Mesemaraton 2011 - Varázslatos éjszaka

Már lemenőben volt a nap (este tízkor) amikor ismét összegyűltünk mi, nemzetközi mesemondók, a Palota kapujában. A Maraton szervezői már vártak ránk, hogy hivatalosan is köszöntsenek Guadalajarában; lezárt folyosókon vonultunk végig, tekergő lépcsőket másztunk meg, míg végül megérkeztünk a palota erkélyére, magasan a bazár felett. A hold már fenn járt az égen; a szürkületben fecskék ezrei szálldostak az épület körül. Én még életemben ennyi fecskét egy helyen nem láttam - gyermekkoromban a balatonföldvári móló hemzsegett így tőlük, de egy ideje eltűntek. Guadalajara (és Toledó) viszont zsúfolásig volt velük; nem is csípett meg egyetlen szúnyog sem egy héten keresztül.
A teraszon barátságos spanyol, katalán és egyéb spanyolországi mesemondók vártak minket, minden keleti kényelemmel és vacsorával, mely utóbbi sok tálcányi süteményből, pezsgőből, eperből és eper méretű cseresznyéből állt. Mivel eddigre már jó éhesek voltunk, alaposan megpakoltuk a tányérokat, nekidőltünk az erkély korlátjának, és belebámultunk az éjszakába. A sötétben gyerekek kergetőztek a kerti labirintusban; színesen világítottak a bazár bódéi; zene szólt a zenesátorból, és emberek százai beszélgettek, nevettek és sétáltak a palota körül.
Beszélgettünk és nevettünk mi is. Sylviával, az egyik görög lánnyal beszélgettem arról, hogy áll a mesemondás Görögországban; mint kiderült, tartják magukat a hagyományokhoz, szinte mindenki csak mitológiát mesél. Elég kifogyhatatlan tárház, azt meg kell hagyni. És jó tudni, hogy még mesélik. Egyszer majd meghallgatom.
Beszélgettem sok más mesemondóval is; az olaszokkal, a svédekkel, a spanyolokkal. A nem spanyol anyanyelvű mesélők már lázasan készülődtek az estére; Teresa, mindannyiunk francia-libanoni anyukája és az egyik FEST szervező kikötötte, hogy hozzá ma este csak spanyolul szólhatunk. Hát, az én nyelvtudásomnak se tett rosszat, hogy három nap angol multikulti után végre a helyszín nyelvén beszélhetek...
Ránk esteledett; szépen lassan múlt az éjszaka. Az éjfél már a kávéház teraszán lelt minket, vödörnyi mennyiségű kávé és nem kevés spanyol bor társaságában; ezek után aztán Paola meg én kajavadászatra indultunk a fénylő és nyüzsgő belvárosba, és egy szendvicsbárban kötöttünk ki, ahol igen finom fűszeres-tortillás szendvicset adtak, frissen sült bagettben. Ezzel felszerelve aztán visszatértünk a Palotába, és leültünk mesét hallgatni.
A palota belső udvara fedett volt ugyan a maraton alkalmából, és zsúfolt is kitartó mesehallgatókkal, de éjszakára azért lehűlt kicsit a levegő. A rutinos maratonozók hálózsákokat göngyöltek ki és pokrócokba burkolóztak; a többiek a plafonról lehullott felesleges zászlókat hasznosították e célra, én is így jutottam hozzá egy keskeny, ám annál nagyobb csíkhoz, melyet sokszorosan magam köré tekerve kényelmes múmiaként nézhettem-hallgathattam az előadást. Elmúlt hajnali egy, majd kettő, a mesék bűvöletében (bár akárki, aki tud a második idegen nyelvére koncentrálni éjfél után úgy, hogy a sztorit is tudja követni, medált érdemel). Valaki forralt boros poharakkal járkált körbe, ami életmentő volt, még azután is hogy kiderült, forralt borhoz semmi köze, új magasságokba emelték az égetett szesz fogalmát, egy kondérból mertek, ami lángolt, és kísérteties kék-zöld fénnyel vonta be az udvar egyik árnyékos sarkát.
Hajnali háromra voltunk meghirdetve; eddigre már a maraton jelentős csúszásban volt, így aztán négy lett belőle, mire sorra kerültünk. Átvonultunk a nagy színpadtól egy kisebbre, hogy jobban össze tudjunk bújni a palota lépcsőin; színes plédekbe csavart mesemondók melegítették egymást hosszú sorokban és csoportokban, és felváltva meséltünk. Rám is sor került; spanyolul meséltem a Felhőkön járó fiú történetét, bár hajnali négy lévén a fene se tudta, valójában mit mondok, és milyen nyelven. Mindenesetre megdicsértek utána, hogy szépen beszéltem és magabiztosan, és megköszönték, hogy spanyolul meséltem. A spanyolok nagyon tudják értékelni, ha valaki az ő nyelvükön szólal meg.
Ezek után már csak az maradt hátra, hogy leragadó szemhéjakkal várjuk hogy felkeljen a nap. A hotelem meglehetősen messze esett a palotától (húsz perc séta) és nem akartam sötétben hazamenni. Így aztán vártam, és vártam, és vártam, ahogy szépen lassan szállingóztak haza emberek, és érkeztek mások; hajnalra megcsappant a hallgatóság, de még így sem estek negyven-ötven fő alá. Amikor végül felkelt a nap, szépen hazasétáltam a csendes reggelben, belezuhantam az ágyba, és aludtam délután kettőig, amikor is felhívtak a recepcióról, hogy kérek-e takarítást. Nem kértem.

(Folyt. köv.)