2007. október 9., kedd

There and back again

Nah, itthon vagyok, bár ez a fogalom az utóbbi időben új értelmet nyert a számomra... (egyszóval visszaértem a Trinityre, na). Köszönöm mindenkinek a sok üzit meg a szurkolást és az aggódást!
Ez most csak egy gyors jelentés, hogy megvagyok, jól vagyok (jól? az nem kifejezés...), egészben megtettem az utat oda-vissza; koszos vagyok, gyűrött vagyok, kócos vagyok, 42 órája nem aludtam, ebből 22 buszon telt el, és ha szendvicset látok az elkövetkező egy hónapban, tutira kidobom a taccsot, de... (vagy ahogy kedvenc Hollóm, aka Gene Tagaban mondta) BUT it was GOOOOD!!!!:)
Nagyon. Nagyon. Nagyon.
Azt hiszem ezt a hetet (a pánikszerű házi-pótlás mellett) blogirással fogom tölteni, mert a 3 nap élményei messze nem férnének bele egy bejegyzésbe... szóval kezdjetek készülni!
Aggódásotok nem volt alaptalan; az első 10 Jonesboroughban töltött perc után elhatároztam, hogy odaköltözöm örök időkre... ez sajna eléggé megvalósithatatlan, és később még visszatérek a kérdésre, mindenesetre előre bocsátom, hogy vlsz. visszamegyek a nyárra dolgozni az International Storytelling Center-be! Ez a nagy hir, még félálomban sem tudtam kihagyni. Na. De NEM MENEKÜLTÖK! Hazamegyek és mindenkinek lyukat mesélek a hasába. Gonosz kacaj.
Mentem aludni.

2007. október 4., csütörtök

És a Mesemondó útnak indul...

Mindenki kivánjon nekem jó utat és sok szerencsét! Ma éjszaka felszállok a buszra és elindulok a Fesztiválra, amire lassan két éve készülök...:)

A nap zenéje: I'm On My Way (igen, megint. Mackótesó foreva.)

2007. október 2., kedd

Pro és kontra

Megtartottuk a vitát antropológián. Az elején volt némi bökkenő: az érkezésünkkor lett gyanús, hogy mindkét csapatnak öt széket tettek ki, mi pedig csak négyen vagyunk - ergo valaki két hete nem vette a fáradságot hogy felbukkanjon a csapatmegbeszéléseken... sebaj, gondoltuk, a tanár meg azt mondta, hogy az ő baja, és ne aggódjunk, négyen is elegen leszünk. Kiültünk tehát a pódiumra, kis kártyáinkkal a kezünkben, fel lettünk cetlizve, hogy a kérdéseket névre lehessen cimezni (bár az én esetemben a cetli nem sokat javitott a helyzeten...:), és elkezdtük a vitát. Kicsit fura volt egy nagy szinházterem alján ülni, miközben mindneki más lefelé bámult ránk a magasból (de legalább életemben először láttam szemből is az antropológia-osztályt; ezek után legalább kb. tudni fogom kikkel járok egy csoportba...).
Nagyon érdekes tapasztalat volt (az alapvető szabályokat már leirtam egyszer korábban...). A két csapat kb. egyenlően erős volt, ami izgalmassá tette az egészet; jó alaposan felkészültünk, és mindenki kivette a részét a beszédből is. Ha az ellenfél kérdést tett fel vagy érvelt valami mellett, mindig összenéztünk, hogy ki mondja a választ; a főbb pontokat eleve felosztottuk négy részre, és igy mindenkinek megvolt a maga területe a témán belül, amiből felkészült az érvelésre, sőt, elolvastuk az ellenfél cikkeit is, hogy előre tudjuk, mivel fognak előrukkolni.
Az volt a legjobb az egészben, hogy a barátságos versenyzés szellemében zajlott, és senki nem szólt be senkinek; valamint nem hirdettek győztest sem. A téma is nagyon érdekes volt, és végül sikerült a két csapatnak valamiféle kompromisszumos megoldásra jutnia (miszerint az adoptálás kulturális jelenség és kultúránként változik, ezért nem jelenthetünk ki általános érvényű igazságokat). Kaptunk néhány gratulációt, a professzortól dicséretet, a csapattársaktól high five-ot, és a másik team-től kézfogást. Mint project leader, nagyon elégedett vagyok az egésszel. Bizony.

2007. október 1., hétfő

Visszaszámlálás

Már csak 3 nap a Fesztiválig! Tűkön ülnék, ha lenne időm ülni, de leginkább rohangálok mint pók a falon (Anansi rulz) és próbálok mindent időben elrendezni, hogy ne vesszek el valahol álom és valóság, vagy leginkább Hartford és Tennessee között... elfogadtak önkéntesnek, ami azt jelenti, hogy megúszom a belépőt (155 dolcsi!) viszont péntek és szombat délután sátorfelügyelő leszek, ami azt jelenti, hogy kis táblával a nyakamban kell jegyeket szednem, és végighallgatni az összes mesélést ami abban a sátorban zajlik, micsoda csapás. Az utóbbi másfél órát annak az élvezetes ám teljesen reménytelen feladatnak szenteltem, hogy legalább hozzávetőlegesen felállitsak egy programot a három napra; mivel a mesemondás 6 helyszinen zajlik egyszerre, más és más mesélőkkel, a bőség zavarának halmozott esetével állok szemben... aki nem hiszi, nézze meg a programot (http://www.storytellingcenter.com/festival/2007FestivalSchedule.pdf) és próbáljon meg választani... (és számolja bele, hogy valamikor nekem is mesélnem kell a szénabálán ülő bácsival jelzett Swappin' Ground-on...).
Ez nagy kaland lesz. Ha visszajöttem, teleirom a blogot...

Még több állat

A campus élővilága bővült néhány nyúllal, tarajos süllel, chipmunkkal (csikosmókus) egy kósza coyote-val (yeah) és egy szkunkkal ami a Gallows Hill-en lakik.
Kezdem úgy érezni magam mint Maci Laci.

2007. szeptember 30., vasárnap

Szülők menjetek haza!

A rongyrázás elérte maximumát; az ebédlőben reggel élő jazz-zenekar játszott, és mozdulni sem lehetett a masszivan másnaopos szülők langymatagon lézengő és bámuló tömegétől... a zenével semmi bajom nincs, azt akár meg is tarthatnánk, de az a sejtésem van, hogy holnapra már nyoma sem lesz... (pedig klasszul játszottak).

Anime másodszor

Foci, szülők és pia ellenére kis csapatunk hűségesen összegyűlt ma délután az ebédlő mögötti sarokban. Kb. fél órán keresztül hárman fetrengtünk a három óriási kanapén; beszélgettünk, nevettünk, szidtuk a csirlidereket, a fiúk telefonokat egyensúlyoztak az orrukon, kólát ittunk, chipset mártogattunk valami erős szószba, és párnákkal dobáltuk egymást, szóval minden szempontból kifogásolhatatlan, felnőtt viselkedést mutattunk, és tettük mindezt azért, mert Al nem bukkant fel, és Al egyenlő a számitógéppel meg a DVDkkel, amik hiányában csak akkor tudtunk volna animét nézni, ha Adamet közvetlenül rácsatlakoztatjuk a hálózatra, és hagyjuk, hogy a szemein keresztül kivetitse a képeket a falra (Adam alias Optimus Prime). Ezt valamiért nem tettük meg. Kicsivel később befutott egy másik csaj is, a csapat kincstárosa, de sajnos ő sem tudott rajtunk segiteni; végül Brian felhivta Alt, hogy hol a túróban van, amikor "Itt ül legalább húsz animére éhes fiatal, akik most miattad vesztegetik a drága idejük". Al tiz perccel később berontott, kissé levegő után kapkodva, és amikor látta, hogy négyen vagyunk, papirra nem vethető kijelentést tett (mint kiderült, a focimeccs második hosszabbitásáról hivtuk el...). Kisebb vita alakult ki anime vs foci témában, ami több sikon zajlott egyszerre (az egyiken a srácok veszekedtek, egy másikon Al magyarázta nekem a foci lényegét, egy harmadikon pedig próbáltuk eldönteni mit nézünk). Végül megnéztük az FMA 5. részét (igen, a vonatosat), majd kajástul-piástul átvonultunk Al szobájába további filmekért, és néztünk egy rész Bleach-et is (Ichigo vs Grimmjaw vs Rukia vs Vaizard, mert szépek a kardok lol). Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, likvidáltunk egy hörcsögöt ami, mint kiderült, eddig Brian mellényzsebében tartózkodott, és megcsodáltuk Al posztereit (japán metszetek, Bleach, FMA, Naruto, Gyűrűk Ura, és Harry Potter).
Azt hiszem, szeretem ezt a társaságot.

Men's football

A szülői hétvége (pontosabban a "villantsunk-a-szülők-előtt-és-vágjuk-meg-őket-alaposan hétvége") keretein belül kimentünk életünk első focimeccsére (félreértések elkerülése végett: foci a továbbiakban amerikai focit jelent). Ültünk a lelátón, és néztük az öltözködő-bemelegitő focistákat, akik hülye cuccokat kötöztek magukra, és hülye pózokban pucsitottak fel és alá a pályán, majd rúgásokat gyakoroltak, és sikeresen fejbe találtak egy apukát, egy nagymamát és egy csikos pólós kisgyereket a labdával... (nem, nem egyszerre). Csirlidereknek hire-hamva sem volt, amiért neheztelek egy kicsit (lehet hogy Sylar már elkapta őket az öltözőben), viszont egy csapat lány kiállt a pályára valami fura dalt énekelni, és fél perc múlva kaptunk észbe, hogy rajtunk kivül mindenki áll, vagyis a dalocska valójában az amerikai himnusz szabdon átdolgozott változata volt, öt szólamban. Kicsit bután éreztük magunkat... és ez az érzés csak fokozódott, amikor az első negyed közepén rájöttünk, hogy 1. rossz csapatnak szurkolunk, mert a kék-sárga a miénk, nem a lila-sárga és 2. minden kék-sárga drukker a lelátó túloldalán ül. Szép angolosan elhagytuk a helyünket, és átsompolyogtunk hozzájuk. Közben próbáltunk fényt deriteni a foci szabályaira, mert avatatlan szemünk mindössze néhány tucat Titus Pullo - Csubakka hibridet látott, akik sipszóra egymásra vetették magukat, azután szétváltak és futkázotak egy kicsit. Amikor megkéredzük Szimbát, mi történik, közölte, hogy "az a sok nagydarab fickó a pályán most épp meg akarja ölni egymást", Randy pedig hozzátette, hogy "tudjátok a rugby és a foci között az a különbség, hogy a fociban akkor is ütnek, ha nincs nálad a labda". Ezzel aztán nem voltunk kisegitve; a közönség egyre hangosabb lett, kolompokat rázott és kukorékolt, valamint transzparenseket lobogtatott, melyeken egy bantam-kakas agyonver egy tehenet, zölddel irt "Eat my grass!" felszólitás kiséretében. Sajnos fogalmunk sem volt, mikor minek kell örülni; leginkább az tudatsolt bennünk, hogy az első tizenöt perc háromnegyed óráig tartott. Végül jobb hiján lesétáltunk a pálya szélére, és a kispadon várakozó focistákat méregettük, amint ittak, vetkőztek, öltöztek, pucsitottak vagy a kiontott beleiket vonszolták a gyúrópadra...
Ime a délután képekben (egyébként végül megvertük az ellenfelet, háromszoros hosszabbitás után, 45-40re; azt a fülest kaptuk, hogy azért hivták meg a Williamset, mert azt a csapatot eddig még mindig sikerült megverni... csak a szülők kedvéért;) (a lányok soccer-focicsapatát megverték a vendég amazonok, de a fiúk visszavágtak érte; mind az öt nézőjük nagyon örült neki...:)
Hmm... a blogger nem akarja feltölteni a képeket. Képek később. Bocsi.

