Mesélő Városok 3. - Sigüenza és környéke

Ha már eltöltöttünk ott két teljes hetet, érdemes kitérni magára Sigüenza városára. Sigüenza egy nagyjából 4000 lakosú kis település, ami festői módon a Río Dulce és a Río Salado (Édes-folyó és Sós-folyó) között helyezkedik el egy magaslaton. Hivatalosan két év múlva lesz a 900. születésnapja, de ezt a visszahódítás évétől számolják; maga a település már a kelta és a római korban is létezett. A középkorban püspöki székhely volt, és máig lenyűgöző látványt nyújt mind a katedrálisa, mint pedig a hegytetőt koronázó vár. Ottlétünk alatt végig kellemes 27-28 fokok voltak, hét ágra sütött a nap.

Egy La Casona de Lucía nevű kis szállóban laktunk, amiben pont annyi szoba volt, amennyit ki tudtunk tölteni. Sokat utaztam már életemben, sok hotelben megfordultam, de biztosan állíthatom, hogy ez volt a legjobb szállás mind közül. Maga az épület pár száz éves múltra tekint vissza, kicsi ám bájos, nagyon tiszta, és a család, aki működteti, azonnal a szívünkbe lopta magát. Mirta és Fernando nem csak a neveinket tanulták meg, de két nap elteltével ismerték mindenkinek az ízlését is, legyen szó reggeliről, borról, kávéról, vagy arról, hogy a szegény kis magyar nem eszik tengeri kaját. A szobáinkat minden nap ragyogóra takarították, a ruháinkat kimosták is kivasalták, és amikor focimeccs volt, behozták a tévét a nappaliba, és együtt szurkoltak a vendégekkel. Rajtuk kívül a fiuk és az unokájuk volt még állandó társunk; a tündéri kislány nagyon élvezte, hogy mesemondókkal van körülvéve.

És ha már a kajánál tartunk: nem véletlen, hogy a szállónak jó híre van (a Michelin útikalauzban is szerepel). Mirta olyanokat főzött ránk, hogy napról napra a lábai elé akartunk borulni. Minden ebéd és vacsora három fogásból állt, gyönyörűen tálalva, díszítve - nem ettük kétszer ugyanazt a 15 nap alatt. Nem árulom el, hány kilót szedtem fel, de nem egyet. Így aztán igen, most először én is beállok azon bloggereknek a sorába, akik kajáról posztolnak fotókat. Íme:

Sigüenza amúgy nagyon barátságos kis város. Elbűvölt például, hogy a vastól vörös talajnak köszönhetően a régi, középkori kőépületek mind halvány rózsaszínűek. A rózsaszín kövek városában rengeteg fecske lakott, akik már kora reggel ott csiviteltek a háztetők felett, és csak naplementekor adták át a terepet a denevéreknek (nem is nagyon volt szúnyog a környéken). A város szíve a főtér volt, egyik oldalán a katedrálissal, másik oldalán a városházával (és benne egy energikus, fiatal polgármester asszonnyal, aki személyesen üdvözölt minket az első héten), középen pedig egy vendéglővel, aminek asztalai jó idő esetén elfoglalták a tér nagy részét. Minden este oda ültünk ki próba után borozni, olajbogyót enni, és beszélgetni.

A katedrális maga gyakorlatilag minden építészeti korszak és történelmi kor nyomait magán viseli, a román alapoktól egészen a polgárháborúból származó golyónyomokig (amelyek a keskeny ablakok körül láthatók). A város többször gazdát cserélt a polgárháború alatt, ezért minden oldalról kapott bombát és lövedéket rendesen. Ennek ellenére szinte teljes középkori hangulatot áraszt ma is, kicsi, kígyózó utcákkal, évszázadok óta változatlan kőházakkal, és nem kevés templommal. Az első héten egy délutánt vezetett városnéző sétával töltöttünk, ahol megtekinthettük a várat, sok régi templomot, a vadregényes utcácskákat, és magát a katedrálist. Utóbbinak híressége az El Doncel, vagyis az Ifjú, egy 15. században élt nemes úrfi sírszobra, ami arról ismert, hogy az alabástromból kifaragott alak nem a hátán nyugszik, a kor szokása szerint, hanem fél könyékre támaszkodva olvasgat egy kényelmes szőnyegen. A legenda szerint jobban szeretett olvasni, mint harcolni, ezért ábrázolták így, miután fiatalon elhunyt egy csatában. (Az idegenvezető szerint viszont annyira mégsem olvashat jól, mert 500 éve ugyanazt a lapot nézi.) Ráadásul a kutatók szerint nem imakönyvet vagy Bibliát olvas, hanem lovagregényt. Természetesen azonnal a szívembe zártam az úriembert.

