ETSUCon 2017: Kockaforma mesemondás

A tavalyi év kiruccanása után idén is meghívtak egykori alma materembe előadást tartani a szokásos éves animeconra. Az ETSUCon az elmúlt hat év alatt szépen kinőtte magát; egészen messziről is érkeznek rá vendégek, hogy két napra elmerüljenek animében, képregényben, szerepjátékban, és mindenféle egyéb kockaságokban. Mivel egy időre ez lesz az utolsó évem Amerikában, kitettem magamért: A könyveim mellett ezúttal kitűzőket is gyártottam (különböző szuperképességek vannak rajtuk), sőt, még arra is vettem a fáradságot, hogy beöltözzek, mint egy tisztességes geek girl. Életem első cosplay élménye volt, és bár eléggé lustára vettem a figurát, teljes mértékben megérte.

A jemezt az új Hawkeye képregényekből loptam; Kate Bishop, az íjász szuperhős ifjabb tanítványa, már régóta az egyik nagy kedvencem a Marvel univerzumban. A ruha maga nem volt nagy durranás, de a paróka nagyon mókás élmény volt - míg tucatjával jöttek oda hozzám vadidegenek, hogy pacsit adjanak vagy megdicsérjék a pólómat, addig hat közeli jóbarátom ment el szó nélkül mellettem, sőt, a saját szülőanyám is csak másodjára ismert fel a képen. Még azok is, akik rájöttek, ki vagyok, azt hitték, hogy a saját hajamat festettem be a jelmez kedvéért... Íjat és tegezt sajnos a fegyverekre vonatkozó szabályok miatt nem vihettem be a rendezvényre, de sebaj, majd készítek máshol fotókat velük.

A program maga a tavalyihoz hasonló módon zajlott. A hétvége nagy részét az árusok termében töltöttem az asztalomnál, ahol könyveket árultam és dedikáltam, és segítettem embereknek kibogarászni a kitűzők közül a kedvenc szuperképességeiket. Végül a két nap alatt nagyjából húsz példány kelt el a könyvemből, és jó pár tucat kitűző is; tisztes bevétel volt, és nagyon pozitív élmény. Emellett két előadást is tartottam, egyet szombaton, egyet pedig vasárnap. Az előbbi mesemondással telt, a szuperhősös mesegyűjteményből válogattam hozzá; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem cosplay jelmezben (nem beszélve az elfekről, zombikról, és anime-karakterekről, akik a közönségben ültek). Utóbbi a disszertációm témájából került ki; online fórumos szerepjátékokról beszéltem, és arról, miért érdemes elmerülni bennük. Ez egészen népszerű panel volt a con méreteihez (és a vasárnap délutáni időponthoz) képest; több, mint húsz látogató tévedt rá be, és sok remek kérdést is feltettek a végén.

Persze egy rendes kocka rendezvény nem az igazi mindenféle random kockulás nélkül. Íme, a hétvége kiemelkedő vegyes apróságai, amik megadták a con semmihez sem hasonlítható hangulatát:

1. Egy tízévesforma Hermione vásárolt egy példányt a könyvemből; az anyukája azt mondta, ez volt az első dolog, amire a saját pénzéből költött. Ettől egészen elérzékenyültem.

2. Belefutottam a tavalyi Lokiba, aki azon nyavajgott, hogy unalmas a rendezvény. Faképnél hagytam.

3. Negan, vállán az elmaradhatatlan baseballütővel, megállt az asztalomnál, és hosszasan ecsetelte, miért van szükség Hollywoodban a sokféleségre és a reprezentációra.

4. Egy furry, aki tetőtől talpig sivatagi rókának volt öltözve, megengedte, hogy megsimogassam a fülét, majd, mivel a mancsai nem fértek bele a kitűzős dobozba, az orrával turkált a szuperképességek között.

5. Deadpool szembe jött a folyosón. Szó nélkül pacsiztunk egyet és mentünk tovább.

6. Vettem egy apró horgolt sárkányt, és egy apró horgolt Deadpoolt. Egy lány elsétált mellettem, észrevette a sárkányt, megállt, előhalászott egy ugyanolyat a táskájából, odanyomta az orrát az én sárkányoméhoz, majd elszaladt.