Szülőinvázió

Teljes mellszélességgel beindult a szülők hétvégéje; szülők parkolnak a füvön, szülők grilleznek a parkban, szülők isznak az ebédlőben, szülők buliznak a testvériségeknél (ez utóbbi szerintem eléggé fura). Sportcipőben, jogging-nadrágban, vállra vetett pulóverben, napszemüvegben és baseball-sapkában kóricálnak fel és alá, ifjú ám máris tetőtől talpig Trinitybe öltözött kistesókat terelgetnek, miközben egyetemista leszármazottaik olyan érdekes látnivalókra hivják fel a figyelmüket, mint könyvtár, ebédlő, sportpálya, katedrális. Minden második szülőnél kutya van, jobban mondva kutyának mondott de nem annak látszó tárgy, a kicsi-szőrös-hangos kategóriából. Ha két csoport találkozik, egymás vállát veregetik, és mindenféle rég elmúlt egyetemi éveket emlegetnek fel; a lányos apák vállon veregetnek továbbá minden himnemű ismeretlent, aki szembe jön, a fiús apák pedig kezet fognak minden lánnyal, biztos ami biztos. Az ebédlő szinte teljesen kihalt (amiért nem panaszkodunk), ugyanis mindenki a környékbeli étterbekben traktálja csemetéit, akik szegények olyan soványkák lettek itt az menzai koszt miatt... és persze random módon meginvitálnak magukkal mindenkit, aki szembe jön, valószinűleg nem kis kellemetlensége tokozva ezzel a gyerekeiknek (elsuhannak ugyanis a tény felett, hogy azonos egyetemre járni nem jelent azonnali örök barátságot és vérszerződést).
Azt vártuk, hogy a nagytakaritás mintájára a csemeték ezen a hétvégén kivételesen józanok maradnak; érdekes módon pont az ellenkezője történt, ugyanis a felnőttek felelősségük teljes tudatában elmentek és bevásároltak jó sok (valójában eszméletlenül sok) alkoholt, hogy szegény gyerekeknek ne kelljen szomjazniuk, amig el nem érik a 21 éves kort... és tegnap éjjel olyan részeg lett az egész campus, amilyenre még nem volt példa. És gyanús, édeskés szagú füst terjeng megint a koleszok környékén... kiváncsi vagyok, a szülőket ki mossa majd fel.

2007. szeptember 28., péntek

Buta athéniak

A népgyűlés mai témája a közoktatás volt, amit végül leszavaztunk... tak. Leszavaztak.
Nem terveztem, hogy beleszólok a vitába, de amikor azt kellett látnom, hogy mindenki a közoktatás ellen érvelt, kivéve a szókratistákat, ráadásul olyan alapon, ami történelmileg nem volt korrekt, szépen felálltam, felsétáltam a pódiumra, és rögtönöztem a diszes társaságnak egy tiz perces beszédet arról, miért kéne minden athéni gyereknek iskolába járni (remélem, sok pontot kapok érte; természetesen kihangsúlyoztam, hogy a "minden gyerek"-be a lányok is beleértendők). Az első nyilvános beszédem a népgyűlés előtt. Szép nagy tapsot kaptam.
A lényeg az volt, hogy a gyerekeknek/családoknak ne kelljen fizetni az oktatásért, ami igy viszont az államnak kerül pénzbe; ezen aztán jól összevesztek, és nekem kellett közbeszólni, hogy itt elenyésző mennyiségű pénzről van szó, tekintve, hogy az oktatás a szabadban folyik, rabszolgák tanitanak, és még csak könyvekre sincs szükség... mégis, miről beszélünk? Utólag mindenki gratulált a beszédhez, de persze senki nem szavazott mellettünk, szóval az athéni gyerekek buták maradnak.
Azt hiszem, a szabálykönyv sokat ront a játékon: ha nem tudná mindneki pontosan, melyik döntésért hány plusz vagy minusz pont jár, akár meg is lehetne győzni a diszes társaságot... akármiről.

Szülők a pályán

Meglezdődött a családi hétvége a campuson: nagy sátrakat vertek fel az épületek között étkeztetési célzattal; egyetemistának öltözött felnőttek kószálnak céltalanul fel és alá az épületek útvesztőjében, és boldog-boldogtalantól útbaigazitást kérnek (szerintem még a mókusoktól is); megilletődött arcú, kistáskát szorongató szülők kucorognak az osztálytermek félreeső sarkaiban, és minden megszólalásra egyetértően bólogatnak. Az ebédlőben sikerült elkerülni a káoszt, most épp (sajnos amióta megnyilt, egypár létfontosságú dologról, mint pl. kihozható kaja, sima viz, szalvéta stb. végleg le kellett mondanunk - ezeket ugyanis egyelőre senki nem találta meg a labirintusban... legközelebb fonállal megyünk), és kezd kialakulni az ülésrend és a hierarchia is (meglepő módon a fotelek is az alsóbb kasztoknak vannak fenntartva, erre még nem találtam magyarázatot... néha felbukkannak ismerős arcok, akiket kifejezésükből itélve vlsz. akkor látunk utoljára, mielőtt örökre és végérvényesen eltűnnének az ebédlő mélységeiben...). Együtt kajáltam a freakekkel, akik jó fejek, és lehet velük beszélgetni, ez most sokat dobott a hangulaton.
A holnapi Anime Club is nyilt műsor lesz, vagyis számitani kell rá, hogy szülők tévednek be miközben teljes átéléssel és licsicukorral teli pofazacskóval Mushishit nézünk... Optimus Prime úgy döntött, inkább megtartjuk az első szabadon választós alkalmat, és random Best Of-ot fogunk nézni a kedvenc sorozatainkból... hm, jól hangzik:) Ki kéne irni, hogy csak erős idegzetű szülőknek...
Mindenki takarit mint a güzüegér, látni lehet a szálló porfelhőket a koleszokból... és valahová még a füvet is el kell rejteniük...

