Az első alkalomra szombat délután került sor a régészeti kiállítás paleolit termében (szeretjük a kronológiai sorrendet). Pattintott kőeszközökkel és párnákon üldögélő 5-10 évesekkel körülvéve meséltem, nagyon hangulatos, múzeumi félhomályos környezetben. Az érkező szülők és gyerekek arcán egyaránt látszott a kíváncsiság: Mégis mivel rukkol elő egy mesemondó, ha kőkorszaki sztorikat várnak tőle?...
Az őskoros témára való tekintettel megalkottam egy teljesen új mesecsokrot, amit Tűztolvajok névre kereszteltem. Autentikus paleolit népmesék híján (pedig jó lenne tudni, milyen történetekkel fektették vackára a kis ősembert) olyan történeteket válogattam bele, amik az emberi történelem hajnaláról szólnak. Sok helyen máig mesélnek róla, hogyan szerezték meg az emberek a tüzet, hogyan barátkoztak össze a kutyával, hogyan szelídítették meg a lovat... és olyan titokzatos dolgokról, kincsekről, csontokról is, amiket őseink találtak a földben. Ilyen mesékből állt össze a csokor, a világ minden tájáról.
Nagyjából tíz-tizenkét mesét válogattam a mesecsokorba, melyek közül végül ötre került sor az egyórás előadás során. A sort (kronolóóóóóógia!) természetesen a tűz megszerzésével kezdtük. Egyik nagy kedvenc mesém a Tűztolvajok, melynek ezúttal egy Fülöp-szigeteki ilocano változatát meséltem: Lam-ang, a bajkeverő, és egy csapat segítőkész állat váltófutásban lopják el az éltető tüzet két gonosz óriástól. A gyerekek lelkesen segítettek ugatással, nyávogással, brekegéssel, oroszlánüvöltéssel, és futó lábak/paták/mancsok imitálásával, megteremtve a jó hangulatot a további mesékhez. Másodszorra egy kongói kamba népmese volt terítéken a Kutyáról és a Sakálról, melyek közül az előbbi elhagyta a barátját a vadonban, és csatlakozott az emberekhez, így a sakál azóta is vonítva hívja vissza (a vonítás is megvolt, természetesen). És ha már a háziasított állatoknál tartottunk, valaki rögtön tákérdezett a lóra is - így akadt alkalmam elmesélni Szoszlan és a Vadló legendáját, melyben a kaukázusi nartok nagy nevű, ám sánta hőse megszelídített egy vadlovat, és módszerére megtanította a bajtársait is. A módszert egyébként (melynek során a betörendő lovat egy sebes sodrású folyó vizében fárasztják ki) ma is alkalmazzák Belső-Ázsiában.
Az előadás végére két olyan mese jutott, melyek föld alól előkerülő, titokzatos agyagedényekről szóltak. A borneói Varázsedény tulajdonképpen egy alakváltó mangas-sárkány volt, aki csintalanságaival borsot tört a gazdái orra alá, de végül mégis szerencsét hozott a megtalálójának; Pápua Új-Guineából pedig egy olyan legendát hoztam, ami mókás magyarázatot adott rá, miért találunk lépten-nyomon cseréptöredékeket a föld alatt (Edények az égből).
A múzeumok mindig is a kedvenc mesemondó helyszíneim közé tartoztak, és sem a helyszín, sem a közönség nem okozott csalódást ezúttal sem. A műsorra huszonöt fő iratkozott fel, de mivel pont a régészeti kiállítás bejáratában ültünk, a háttérben is jöttek-mentek érdeklődők; a gyerekek lelkesek és aktívak voltak, és előrukkoltak egy csomó jó kérdéssel. Már ezért megérte.
A közelgő eseményekről tájékozódhattok hamarosan a Nemzeti Múzeum Facebook oldalán, vagy a honlapomon a Fellépések menüpont alatt. Februárban érkezik a következő felvonás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése