Elváltak a szüleim, és állati büszke vagyok rájuk

Személyes bejegyzés következik, de fontos okokból.
Tavaly történt. Ahányszor megemlítem, az emberek szomorú szemekkel, kissé feszengve néznek rám, és azt mondják, sajnálják. Nyilván én is sajnálom, nem volt egyszerű helyzet egy harminchárom éves felnőtt fejével sem, de most nem ez a lényeg, nem erről akarok írni. Hanem arról, amit ez, két felnőtt ember közös döntése, kiváltott a környezetünkből. Előtte azt hittem, "mindenki válik" mostanában, társadalmilag már elfogadott lett a dolog, szétmegy egy házasság, na bumm.
Aztán érkezett a brazil szappanopera.

A szappanoperát nem a szüleim generálták. Ők barátilag váltak el, egyetértésben, úgy döntve, hogy három évtized után külön-külön keresik tovább a boldogságot. Felismerték, hogy olyan helyzetben vannak, amiben nem szeretnének már lenni, és bár továbbra is remekül működnek együtt mindenben, már nem akarnak romantikus partnerek lenni. Természetesen így is megviselt mindenkit a status quo felbontása, mégis, hatalmas büszkeség tölt el így utólag, hogy megtették ezt a lépést.
Azért, mert a környezetük egyáltalán nem támogatta őket.

Képzelj el egy bármilyen helyzetet, amiről valaki azt mondja, "nekem ez már nem jó, kilépek belőle, és keresek/teremtek magamnak jobbat." Pursuit of happinness, ahogy az amcsik szeretik mondani. És ehhez képzeld hozzá, hogy mindenki, aki körülötted elvileg a támogató közeget jelenti, egyszerre eldobja a józan eszét, és görög tragédiába illő hisztériás jeleneteket rendez. Néhány reakciótól az állam leesett, ezért szeretnék most megosztani egy sor válogatott gyöngyszemet. Nem szennyes-teregetés végett, hanem azért, hogy beszéljünk már róla egy kicsit, mennyire nem bír a társadalom egészségesen gondolkodni egy egészséges döntésről.

Például:

1. "Most már minek?"
Ez többször is elhangzott több különböző személytől. Hozzáteszem, a szüleim fiatalok, nemrég töltötték be az ötvenet, mégis többeknek kapásból ez az értetlen, fejet rázó mondat ugrott be először.
"Most már minek?" Üljétek le szépen azt a hátralévő pár évtizedet a kényelmes langyosban, otthonkában a tévé előtt, minek a macera, jó lesz az úgy is! Minek kezdenétek új fejezetet arra a húsz-harminc-negyven évre, ha tapicskolhattok a közepesben? Akkor legalább senkit sem izgatnátok fel egy ilyen hírrel. Mit az a néhány évtized egy emberéletből? Majd a következőben mást csináltok!

2. "Biztos nem akartok még próbálkozni?"
Ahogy kedvenc bloggereink mondanák, "lélegeztessétek még azt a hullát egy kicsit, hiszen alig oszladozik!" Az előző kérdés cizelláltabb verziója, és egyben feltételezi azt is, hogy nem volt próbálkozás. Meglepő módon nagyon sok teljes kívülálló úgy képzeli el a válást, hogy egy napon a pár felpattant reggel az ágyból, elkocogott az ügyvédhez, és közölték, hogy ma úgysincs jobb dolguk, különben is az egyikük nem hajtotta már megint le a vécéülőket, elválnának, köszönik szépen.
Ez a kérdés ordas nagy pofátlanság. Honnan jössz te ahhoz, hogy feltételezd, hogy nem próbálkoznak már évek óta? Hogy nem tettek meg mindent, hogy máshogy legyen? És ha ők már eldöntötték, akkor neked miért érdeked, hogy még noszogasd őket az ellenkezőjére?

3. "Vegyél néhány csipkés fehérneműt!"
Nem viccelek, ez is elhangzott. Nyilvánvalóan anyukám felé (apukám felé sokkal viccesebb lett volna). Mert nyilván a nőnek kell kirittyenteni magát, akkor is, ha a válás az ő döntése is volt. Küzdjön még! Csipkével! Érdekes módon apámnak nem mondta senki, hogy gyúrjon magának egy kockás hasat, és vegyen fel egy Magic Mike-féle aranyszínű forróbugyit.
Ne legyél ez a személy.