2007. szeptember 27., csütörtök

Full moon is on the sky...


A nap zenéje: Sonata Arctica - Full Moon (Sokszor. Nagyon sokszor.)

Katával épp a fent emlitett számon csámcsogtunk, amikor átpillantottunk a campus felett, és megakadt bennünk a szusz: akkor kelt fel a telihold, és piros volt. Vörös. Egy hatalmas, gyönyörű, ragyogó vörös telihold emelkedett lassan a fák fölé, nekem meg borsózott a hátam három órán át, amig lassan aranyszinűre nem változott a fény...
Keresztülsprinteltem a campuson a fényképezőgépemért.
(Fotók is lesznek, csak most épp nem akarnak töltődni)

2007. szeptember 26., szerda

Project Leader

Ezt a napot is megértem: én lettem a project leader az antropológia-csapatban.
Jövő kedden debate-et tartunk. Ez abból áll, hogy a tanár kiválaszt tiz embert a csapatból (kb. 100-an vagyunk összesen), és felad egy témát, amiről a vita szólni fog (a mi esetünben: Természetes-e, hogy az adoptált gyerekek meg akarják találni a biológiai szüleiket?). A debate előtt egy héttel felosztja a tiz embert pro és kontra csapatokra; a csapatok együtt készülnek fel.
A vita maga az órán, a közönség előtt zajlik:
- Mindkét csapat elmondja az érveit; minden csapattagnak beszélnie kell
- A csaparok kérdéseket tesznek fel egymásnak, letisztáznak néhány fogalmat
- A két csapat vitázik (remélhetőleg tettlegességre nem kerül sor)
- A közönség kérdéseket tesz fel a csapatoknak
Nem tudom, lesznek-e nyertesek vagy sem; mindenesetre elég jó mókának igérkezik...
Szóval, én a kontra csapatba kerültem; mivel egyedül én álltam neki időben a felkészülésnek, a többiek egyhangúlag megszavaztak project leader-nek. Beszedtem az emilcimeket, kiosztottam a feladatokat; remélem, meg is csinálják... (anélkül, hogy Paris Geller kibújna belőlem...) egyelőre kedvesek voltak és segitőkészek. Plusz az egyik srác húgát Magyarországról fogadták örökbe, szóval van amin el tudunk indulni...
Szeretem ezt az oktatási rendszert.

Még több kaja

Megnyilt a nagy ebédlő. Úgy értem, az a nagy, ami nagyobb, mint az eddigi nagy, ami szintén nem volt kicsi.
Ma az a sokkoló tény fogadott minket, hogy sutba dobhatjuk az eddig megtanult rendszert, és kezdhetjük elölől az egészet... amikor beléptünk a pasztellszinekre festett, tarka lámpákkal megvilágitott helységbe, percekig csak álltunk és nem tártünk magunkhoz.
A régi teremben az volt a jó, hogy az ember csak elindult a fal mentén, és szép lassan körbeért, miközben szemügyre vette a kinálatot. Hát ennek lőttek. Az új ebédlő leginkább egy számitógépes dungeon-játék magas szintű pályáihoz hasonlit: asztalok, putok, kiugrók, beugrók, polcok szabdalják keresztül-kasul, ember legyen a talpán, aki bármit megtalál. Teljesen elveszve kóvályogtam egy darabig, próbáltam beazonositani az ismerős objektuomat, úgy mint pizza, szendvicspult, vegetáriánus kaják, saláták és köretek, italok stb. de kevés ereménnyel. Leginkább olyan az egész, mint egy hatalmasra növelt McDonald's, és kedvenc kisebbségi szolgáinkat is mind bezárták a műanyag pultok mögé... (szerencsére a hajcsárt is, akit mindenki utál). Szerencsére beleszaladtam (szó szerint) az egyik anime freakbe, aki készségesen elkalauzolt az evőeszközökig; magamhoz ragadva a tényárt mint biztos pontot a káoszban, valahogy sikerült ebédhez jutnom. Ülőhelyet találni már nehezebb feladatnak bizonyult; nem mintha ne lett volna választék, sőt, úgy tűnik a kantint a Csillagok Háborúja példáját követve a lehető legtöbb eltérő létforma szükségletei szerint rendezték be, magas bárszékektől a kicsi puffokig. Végül találtunk egy félreeső kanapét, ami csodával határos módon szabad volt; a nagy erőfeszités meg a káosz azonban nem keveset vett le az ebéd élvezhetőségéből...
Kiváncsi vagyok, milyen lesz a vacsora.