Különösen bájos volt, hogy az utolsó esténken, a sigüenzai premier után, a La Casa del Doncel nevű helyre mentünk vacsorázni - annak a családnak a középkori házába, amelyhez ő is tartozott. A ház a múzeum, művelődési központ, és étterem is egyben. A belső udvaron állítottak fel a számunkra hosszú asztalokat; a magas kőfalakat borostyán borította, a fejünk fölé lámpásokkal díszített cseresznyefák hajoltak, itt-ott halványpiros cseresznyékkel. Vacsoráztunk, boroztunk, és néztük a lassan előbukkanó csillagokat. Arra gondoltam, hogy az Ifjúnak igaza volt, amikor ezt szerette volna választani a háború helyett.

Egy kirándulást is tettünk egy forró vasárnap délután a Sós-folyó völgyébe, de mielőtt rátérnék, álljon még itt pár kép Sigüenzáról:

Ami a kirándulást illeti: egy nagyon kedves idegenvezető hölgy vitt el minket kisbusszal a Sós-folyó völgyébe, ahol mindenféle geológiai és természeti érdekességekről mesélt nekünk. A folyó és a völgy alaposan rászolgáltak a nevükre: az egész környék egy sósivatag, kevés édesvíz-forrással, ami miatt a domboldalakat itt is, ott is elhagyott falvak romjai pettyezik. Néhány falunál megálltunk, és láttunk egy csomó festői várat is, lakottat és lakatlant egyaránt. Természetes és mesterséges sólepárlók és sós tavak mellett haladtunk el, melyek egykor a környék fő bevételét jelentették. Egy hegyoldal szikláin még az ősi tengerpart megkövült iszapját is láthattuk; vannak helyek a közelben, ahol ez az iszap dinoszaurusz-lábnyomokat őriz. A kortárs élővilág leginkább fecskék, gyíkok, cincérek, és birkák formájában képviseltette magát. A séta végén megálltunk egy kis kőépületnél, ami egy falu közös mosóháza volt, és most is friss vízű forrás táplálja benne a medencét. Egy varangy úszkált benne békésen. Susana mesélt egy "éjszakai mosóasszonyokról" szóló hidelemmondát, miközben a házikóban hűsöltünk.

Nem tudom, magamtól kirándultam-e volna erre a környékre, de nagyon örülök, hogy a projekt keretein belül volt rá lehetőség, mert nagyon megszerettem. 

Két és fél hét elteltével kicsit szomorúan vettem búcsút Sigüenzától és lakóitól; már kezdtem megszokni a fecskés reggeleket, a kanyargó utcácskák labirintusát, a lelkes és kitartó óránkénti harangozást, és a La Casona de Lucía vendégszeretetét. Sok emléket hoztam magammal a városról és lakóiról. A következő bejegyzésben bővebben szót ejtek majd az utóbbiról is!

Mesélő Városok 2. - Hogyan dolgozik együtt 8 mesemondó 6 különböző országból?

Ebben a bejegyzésben a csapatról, a próbafolyamatról, és a megszületett előadásról lesz szó.

Először is, a csapat:

Pepito Matéo (Franciaország)

Clara Zénoun (Franciaország)

Julien Tauber (Franciaország)

António Fontinha (Portugália)

Bohdan Ulasin (Szlovákia)

Roberto Anglisani (Olaszország)

Susana Tornero (Katalónia / Spanyolország)

és jómagam.