7. Egy srác Johnny Depp összes karakterének volt beöltözve. Egyszerre.

8. Egy Jedi lovag egy anime harcossal vívott meg pont a mi asztalunk előtt. A Jedi győzött.

9. Egy lány megállt az asztalomnál, elmesélte készülő fantasy regénye történetét, majd figyelmeztetett, hogy ne lopjam el.

10. Néha nehéz volt megállapítani, hogy valaki Supernatural-szereplőnek öltözött-e, vagy csak simán Tennessee-i lakos.

11. Rögtön két Mononoke hercegnő állt meg egyszerre az asztalomnál kitűzőket gyártani, és vagy fél órát tárgyalták, melyikük hogyan rakta össze a jelmezét.

12. Egy srác Masznak öltözve táncolt fel-alá a folyosón az öltönye alá rejtett hangszóróból áradó zenére.

13. Megöleltem egy T-Rexet.

14. Egy lány a saját rajzait és festményeit árulta. Néhányukban felismertem nép- és tündérmeséket, és megálltam beszélgetni vele; kiderült, hogy nagyon szereti a meséket és legendákat, és mivel kevés ember ismeri őket, szereti a rajzok mellé el is mondani mindegyiket. Miután vagy fél órát beszélgettünk spontán a kedvenc történeteinkről, úgy döntöttünk, cserélünk: Én adtam neki egy példányt a könyvemből, ő pedig adott nekem egy rakat rajzot - az egyikhez mese is járt, egy ír történet, amit eddig nem ismertem, de teljesen lenyűgözött. Már ezért az egyért megérte az egész hétvége. Nem gyakran fizetnek az embernek mesével a mai világban.

15. Talán azt szeretem a legjobban a kockaforma emberekben, hogy mekkora lelkesedéssel tudnak beszélni a kedvenc témáikról - legyen szó tévésorozatokról, képregényekről, számítógépes játékokról, vagy bármi másról, amiben szeretnek elmerülni. A hétvége folyamán rengeteg ilyen lelkendezős párbeszédben volt részem, és mindegyikük teljesen felvillanyozott; jó érzés olyan közösségben lenni, ahol nem nézik az embert félőrültnek, vagy pislognak rá értetlenül, amikor lepacsizik valakivel afeletti örömében, hogy ugyanabba a Harry Potter házba tartoznak (majd elvitatkozik róla, hogy a Hollóhátnak a könyves vagy a filmes színei voltak-e jobbak). Szó esett többek között arról, én melyik szuperképességet választanám saját magamnak, és miért; hogy hány formája létezhet a teleportálásnak; hogy melyik volt a legjobb dal a Moanából; hogy hogyan születnek az Alien királynők, és ez miért érdekes; hogy a Stranger Things Barbarája vissza fog-e térni a következő évadban; hogy ígéretes-e a Wonder Woman film; hogy hogyan működik a gyakorlatban az Attack on Titan kötéltáncos szerkója (jelmezes bemutatóval, természetesen); hogy logikus volt-e a genetikai háttér Korra Legendájában; hogy mi lenne, ha Iron Fist meleg lenne az új Netflix sorozatban; hogy mitől kenyérmacska a kenyérmacska; és hogy Boba Fett menő-e vagy sem (itt majdnem felborult egy asztal). Tulajdonképpen mindegy volt, hogy éppen az asztal körül állunk-e, vagy az öltözőben lógatjuk a lábunk, vagy sorban állunk a mosdó előtt, vagy a jól megérdemelt vasárnap esti pizzát fogyasztjuk a szervezőkkel; nagyon könnyű volt társalgást kezdeményezni valakivel, vagy leginkább bárkivel, akinek messziről felismertük az érdeklődési köreit. Otthon éreztem magam.

Lelkendezéssel, beszélgetéssel, pacsizással, és régen látott jó barátokkal töltött, zseniális két nap volt. A parókát pedig megtartom...