2011. június 25., szombat

Mesemaraton 2011 - Colorin colorado

Vasárnap reggelre kevesen maradtunk. Sokan elkutaztak, hogy elérjék a repülőt, vonatot, buszt, repülő szőnyeget, esernyőt vagy egyéb közlekedési eszközt hazafelé. De azért voltak még, akik kitarottak; Birgit megvolt, David is, a spanyolok mindannyian, és délutánra előkászálódtak még néhányan a hotelekből.
Az utolsó napot lusta mesehallgatásban töltöttük. A közönség rendületlenül táborozott a palota falai között; a szinpadon rendületlenül váltották egymást a mesemondók. Az utolsó nap a csoportos meséléseké volt; anyuka-apuka-kisgyerek (utóbbi rendszeres időközönként megpróbálta megnyalni a mikrofont), anyuka-kisfiú, apuka-kislány, kiscsalád-nagycsalád, rendőr néni egyenruhában, könyvtárosok szövetsége, és mindenki, aki két nap virrasztás után még élt és mozgott. Birgittel kényelmesen hátradőlve pihengettünk; én futottam egy kört a palota régészeti kiálltásán, megtaláltam a termet az összes eddigi Maraton plakátjaival (voltak közötte tündériek, a 2005-ös a kedvencem), fotóztam boldog-boldogtalant, nézegettem a falra kiaggatott rajzokat hogy tudjam, miket meséltek az éjszaka (egész sokat fel lehetett ismerni), és fürdőztem a vasárnap délelőtti napfényben. Együtt mentünk ebédelni, de eddigre már nem sok kaja maradt a városban a mesehallgatók sáskahada után. Délután a végéhez közeledett a mesélés; mindenki felbukkant a nagy eseményre.
A harmadik nap végére kiderült az is, hogy a Maratónnak témája is volt: a Csend. Mi ezt nem tudtuk előre, de sokan igen; az utolsó mesemondás a szervezők népes csoportjáé volt, akik arról meséltek, hogyan próbálták megtalálni a világban a tökéletes csendet. Egyenként léptek a mikrofonhoz, és elmesélték, ki hol kereste; voltak közöttük remek ötletek (pl. a csend a telefon megszólalása előtt), de egyik sem volt az igazi, mig végül eljutottak a mesehallgatás csendjéhez, természetesen. És amikor ennek is vége lett, a főszervező asszony végre elmondhatta a zárszót: Colorin colorado, el Maratón se ha acabado. Itt a vége, fuss el véle.
De természetesen csak a közönség számára végződött igy a történet. A kapuban már összeült a zenekar, és amint kimondták a végszót, játszani kezdtek; a plafon a szines zászlókkal leereszkedett, a mesemondók pedig megőrültek. Fel-alá táncoltunk az üres belső udvaron (a széksorok szinte varázsütésre tűntek el ahogy a szervezők elkezdték lebontani a helyszint), keringőztünk, polkáztunk, körbe-körbe táncoltunk, nevettünk, és a lecsüngő zászlókba csavartuk magunkat. A nézők elszállingóztak, de a zenekar kitartott, hogy aláfesse a pakolást; mire végül sok tánc, fotózkodás és nevetés után elindultunk vacsorázni, a palota már olyan volt, mintha soha semmi nem történt volna.
Az a maroknyi (három tucat) mesemondó aki a zene végig ott maradt hivatalos volt egy búcsúvacsorára Guadalajara egyik legjobb éttermébe. Kényelmes tempóban átsétáltunk a városon, és multikulti asztaltársaságokat képeztünk, miközben udvarias pingvinek suhantak körülöttünk ide-oda, eligazodni próbálva a nyelvek zűrzavarában.
Ötfogásos vacsorát kaptunk, az én hasam már a harmadiknál kecre állt. Közben még egy utolsó kiadós beszélgetést rendeztünk; osztrákok, portugálok, szerbek, olaszok, angolok, spanyolok, ahogy esett, úgy puffant, ezen a ponton már az is mindegy volt, milyen nyelvet beszélünk. Fogyott a bor, repkedtek a poénok, és az utolsó joghurtos-mentás szörnyű zöld szüttyöt leszámitva a kaja is elsőosztályú volt. Végül aztán elkezdtünk fogyni; egyik mesemondó szállingózott el a másik után, mire már csak tizen maradtunk, a vendéglő ajtaja előtt. Lassú volt az indulás; mindenki mindenkitől elköszönt; tizböl lett nyolc, majd hét, majd végül négy, és négyesben (két walesi, egy osztrák, egy magyar) elindultunk hazafelé. A két fiútól egy utcasarkon váltunk el; Birgitet elkisértem a hotelbe a cuccaiért, majd a buszállomáshoz.
És végül egyedül maradtam, hogy visszaballagjak a hotelbe még egy estére.

Egy kicsit az egész Maratón egy tündérpiacra emlékeztetett. A semmiből került elő, szinekkel, zenével, mesékkel és varázslattal, kicsi kivilágitott bódékkal és csillogó csecsebecsékkel, tarka ruhás emberekkel és messzi földről érkezett, furcsa nyelveket beszélő mesemondókkal. És amikor véget ért, egy óra alatt semmivé foszlott az egész; mire visszaértünk a vacsoráról, már nyoma is eltűnt annak, hogy itt valaha mesemondás volt. Üresen állt a palota, eltűntek a zászlók, csend honolt a kertben. És egy egész évig Guadalajara egy nyugodt, csendes városka lesz, és semmi más. ű
Addig, amig el nem jön megint a Maratón ideje...

1 megjegyzés:

  1. Csodálatos lehetett:)
    Micsoda kincseket őriznek ezek az emberek!

    VálaszTörlés