Még egyszer a nyugati parton

Mivel egy időre ez lesz az utolsó látogatásom a nyugati parton, ezúttal nem egyedül, hanem emberestül repültem San Franciscóba az eposzhétvégére. Csütörtök éjszaka érkeztünk, és a pénteki napot városnézésre szántuk.
Már maga az érkezés is klassz volt, mert a város japán negyedében szálltunk meg, egy japán hagyománynak megfelelően kialakított szállodai szobában. Nyilván turistáknak készült, de nagyon jópofa volt a papír falaival, elhúzható ajtóival, és a kis bambuszkerttel, amit gereblyézni lehetett. Másnap reggel aztán megtekinthettük a japán negyed többi érdekességét is sétálás közben.
A "sétálás" alatt ezúttal azt kell érteni, hogy a japán negyedtől elgyalogoltunk egészen a kikötőig, ami a térképen egy csinos, egyenes vonal, ám valójában jó félórányi erőltetett hegymenet, San Francisco szeszélyes topográfiájának köszönhetően. Azért a kilátás az utca tetejéről nagyon megérte... és mivel Kaliforniában voltunk, már bimbóztak a fákon a cseresznyevirágok is.

Ide én is szívesen járnék kutyát sétáltatni

A partra érve aztán egy sétányon folytattuk az utat, amíg ki nem bukkantunk a kikötőnél. Bár már jártam itt az ősszel, sikerült újabb érdekességeket felfedezni; az egyik egy antik játékterem volt, ahol mindenféle pénzbedobálós masinákat nézegethettünk (legtöbbjük működött is), mert lövöldözős játékokat lehetett játszani (az osztálykiránduláson lévő elsősök játszották is, harsány ordítással, sámlin állva). Tovább sétálva természetesen nem hagyhattuk ki az oroszlánfókákat sem, akik továbbra is ott henyélnek a harminckilences mólónál. Felmásztunk a Fókaközpontba is, ahol megtudtuk, hogy minden henyélő fóka hím, valamint azt is, hogyan néz ki egy oroszlánfóka csontváza.

Pofátlan sirály, San Francisco-i kiadás

Én a bal alsó fóka akarok lenni

Egy kiadós (halas) ebéd után meglátogattuk az Öböl Akváriumát, amiben mindenféle helyi állatok laknak. Láttunk medúzákat, szardellákat, tengeri herkentyűket, majd egy mélyebb szinten üvegalagútból tekinthettük meg a helyi vizek cápáit és nagyhalait. Külön kiírták, hogy bár az Alcatraz börtön lakóit a cápáktól hemzsegő vizekkel tartották rettegésben, valójában még soha senkit nem ért halálos támadás az öbölben - pontosabban embert nem, mert egy fehércápa két éve pont itt csomagolt ki egy óvatlan oroszlánfókát. De hát ez a természet rendje.
Az akvárium legcukibb része természetesen a vidraterem volt, ahol a vidráknak mindenféle csúszdák, búvóhelyek, és mászókák álltak a rendelkezésére. Az élményen egy totyogós kislánnyal osztoztunk, aki sikongatva rohangált fel-alá az üvegfal mentén.

Csinos medúza

Ember s a vidrák

Az akvárium után klasszikus villamosra szálltunk (ezt ugye nem lehetett kihagyni), és némi hajmeresztő hullámvasút után megérkeztünk a városközpontba. Innen az Ázsiai Művészeti Múzeumba vezetett az utunk. A Rámájana kiállítást sajnos más lebontották, de így is jó volt megint végigjárni a gyűjteményt; eljátszottam a sárkányvadászt, és több tucat csinos sárkányt sikerült összefotóznom, amíg ember a tárolók között bóklászott. 

A múzeum végeztével már csak annyi időnk volt, hogy vacsorázzunk valamit (sikerült kifogni egy déli stílusú kajáldát), majd buszra szálltunk, hogy kimenjünk Cotatiba az Eposznapra. Ezzel azonban még nem volt vége a kalandoknak; a mesélés utáni napon, vasárnap Cathrynnel közösen indultunk kirándulni, ezúttal a mammutfenyő-erdőbe. Egész nap esett az eső, de nem bántuk; az erdőnek misztikus, ködös (enyhén csepegős) dzsungel-hangulatot kölcsönzött, amitől csak élénkebbek lettek a színek, és szebbek a kontrasztok. Íme:

A kirándulást az óceán partján fejeztük be egy korai vacsorával. Az időjárás ugyan viharos volt, de ablak mögül nézve lenyűgöző látványt nyújtott. Ezzel a képpel egy időre most búcsút mondtam a Csendes-óceánnak, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk még...