A közös munkanyelvünk a spanyol volt. Beletelt az elején egy-két napba, míg az agyam átállt arra, hogy egész nap spanyolul beszélek; itthon leginkább csak olvasni meg sorozatokat nézni szoktam ezen a nyelven, de aktívan nagyon ritkán használom. A három hetes projekt mindenesetre jó volt arra, hogy visszatérjen a rutinom. A csapat jó része hasonló cipőben járt (kivéve Susanát, akinek az egyik anyanyelve, és Bohdant, aki spanyolprofesszor). Ráadásul nem a spanyol volt az egyetlen közös pontunk: többen értették a franciát, az olaszt, és az angolt is - bát az utóbbit szinte sohasem használtuk. Ennek az lett az eredménye, hogy az első három nap elteltével már mindannyian valamiféle mediterrán keveréknyelvet kezdtünk el beszélni. Az agyam egy idő után feladta a küzdelmet, és elfogadta, hogy értjük amit a másik mond, akkor is, ha nem tudjuk követni, épp milyen nyelven mondja. A magyarral kicsit kilógtam a sorból, de Bohdan például egész sok szót meg kifejezést tudott magyarul (többet, mint én szlovákul, valljuk be). 

Egyébként rengeteget játszottunk ezzel a bábeli zűrzavarral; sok ebédünk, vacsoránk telt azzal, hogy valaki feltette a kérdést: "és nálatok hogy mondják azt, hogy...?" Ilyenkor körbementünk az asztal körül, és nagyokat nevettünk meg csodálkoztunk. Összehasonlítottuk, milyen hangokat adnak nálunk az állatok, hogyan fejezzük ki, hogy valami lehetetlen ("majd ha a béka szőrös lesz"), milyen szólást használunk arra, ha ömlik az eső, stb. Antonio kifejezésével élve ezek "cseresznyés beszélgetések" voltak - ahogy cseresznyéből sem egy szemet eszik az ember, ezeket a témákat sem lehetett abbahagyni egyetlen válasszal. 

(Otthonunk, a sigüenzai színház, ami először középkori templom volt,

aztán meg gabonatároló)

Maga a munkafolyamat hasonlóan zajlott. Minden délelőtt próbáltunk tíztől kettőig, majd ebéd után négytől nyolcig. A magunkkal hozott meséket igyekeztünk közös interaktív előadássá csiszolni. Reggelente játszottunk mindenféle drámajátékokat, bemelegítő nyelvtörőket, aztán nekiálltunk összerakni, milyen sorrendben kövessék egymást a történetek, és hogyan töltsük ki a közöttük levő időt. Sokat énekeltünk, mondókáztunk, közmondásokat válogattunk a repertoárunkból. (A részletekbe itt nem megyek bele, mert készült az egész folyamatról egy dokumentumfilm, meg a végeredményt is felvették videóra mind a két előadáson.) 

Tizenöt nap alatt sikerült megalkotnunk egy 90 perces műsort, amit először a sigüenzai színházban adtunk elő, majd a Mesmearatonon a guadalajarai nagy színpadon. Az első felében külön-külön meséltünk - bár a legtöbb történetbe belefolytak a többiek is. A műsort énekkel és idézetekkel nyitottuk, aztán következtem én, az Aranyhíd, ezüsthíd mondával. Utánam Julien mesélte Ys elsüllyedt városának legendáját, aztán Roberto egy Gianni Rodari mesét, majd Susana a brémai muzsikusok katalán verzióját. Utána Bohdan szlovák betyármondája következett (ahol mindannyian betyárnak öltöztünk, és szlovák népdalt énekeltünk, amíg Bohdan táncolt), majd Clara mesélte el Anait királynő meséjét, és végül Antonio hozott egy nagyon klassz (és erőszakmentes!) portugál verziót az állatok nyelvén beszélő juhász történetére.

Az első blokk végeztével következtek azok a mesék, amiket közösen, több nyelven adtunk elő. Elsőként a Kőleves (ahol minden hozzávaló más nyelven hangzott el), majd Gonszuke története (műmese, egy Akutagava Rjúnoszuke nevű japán író tollából), aminek egyes jeleneteit kettesével meséltük - én például Juliennel, vegyítve a magyart, a franciát, és a spanyolt. Utána közösen elszavaltunk egy nagyon szép verset a nyelvek és az emberiség sokféleségéről. A záró mese az én repertoáromból került ki; egy napkereső legenda volt a kínai csuang néptől. Ennek minden bekezdését más és más nyelven mondtuk el, a közönség mégis tudta követni. A mese végén mindannyian énekeltünk egy-egy népdalt a saját országunkból, ugyanarra a közös ritmusra (én például az Érik a szőlőt). Az előadás énekléssel, tapssal, és tánccal zárult.

Tizenöt nap nagyon intenzív munkánkba került összerakni és összecsiszolni az előadást. Mindenki kitett magáért. Nem egyszerű ennyi mesemondónak együtt dolgozni: általában egyedül szoktunk mesélni, mindenki más és más stílusban, és ezek között meg kellett találnunk a lehető legjobb közös pontot. Én például nagyon szerettem volna látni a közönséget, és játszani a reakcióikkal, míg volt olyan kolléga, aki ragaszkodott az elsötétített nézőtérhez, és ahhoz, hogy a közönség ne tapsoljon közbe. Mivel hét teljes mese unalmas lett volna zsinórban egymás után, azt is ki kellett találnunk, hogyan tegyük őket izgalmasabbá. A brémai muzsikusokban például mi játszottuk az állatokat, sőt, Susanát mesélés közben egy ponton még fel is emeltünk... A végeredmény egy félig mesemondó, félig színházi előadás lett, ami kihívások elé állította az egész csapatot.

(A fogadtatásáról majd a fesztiválos bejegyzésben írok bővebben :) )

A jó hír az, hogy ez a projekt egy nagy kísérlet, ami még korántsem ért véget. Ősszel Franciaországban is bemutatásra kerül majd, jövő tavasszal pedig elvisszük Pozsonyba és Olaszországba. Már most dolgozik rajta a csapat, hogy mit fogunk rajta változtatni a közönség nyelve és a fesztiválon kapott visszajelzések szerint; hogyan tesszük még izgalmasabbá, még aktívabbá. Sokat fogunk még játszani ezekkel a mesékkel...

"Mindennel, ami él, én beszélni tudjak": A mesemondó esete az idézetekkel

Néhány héttel ezelőtt elkezdtük szervezni a nyári táborokat, és ezzel együtt megint eljött a tábori mesetárak összeállításának ideje. Ilyenkor mindig kampányban kutatom azokat a történeteket, amelyek a legjobban illeszkednek egy-egy tábor témájához, korosztályához, üzenetéhez. Mivel az egyik táborunk többek között az ember és a környezete kapcsolatáról szól, különös figyelmet fordítottam a természet ismeretére, szeretetére.

Ekkor jutott eszembe egy nagyon népszerű idézet, amit sok magyar mesemondótól hallottam, olvastam már: "Mindennel, ami él, én beszélni tudjak." Egy magyar népmeséből származik ez a szép kívánság, és mivel pont úgy hangzott, mint ami egy természetről szóló táborba illene, elhatároztam, hogy megkeresem.

Nem számítottam rá, mibe keveredek.

Nem volt egyszerű kapásból megtalálni a forrást, mert bár rengeteg helyen idézik az Interneten ezt a gondolatot, a mese címét vagy gyűjtőjét sehol sem hivatkozták le. Végül, hosszas keresgélés után, megtaláltam az idézet kibővített, szöveghű verzióját, amely így hangzik:

"Ahol mi létezik a földkerekségen, én mindennel tudjak beszélni, legyen az fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok, az énnekem felelni tudjon."

