Nagyon szurkoltam, hogy az (egy időre legalábbis) utolsó Eposznapomra a kedvenc sztorimat szavazzák meg a résztvevők. Több eposz szerepelt a listán, többek között a Szundiáta is, de végül szoros küzdelem után Orlando Furioso (mókásabb magyar fordításában Őrjöngő Lóránt), Ludovico Ariosto 16. századi reneszánsz eposza került ki győztesen a szavazásból. Már nagyon régóta szerettem volna elolvasni az egész, tömény formájában hatszáz oldalas gyönyörűséget, és végre itt volt az alkalom.
Felmerül a jogos kérdés: Mi a frászkarikának támadt kedvünk pont ebbe a negyvenhat fejezetnyi verses förmedvénybe belevágni?
Azért, mert a maga nemében zseniális. A történet Nagy Károly korában, az európai lovagkor hajnalán játszódik, ám a késő reneszánsz idején íródott, és valójában a középkori lovagregények vidám és látványos paródiája. Ariosto a szatíra nagymestere volt, aki klasszikus műveltsége és költői tehetsége segítségével nem csak szórakoztat, de rávilágít sok klasszikus motívum mókás oldalára is, anélkül, hogy túlzásba vinné. Egy ponton például Orlando, Nagy Károly legbecsesebb lovagja, imigyen töpreng: "Többet nem szállok partra, amíg célba nem érek ezzel a hajóval, mert valahányszor szárazföldre teszem a lábam, valaki előáll, hogy segítsek neki..."
A sztorit nehéz röviden összefoglalni, de nagyjából így képzeljétek el: Nagy Károly háborúban áll az Agramant által vezetett össz-afrikai szaracén sereggel, akik Párizst ostromolják. Károly körül szorul a hurok, mivel legjobb lovagjainak fele egy mágikus forrásnak köszönhetően teljesen belehabarodott egy Angelica nevezetű kínai királykisasszonyba, és (néhány szaracén lovaggal egyetemben) fel-alá kergetik szegény nőt a kontinensen, aki próbál szabadulni tőlük. Közben Bradamante, a keresztény udvar híres női lovagja, beleszeret Ruggieróba, aki a szaracénok egyik bajnoka. Őket a sors egymásnak szánta, de valahogy mégis sikerül mindig elmenniük egymás mellett, miközben a többieket próbálják összehajkurászni. Bradamantét Merlin egy tanítványa, Melissa a varázslónő segíti olykor, Ruggierót pedig Marfisa, aki szintén női lovag, csak a szaracén oldalon (és később kiderül, hogy ő Ruggiero rég elveszett ikertestvére). És akkor ott van még Astolfo, az angol király fia, aki menet közben beszerez egy hippogriffet, és fel-alá kalandozik vele ég és föld között.
Az eposz onnan kapta a nevét, hogy amikor Angelica (aki egyébként nagyon okos és emancipált hölgy) férjhez megy egy lovaghoz, akit ő maga választott, a szerelmes Orlando megőrül, és borzas fenevadként pusztítja végig a kontinenst. Astolfo elrepül a Holdba, ahol minden elveszett dolog megkerül, és visszahozza Orlando eszét egy üvegben. Az ilyen és egyéb módokon meggyógyított lovagok végül összeszedik magukat annyira, hogy visszaverjék a szaracén sereget, és még Bradamante és Ruggiero is egymásra találnak, megalapítva az Este házat (akiknek Ariosto az eposzt eredetileg írta).
A sztori tehát tele van kalandokkal, érdekes és szerethető karakterekkel (két kedvencem Marfisa, aki mindenkit megver párbajban, és nem érdekli a szerelem, és Astolfo, aki leginkább csak kirándulni akar), és sok-sok meglepő fordulattal. Külön érdekes, hogy irodalmi műről van szó, ami nem élő előadásra született - így érdekes volt megfigyelni, hogyan működött a mesemondó gyakorlatban.
És akkor lássuk magát az Eposznapot.
Tizenhét mesemondó vállalkozott rá, hogy egy nap alatt végigmegy az egész történeten. Végül a negyvenhatból harmincegy éneket meséltünk végig, kivágva azokat a fejezeteket, amiknek semmi köze nem volt a végkifejlethez (mint például a Random Tengerész Tízoldalas Meséje a Varázslatos Kutyáról). A szüneteket nem számolva majdnem percre pontosan öt óra alatt jutottunk el a végkifejletig; délelőtt tizenegykor kezdtünk, és este fél hétkor mentünk vacsorázni. Ez alatt az idő alatt pontosan 42 párbaj és csata zajlott le a történetben, hét hajó szenvedett hajótörést, és nyolc férfi esett halálos szerelembe Angelicával (valamint egy ló is). És természetesen könnyesre röhögtük magunkat.
Voltak persze kisebb problémák. Mivel most meséltük először együtt, és nem minden mesemondó olvasta el az egész eposzt a saját részein kívül, néhol döccent egy kicsit a történet, és közbe-közbe kellett szólnunk, hogy segítsük egymásnak felvenni a fonalat. Mivel a történet szorosan összefüggő események sorozatából áll, kisebb kihagyások is vezethettek nagyobb hiányosságokhoz, amiket egy későbbi ponton valakinek pótolnia kellett; ilyenkor jöttek az "emlékeztek, amikor..." típusú kiszólások, meg az "amikor utoljára láttuk őt, akkor éppen..." kezdetű anekdoták. Igazi közösségi mesélés volt, ahol minden résztvevő együtt próbálta meg kibogozni a több tucat cselekményszálat.
Először úgy volt, hogy csak egy éneket mesélek majd; a kedvencemet, amiben Astolfo a Holdra utazik. De pár héttel az Eposznap előtt Cathryn felhívott, hogy néhányan visszaléptek, és valakinek be kéne fejeznie a történetet; így aztán megkaptam az utolsó négy éneket is, zárásnak. Aztán a múlt héten visszalépett még valaki, és hirtelen az utolsó öt volt az enyém; majd megérkezvén péntek este Cotatiba és a programot (ld. a fotón) nézegetve rádöbbentem, hogy az előző két éneket sem meséli senki, amik pedig létfontosságúak az eposz végkimeneteléhez. Így aztán hirtelen jött ihlettől vezérelve én meséltem az utolsó hét éneket... (ami a prózai kiadásban közel száz oldalra rúg). Az egész napom azzal telt, hogy figyeltem, ki hol hagyta ott a szereplőit, hogy a végén mindannyikunak el tudjam varrni a történetét. Nagy kihívás volt, de nagyon élveztem, és sikerült gondosan, csinosan, kereken lezárnom az eposz végét egy háromnegyed órás maratoni előadással.
Sajnálom, hogy az őszi ismétlésre nem tudok majd elmenni. Biztos vagyok benne, hogy a második kör még izgalmasabb lesz, most, hogy már tudjuk, mire kell odafigyelni. Cserébe viszont örülök, hogy az utolsó Eposznapomra sikerült egy ilyen remek sztorit választani. Őrjöngő Lóránt bekerül az örök kedvencek közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése