Tűzopál és galléros gyík (Népmesék nyomában a világ körül 26. - Ausztrália)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Elérkeztünk Ausztráliához, ami nem csak az utolsó állomás a Csendes-óceán nyugati partján (amíg körbe nem érek újra), de ráadásul az első teljesített földrész (Ausztrália és Óceánia) utolsó állomása is!

The opal that turned into fire
And other stories from the Wangkumara
Janet Mathews
Magabala, 1994.

Eredetileg a címe miatt választottam a könyvet (vonzanak a csillogó dolgok), de egyáltalán nem bántam meg, hogy ez képviseli a kontinenst a kihívásban. A szerző saját gyűjtéséből származó történeteken és hiedelmeken kívül a férje nagyapjának 19. századi gyűjtéseiből is szerepelnek mesék szép számmal - olyan korból és helyekről, amiket csak akkoriban kezdett elérni a gyarmatosítás. Minden történethez kapunk forrásokat és jegyzeteket, és ahol lehet, a mesemondó törzsét és személyét is megemlítik. Kicsit sajnáltam, hogy a törzsekről és a sokat emlegetett mesemondókról nem volt hosszabb ismertető a könyvben (cserébe a gyűjtő nagypapáról több oldalas életrajzot kaptunk), de maguk a történetek még így is lenyűgözőek voltak. A másik dolog, amit hiányoltam a könyvből, az egy részletes térkép - az ausztrál bennszülöttek legendái olyan aprólékosan kapcsolódnak a körülöttük elterülő tájhoz, tavakhoz, folyókhoz, dombokhoz, kövekhez, stb., hogy vizuális segítség nélkül némelyiket nagyon nehezen lehetett követni.

Fénypontok

A könyv elején főleg teremtés- és eredetmítoszok voltak - közöttük néhány olyan is, amik több ezer évre, a tengerszint emelkedésének korára nyúltak vissza, amikor Ausztáliát elvágta a víz a délkelet-ázsiai szigetektől (kb. 8000-6000 évvel ezelőtt). Az egyik legjobb eredetmítosz az volt, ami elmesélte, hogyan eveztek át az állatok Koala vezetésével az idők kezdetén Ausztráliába egy csónakban, amit Bálnától loptak el (Tengeri Csillag elterelte a figyelmét, amiért is Bálna később kilapította őt).

Kis sunyi (kép innen)

Az állatok kinézetét és viselkedési formáit egyébként rengeteg legenda magyarázta a könyvben - az egyik kedvencem az volt, ami szerint Billidhu, a Billegetőcankó (sandpiper) azért oson gyorsan majd dermed meg hirtelen, mert egykor kémkedni küldték egy gyík után, aki tudta, hol lehet vizet találni... Egy másik szerint pedig azért olyan nagyok Weemulee, a Bagoly szemei, mert egykor együtt járt vadászni Willanjee-vel, a szélviharral, aki láthatatlan volt, és szegény madár túl sokat meregette a szemeit, hogy meg tudja pillantani. Szintén tetszett a legenda arról, hogy eredetileg a teknősöknek volt mérgező a harapása, és a kígyóké ártalmatlan - amíg a két törzs gyűlést nem tartott, és meg nem egyezett abban, hogy fejet cserélnek, mert úgy mindenkinek jobb lesz.
Persze az állatokon kívül azért szerepeltek más lények is a mesékben. Volt egy remek utazó-történet, amelyben a vándor hős mindenféle népek földjén gyalogolt keresztül - voltak óriási szúnyogok, emu-lábú emberek (akiket nagyon érdekelt az emberláb), meg olyan emberek is, akinek bokrok nőttek a hátán.

Több legenda szólt a "Szőrös Emberekről", akik a bennszülött mitológia gyakori szellemlényei (óriási, apró, és normál méretű, emberevő és vega kiadásban egyaránt) - őket érdekes volt olvasni már csak azért is, mert központi szerepet játszanak az idén indult Cleverman c. ausztrál fantasy sorozatban, amit nagyon szerettem. Másik nagy kedvenc lényem Gambel Gambel, a bozót szelleme volt, egy nőnemű figura, aki mindenféle színes és látványos illúziókkal (furcsa formájú gombák, színes tollú madarak, érett gyümölcsök, stb.) csalogatta tévútra áldozatait.
Külön érdekesek voltak azok a mesék, amik már említést tettek a gyarmatosításról és annak hatásairól is. Volt egy legenda például, amely az első ló megjelenéséről szólt, és arról, milyen nagy becsben és tiszteletben tartották a bennszülöttek az elkóborolt csikót, amit ők neveltek fel.

Kapcsolatok

Megint csak találtam egy legendát arról, hová vándorol a lélek a halál után. Itt is kalandos utazás várt az elhunytakra, melynek során át kellett sétálnia egy, az óceánon átívelő fatörzsön, megközdeni fügét dobáló gonosz szellemekkel, óriási papagájokkal, stb. Az út során ősök és rokonok segítették az arra érdemeseket.

Több amerikai indián mítoszhoz volt hasonló a történet arról, hogyan lopták el az állatok a tüzet. Itt az éltető lángokat két öregasszony (Patkánykenguru és a Bronzgalamb) őrizte, és az állatok összefogtak, hogy mindenféle tánccal és mókázással elvonják a figyelmüket. Végül egy óvatlan pillanatban Karvaly elragadta tőlük a tüzet, és felgyújtott vele mindent, hogy többé ne lehessen visszatenni a dobozba...

Hősies galléros gyík

Az Özönvíz-mítoszokhoz volt hasonló az a legenda, amelyben az állatok egy kis szigeten rekedtek, és egymás után indultak el egy-egy parázsló bottal, úszva, hogy szárazföldet találjanak. Végül Ga:ni, a hősies Galléros gyík volt egyedül sikeres, de még ő is kis híján megfulladt, és a parázs fekete nyomot hagyott a mellkasán.
Megint csak volt égig érő fa, amin az emberek fel-le közlekedtek, meglátogatva a csillagok között táborozó rokonaikat (a mese szerint nagy volt a forgalom), amíg valaki kicsinyes bosszúból le nem égette. Egy másik legenda szerint két emberevő sas lakott a fa tetején, amiket csak két sámán ('clever man') segítségével lehetett legyőzni; ez a legenda is a fa égésével zárult. Magukról a csillagokról is sok történet szólt - az egyik Hét Nővérként nevezte meg a Fiastyúkot (ahogy a görögök és néhány más nép is), akik az egyiküket szerelmével üldöző vadász elől menekültek az égbe (a vadász az Aldebaran).

Hova tovább?
Lendületet véve, egy nagy ugrással Dél-Amerikába! Chilével folytatjuk az utazást, és megyünk majd lassan észak felé.