2008. április 7., hétfő

Sharing the Fire második felvonás - Első esti extravaganza

(Egy bögre tea után, némiképp feléledve és fellekesülve a konferencia emlékanyagának kicsomagolásán, ami szépen be is teritette a padlót Storytelling magazinokkal és névjegykártyákkal)
(Ugye milyen jó szó az extravaganza? Katától loptam. Tőle kérdezzétek, mit jelent :D )

Az estet némi ír zene nyitotta - hegedű, cimbalom, bodhrán, csak hogy megalapozzák az amúgy is vidám és szertelen hangulatot (a dobon Simon Brooks játszott, ő is ismerős a listáról, végre láttam élőben is) (fiúk, a ma esti szentencia: ha olyan hangszert akartok, ami állati jól áll a kezetekben, kezdjetek bodhránon játszani, van benne valami, ami macsóbb a gitárnál és a szaxofonnál). Gyerekek ugrabugráltak fel és alá, és a felnőttek... nos, ők is.
Mindenféle megnyitó beszédek, köszöntések, fogadtatások, bejelentések és kijelentések után végül sor került az esti koncertre is. Simon nyitotta a sort - Az el nem mondott történet és az el nem énekelt dal, ez volt a mese cime, és hallani fogjátok tőlem is, mert ellopom szemérmetlenül - alig fél órája voltam a konferencián, és máris gazdagodtam egy gyöngyszemmel...
Meredith Bird Miller egy dél-amerikainak saccolt népmesével lepett meg bennünket (a jaguárból és a rákból ítélve), szintén nagyon élvezetes kis darab (a népmesék világában roppant népszerű a motívum, amikor valakinek kirepülnek a szemei... úgy tűnik, a közönség soraiban is sikere volt).
Uncle George Radcliffe bácsi a Tigrisbajusszal lepett meg minket (meg azzal is, hogy egyes szám első személyben mesélt, pedig a főszereplő nő - szerencsére nem csak én kuncogtam, amikor a férjéről áradozott... de a mese még így is nagyon ott volt a helyén) (vannak akik már hallották tőlem, mások majd fogják - dióhéjban arról szól, hogyan szelidít meg egy nő egy tigrist, hogy megszerezze a bajuszát egy varázsitalhoz a férje/fia számára).
Jean Armstrong egy szép csattanós stand-up comedy-t produkált a szingli témában (külön érdeme volt, hogy elénekelhettük a madár-felrobbantós áriát a Hófehérkéből); jópofa csajszi, és remekül mozgott a szinpadon - kiderült, hogy táncos, hát azért.
Roberta Burke egy gyönyörű görög mesével lepett meg bennünket a virágokat síró lányról (a végén pedig eltöprengtem, hogy csak nekem rontja-e le a katarzist, amikor bemonják a copyrightot a "boldogan éltek" után - de hát az amcsikat egyszerűen nem lehet a copyrightról levakarni, még akkor sem, ha népmeséről van szó)
Az estet Cora Jo Ciampi zárta; na, ő egy tipikus szupernagyi. Modern Hamupipőkét mesélt (és általában engem az ilyen modernításoktól kiver a víz, úgyhogy külön nagy szó, hogy ez tetszett) - negyed órán keresztül dőltünk a röhögéstől. Nem volt különösebben magas röptű - de maga a tény, hogy egy tűzrőlpattant nagyi mesélte, elvitte a hátán az egészet, és a végén már a könnyeinket törölgettük (és utána meg is kértük kollektive, hogy legyen a jótündér keresztanyánk...)
Miután a "nagyok" vastaps kíséretében elhagyták a színpadot, a mikrofon átkerült a közönség kezébe (ami nem volt nagy különbség, tekintve hogy a konferencia résztvevőinek kilencven százaléka mesemondó) - mindenki bedobta a nevét egy kalapba, amiből aztán sorsot húztunk, és mindenkinek volt öt perc hírneve. Móka és kacagás, játék és mese. Volt abban a turmixban minden, személyes anekdotától népmeséig - a három varázsló és az oroszlán szokás szerint tarolt, és a macskaimádók kigyönyörködhették magukat A macska és az asszony afrikai történetén (meg a feministák is, mivel a sztori végére kiderül, hogy az asszony a tápláléklánc abszolút csúcsa).
Miután elfogyott az idő, a mikrofon és a jelentkezők, Karen grabancon fogott, és magával vitt a nemhivatalos, titkos és rejtett esti partira (ami nem is volt annyira rejtett, mert a fél szállodát felforgattuk dugóhúzóért) melynek Tony volt lelkes és némileg hanyag házigazdája a szálloda egyik előkelő magánlakosztályában. Mire odaértünk, már minden ülőhelyen és a padló nagy részén is mesemondók terpeszkedtek, sört és bort ittak, perecet rágcsáltak és vígan beszélgettek. Az éjszaka nagy része ismerkedéssel telt - mindenféle bemutatkozó játékokat játszottunk (mindenki mondja el, hogy kapta a nevét, mi volt a legsikeresebb fellépése, és mondjon egy történetet, amit még senki nem hallott) (igen, a mesemondók valóban ilyen jámbor fajta, nem kaptok részeg tivornya-részleteket emailben sem, sorry). Gurultunk a nevetéstől, és jó sokat tanultunk egymásról. Sikerült a társaságot az Amerikába való megérkezés részleteivel elszórakoztatni; az ágyneművásárlás dicső története egészen lázba hozta őket...
Végül hajnali egy óra felé kerültem ágyba, és már csak elájulni volt erőm; nem tudom, ki hivott fel hajnali kettőkor, de nem voltam érte hálás...
Reggel kevéssé frissen, ám nagyon lelkesen tértem magamhoz; előttünk állt az egész konferencia...
(Elájul. Folyt. köv.)

1 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés