Mesemaraton 2011 - Mesék városa

Kora délután volt, mire visszacaplattam a városba; az átvirrasztott éjszakának köszönhetően teljesen felborult a belső órám. Láthatóan nem csak nekem; karikás szemű mesemondók ténferegtek fel-alá a Palota környékén, míg odabenn rendületlenül folyt a mesélés. Petronella informált, hogy jár nekünk ingyen ebéd, valahol a városban egy templomnál; a spanyolok készségesen rajzoltak is nekem térképet, én meg útnak indultam a kajajeggyel. Persze mire odaértem, az ebédlő már bezárt, így kerestem visszafelé egy rövidebb utat. Az egyik keresztutcához érve zene és nevetés térített el; egy megállapíthatatlan témájú bolt előtt kisebb csoport állt-ült az utcán, zenét hallgattak, nevettek, játszottak, és láthatóan bolhapiacot tartottak. A bolhapiac közepén pedig ott álldogált Brendan és Birgit, akik ugyanúgy csöppentek oda, ahogyan én.
Miután a sorsolás véget ért (és nem nyertünk semmit) búcsút vettünk a vidám idegenektől, és közös erővel átfésültük a várost kaja után, kevés sikerrel, majd végül megint csak a kávézó teraszán kötöttünk ki, szendvicsekkel és a görög különítménnyel kiegészülve. (Úgy tűnt, a mesehallgatók üresre kajálták a várost). Itt értesültünk róla Patricia jóvoltából, hogy a színházban este mesemondó előadások váltják egymást; azokért ugyan a maratonnal ellentétben fizetni is kell, de nem sokat, és nagyon megéri. Elgyalogoltunk ház a színes zászlós utcácskákon át a színházhoz, hogy biztosan legyen jegyünk. Jól tettük; a színház előtt már utcányi sor kanyargott türelmesen, de mire jó ugye, ha barátai vannak az embernek, David és a franciák épp a bejáratban voltak már, gyorsan rájuk is bíztuk a jegyvásárlás nemes feladatát. Persze a nagy keverésben sikerült kettővel többet venniük (inkább, mint kevesebbet); végül a kilométeres sor végén állókat örvendeztettük meg azzal, hogy megvehették tőlünk a felesleges jegyeket.
Rövidke séta következett, beszélgetés mindenféle jóról, mesehallgatás, majd irány a színház. Két előadásra vettünk jegyet; az első egy spanyol-angol kettős produkció volt, Tim és Charo meséltek, előbbi brit, utóbbi a mi kedves kis galíciai mesemondó lányunk. Két rövidebb mese után (Naszreddin hodzsa volt az egyik!) belekezdtek egy hosszú indián legendába, az Ugró Egér történetébe. Instant kedvenc, gyönyörű mese és nagyon helyes, persze a fél közönség bealudt rajta az előző éjszakára való tekintettel, de én csüngtem minden szavukon.
A második előadás egy nyolcvan éves mexikói mesemondó volt; a bácsi semmi mást nem csinált, mint ült egy székben és lökte a dumát, minden tizedik szavát ha értettem, és mégis végigröhögtem az egészet a közönséggel együtt. Szó volt többek között arról, hogyan lehet lelkeket dunsztosüveggel befogni, és az első hőlégballonról is, amit Mexikóban láttak. Nyolcvan évesen már ilyen egy profi mesemondó - könnyed elegancia, karosszék, csillogó szemek. Semmi pompa. Állva tapsoltunk a végén.
Az előadás végeztével már kezdett esteledni; hazaindultam a hotelbe, éreztem magamon, hogy nem lenne erőm még egyet éjszakázni. A többiek visszatértek a Palotába meséket hallgatni. Én aludtam reggelig.