Indián nyár és egyéb apróságok

- Miközben szines levelek hullanak a fákról, mókusok gyűjtögetik szorgalmasan a télire valót, és több épületben is bekapcsolt a fűtés, Hartfordban változatlanul verőfényes napsütés van, és harminc fok (szigorúan a jó öreg Celsius) árnyékban...

- Sikerült aktiválni a vadiúj mobiltelefonomat (és tegnap este megdöbbenve tapasztaltam, hogy a Heroes csirlidere ugyanilyennel rohangál...) - laza fél órába került; beütöttem a 19 jegyű azonositót, a 15 jegyű azonositót, a születési dátumomat, meg a fene tudja micsodát... mikor végeztem, már csak a feltöltési procedúra volt hátra... azt hiszem most hónapokra előre kibeszélgettem magam mindenféle géphangokkal...

- Megkaptam a szerződésemet a tavaszi Nothlands storytelling konferenciához, valamint egy emailt, amiben az állt, hogy elfogadták a pályázatom a másik nagy nemzetközi rendezvényre is, szóval április 4-6, Sharing The Fire storytelling conference, New Hampshire!

- Visszakaptuk a beadandó dolgozatokat a Kalandmestertől. Jegyet nem adott rá, de az enyémre azt irta, hogy nagyon jól sikerült... (és csak egy nyelvtani hibát talált:)

Éjszaka a könyvtárban

Elég szürreális jelenet volt, hogy éjjel tizenegykor elindultunk a könyvtárba nyomtatni... (az ember itt a sok házi miatt átáll az éjszakai üzmemódra). És a hatás csak fokozódott, amikor a kellemes, tücsökciripeléssel és virtuális mosómedvékkel kisért séta után megérkeztük a könyvtár épületéhez, melynek minden ablakán dőlt a fény, és emberek mozogtak odabenn.
Éjjel tizenegykor az egyetem könyvtárában csendesen pezseg az élet. Emberek dolgoznak a számitógépeken; csirliderek terpeszkednek a kanapékon és a földön, békésen cseverészve a szétteregetett jegyzetek felett; mások a tanulóasztalok egyikén teritenek meg rögtönzött vacsorához, és teát kortyolgatnak olvasás közben, vagy félrevonulnak párosával egy árnyékosabb sarokba, és... nem tanulnak. Dolgozik a nyomtató, a fénymásoló (utóbbi néha furcsa hangon csiripel, és összefüggéstelen számokat ir ki - helyi Nocker nyilván már alszik), diákok sétálnak a polcok között, és ha olyan helyre tévedek, ahol történetesen nincs senki, összeszorul a gyomrom, mert minden villany ég, és azt az érzést kelti, hogy maga az épület is nyitott szemmel figyel...
Álmosságnak mindenesetre nyoma sincs. A könyvtár hajnali egyig nyitva tart.
(A mosómedvék most épp virtuálisak, de egyébként léteznek; a srácok nemrég találkoztak velük, amikor bolyhos barátaink felderitették maguknak a campust. Szép nagyok voltak, állitólag. A mókusok után én már mindent elhiszek. Reméljük, a medvék nem Halloweenkor érnek ide...)

Feminizmus és ókor

(Nem, Gyuri, a görög nők nem akartak nadrágot viselni... a férfiak viseltek cuki miniszoknyákat;)

Ma láttam a radikális demokraták vezérét; arcán páratlan, once-in-a-lifetime kifejezés ült, miközben egy egyetemi feminista szövetség asztala mögött gubbasztott a főépületben, feje felett gigantikus "Female Orgasm" plakáttal. Szegény srác, pedig milyen sokra vihette volna... (az arcából itélve szerintem a holnapot sem éri meg...)

