném az emlékeimet.
- De mégis, utaznod kéne. Talán megismersz majd egy lányt...
-... Onndira emlékeztetne akármelyik.
A király megint kifogyott az ötletekből. Hallgatott egy darabig.
- Van még egy dolog, amit felajánlhatok, bár azt hiszem, semmiségnek fog tűnni mindahhoz képest, amit királyként adhatnék neked. Mondd, Ivár, elfogadnád-e tőlem, hogy minden nap végighallgatlak, amíg Oddniról mesélsz? Ez az egy javaslatom maradt.
És Ivár beleegyezet. Nap mint nap, hosszú heteken át, leült esténként a király trónja mellé, és mesélt neki a lányról, akit szeretett. Elmondta, hogy nézett ki, milyen volt a haja, a szeme, hogyan járt, hogyan nevetett; újra és újra felemlegette, mennyire hiányzik neki, és mennyire fáj a szíve, hogy Thorfinnt választotta férjéül. És ahogy múltak a hetek és a hónapok, Ivár szomorúsága halványodni kezdett; újra zenélt, és újra énekelt, és egy nap végre elnevette magát. A király pedig elégedetten nevetett vele.
Nem sokkal később Ivár, immár gazdag és híres dalnokként, visszatért a szülőföldjére. Találkozott egy fiatal lánnyal, egymásba szerettek, összeházasodtak, és sok gyermekük született.
Ivár pedig sohasem felejtette el az ajándékot, amit a királytól kapott.

(Én nagyon szeretem ezt a mesét, és ti?:)