4. "Hogy tehettétek ezt velem?!"
Elhangzott olyan rokonoktól, akiket évek óta nem láttunk (avagy csak sátoros ünnepekkor, egy udvarias mosolyra a kacsasült felett). Amikor először hallottam, majdnem lefordultam a székről. A szüleimmel egy hétig ezen röhögtünk. Kicsit olyan volt, mint egy görög tragédia, az illető közel járt hozzá, hogy ruháit megszaggassa és hamut hintsen a fejére. Mert hogy a szüleim a válást vele tették. Neki kell elviselnie hogy... mit is? Megbomlott a nagycsaládi biodíszlet? Ki kell húzni a házasságot a családi Bibliából?... (Még csak új neveket sem kell tanulnia, anyukám eleve megtartotta a lánykori nevét). Mondanám, hogy két külön karácsonyra kell ajándékot venni, de egyre se szoktak. Értetlenül állok a szenvedésük felett.

5. "Mi lesz a család jó hírével?"
Értem én, nekem is szívügyem a középkori hagyományőrzés, csak én reneszánsz táncban élem ki magam, nem boszorkányüldözésben. Ez volt egyébként az a reakció, amitől masszívan leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy a 21. században még létezik távoli rokon, aki szerint most folt került a családi névre (melyikre?). Bele sem gondoltam, lévén, hogy én eleve zabigyerek vagyok, szüleimnek sohasem volt egyházi esküvője, csak polgári.
Mert a válás, azt folt. Más foltokat, amiket fel tudnék most kapásból sorolni a családfáról, na azokat elfedi a tisztességes házasság jótékony leple.

6. "Bezzeg régen megjavították a dolgokat, nem kidobták!"
Erre van egy remek megoldásom: Aki még egyszer felhánytorgatja a romantikus múltat, azt Nagy Olga "Asszonyok könyve" című keményborítós, ötszáz oldalas néprajzi gyűjtésével fogom lendületből kupán vágni, aztán utána hajítom mondjuk Móriczot ráadásnak. Az egy dolog, hogy minden családban vannak történetek, amiket nem teszünk ki az ablakba, de már a néprajzosok is rég felfigyeltek arra, hogy a csodaszép régi paraszti világban is sokszor jobb lett volna, ha szabad és lehet válni. Mert az alternatívák eléggé sötétek voltak. De legalábbis szomorúak.

7. "Előre tudtuk, hogy ez lesz a vége."
Na, ha létezik böszmeségi olimpia, akkor ez a komment kapja benne az Elefánt a Porcelánboltban Különdíjat. Gondolom, az illetőnek ez is volt a célja vele, mert ha nem díjat és vállon veregetést szeretett volna kapni az éleslátásáért, akkor nem értem, miért pont most szólalt fel a témáról... A jövőbe látást utólag már mindig egy kicsit nehéz bizonyítani.
(Főleg, mert amikor nem barátilag végződik egy házasság, akkor persze mindenki csodálkozik nagy bociszemekkel, hogy "de hát olyan boldognak tűntek").

8. "Ha nem akartál szegény lenni, miért váltál el?"
Édesanyámnak, aki gimnáziumban tanár. Ezt a megnyilvánulást nem is minősíteném, csak kiteszem ide, hadd szellőzzön. Még a végén foltot ejtenék a család nevén, ha elárulnám, ki mondta.

Azért írtam le ezeket a mondatokat, hogy rávilágítsak, mit nem kéne már mondani rokonnak/barátnak/ismerősnek, aki éppen válik. Mindenki gondoljon bele egy kicsit, mielőtt ilyesmi esik ki a foga kerítésén. És esetleg keressen magának jobb, támogatóbb, pozitívabb mondanivalót.

A szüleim elváltak, azóta is jóban vannak. Megtettek egy nehéz lépést annak ellenére, hogy mindenki, akinek semmi köze nem volt hozzá, látványosan és aktívan tiltakozott ellene, mintha jobb dolguk se lenne. Azóta mindketten belekezdtek egy csomó olyan dologba, amit előtte sohasem csináltak; új hobbijaik és új barátaik vannak. Továbbra is vannak közös családi programjaink, és még többet is beszélgetek velük, mint azelőtt. Egészséges, felnőtt döntést hoztak egy olyan társadalomban, ami nyilvánvalóan még nem áll készen az ilyesmire.
Nagyon büszke vagyok rájuk.