2007. szeptember 25., kedd

To WalMart and back again

Ma nagy hősiesen elmentünk bevásárolni. Épp ideje volt. Pénzünk egy részét sikerült már a campuson elköltenünk, mert a postához vezető utat egy nagyon szimpatikus fickó állta el, egy ékszerespult társaságában. Szemérmetlenül sok időt töltöttünk az afrikai láncok, gyűrűk és egyéb bizsuk közti turkálással (és lett szép pillangós karkötőm:)
A túrához előrelátó módon taxit redneltünk (mert busz arrafelé nem jár, és negyven fokban nem gyaloglunk, örültünk, hogy várakozás közben nem főttünk meg). Legutóbb volt egy kisebb atrocitás a taxi-rendelést illetően... Toby is a csapattal volt, és ő telefonált; amikor azt mondta, Tobias Gummersbach névre kérné a fuvart, a diszpécser egy harsány "Te most szórakozol velem?" kiséretében levágta a kagylót. Ma tehát Kata feltárcsázta a társaságot (már eleve gyanús hogy 666-666 a telefonszámuk...) és halálos nyugalommal közölte, hogy ő Joana Wilkinson. Öt perc múlva jött a taxi.
Ruhát kellett vennünk. Ősi, elemi, leküzhetetlen késztetést éreztünk rá, nem tudtuk tovább visszafojtani. Beszabadultunk egy gigantikus üzletbe, mely mindenféle emberi rendszer teljes hiányával kinált ruhákat - leginkább egy turkálóra emlékeztetett, leszámitva a tényt, hogy itt minden új volt. Hosszas válogatás és lelkendezés után találtam egy felsőt aminek nem lehetett ellenállni (ne tessék elrettenni a bejegyzés olvasásától, egyszer egy szökőévben bennem is felébredhet a nő, egyébként meg a felső azért tetszik, mert teljesen mesemondós és normális ember fel sem venné...). Egy darabig vacilláltam hogy megvegyem-e... amikor végül elvittem felpróbálni, kilibbent belőle a cimke, mint valami isteni jel. Free People. 154 epizód Gilmore Girls megtette a hatását - több ezer ruha közül elsőre belehúztam ugyanabba a márkába...
A vásárlás hátralévő része alaposan leszivta az agyunkat. Még mindig nem szoktuk meg sem a formákat, sem a szineket; komoly koncentrációt igényel, hogy eldöntsük, egyáltalán az élelmiszerkenél vagyunk-e éppen, vagy a vegyszerosztályon. Minden dobozt és flakont háromszor elolvasunk, hogy biztosak lehessünk benne, azt kapjuk, akit várunk (és még igy se mindig sikerül). Ma az a gordiuszi feladat állt előttem, hogy mobiltelefont vegyek magamnak; ez laza egy órámba került, mig elolvastam minden készülékleirást, tarifát, brossúrát, és háromszor kivallattam az eladónőt. Végülis lett új készülékem, de egyelőre azon kivül, hogy lelkesen ki-be csukogatom, nem sok haszna van; még aktiválni kell, földi telefonról. Majd holnap rászánom magam.
Az áruház egyébként már nagyon rákészült a Halloween-re; teljes polcokat foglalnak el a horrorisztikusabbnál horrorisztikusabb tárgyak, maszkok, töklámpások, jelmezek és egyéb kellékek, melyek közül a különféle műszempillák széles skálája és a véres, tépett angyalszárny vitte el a pálmát... a Kiss of Death névre hallgató fekete rúzsnak nem tudtunk ellenállni, és vettünk hozzá bőrceruzát is, készülvén az estére, amikor majd ártatan kicsi Hartfordi gyerekeket lehet ijesztgetni a campuson...
Mire visszatántorogtunk a koleszba, erőnk már a végére járt. Azt hiszem most jó darabig nem fogjuk megint rászánni magunkat egy ilyen túrára...

2007. szeptember 24., hétfő

És változnak az idők....

Athén városának radikális demokrata pártja a mai napon a népgyűlés napirendjére tűzte a nők szavazati jogának megtárgyalását, és egyhangúlag támogatják az inditványt.
Már csak a maradék három pártot kell meggyőzni, hogy szavazzák is meg...
Büszke vagyok magamra. A történelmi tényeknek minden tekintetben ellentmondó eredményt sikerült elérnem:) Nem hittem, hogy erre egyszer még büszke leszek...

2007. szeptember 23., vasárnap

Kiegészités

Aki azt hiszi anime freak vagyok, az még nem találkozott egy igazival...;)