Ez így még sokkal szebben és izgalmasabban hangzott, úgyhogy tovább kutakodtam, és végül meglett az eredmény a Google Books segítségével. A népmese kissé váraltan címen fut: A pokol kályhafűtője. A háromkötetes Magyar Népmesék sorozatban található, ami éppen megvan nekem itthon, úgyhogy gyorsan elő is kerestem. És leesett az állam. 

A mese egy szabadságos katonával kezdődik, aki véletlenül a pokol fenekén köt ki. A pokol jelen esetben egy kis erdei házikó. Emberünk azt a feladatot kapja az erdésztől (aki maga Lucifer), hogy fűtsön az üstök alá, amikben a lelkek főnek. Neki azonban megesik a szíve a lelkeken, nem kínozza őket, így cserébe azok segítenek neki teljesíteni a szolgálatot. Végül, amikor megmenekül a pokolból, még egy csomó lelket is magával visz, hogy felrepülhessenek a mennyekbe. 

A jó szívéért és a lelkek megmentéséért cserébe Isten egy hírnököt küld a huszárhoz azzal, hogy lehet három kívánsága. Elsőre emberünk a lelke üdvösségét kéri, másodjára egy erszényt, amiből sohasem fogy ki a pénz. Harmadjára hangzik el a fenti ominózus kívánság. Mindhárom kérés azonnal teljesül, és huszárunk boldogan megy tovább. Nem sokkal később megáll egy fával beszélgetni; megkérdezi, fáj-e neki, ha a szél tépi az ágait. Ez után a kedves epizód után beér egy városba, és beül egy vendéglőbe lakomázni.

Innentől vesz kissé váratlan fordulatot a történet.

(Felnőtt tartalom! CW)

A vendéglős lánya kifigyeli a gazdag huszárt, akinek sohasem fogy el a pénze, és elhatározza, hogy feleségül akar hozzá menni. A huszár ebbe csak úgy egyezik bele, ha előtte egy éjszakát együtt alszanak. A lány belemegy ebbe is az apja engedélyével, de amikor szerelmeskedni is próbál a huszárral, az elutasítja: nem akar semmi mást, csak közös ágyban aludni, egymásnak háttal fordulva. Amikor aztán a lány elalszik, a huszár felemeli a szoknyáját, és megkérdezi a nemi szervét, "bántotta-e már valaki." A "p**uska" azt feleli, vannak neki szép tüzérjei. Másnap reggel a huszár visszautasítja a lányt. Erre viszont próbálkozni kezd a vendéglős másik két lánya is, akik pont ugyanígy járnak (az egyiknek sok bakája van, a másiknak huszárőrmestere). 

A lányok erre bepanaszolják a huszárt a bírónál, hogy bolonddá tette őket, egy ágyban akart aludni de nem lett belőle házasság. A bíró berendeli a huszárt, hogy felelősségre vonja. A huszár erre a bíró, a jegyző meg az írnokok szeme láttára sorra felemeli a három lány szoknyáját, és ismét megkérdezi a nemi szervüket, "bántotta-e már" őket valaki. A legkisebb lány ijedtében bedugja a sajátját egy kukoricacsutkával, hogy ne tudjon megszólalni, de a huszár azt is kirántja. A bíró végül neki ad igazat, így a huszár boldogan hazatérhet a szülőfalujába.

(Felnőtt tartalom vége)

Aha.

Úgy döntöttem, ez a mese nem fog elhangzani a környezettudatos táborunkban. 

Ahelyett, hogy belemennék, hányféle probléma van a történettel mesemondói meg feminista szempontból (SOK), inkább megosztom a listát, amit környezettudatos népmesékről készítettem: itt találjátok.

Tanulság I: A források ismerete a mesemondó munkájának elengedhetetlen része. 

Tanulság II: Az idézet ettől függetlenül továbbra is szép.

Tanulság III: Ha az embereknek tényleg lehetne ilyen szuperképessége, egyáltalán nem lepődnék meg rajta, ha a többség pont úgy használná, mint a huszár. (Tök feleslegesen, nyilván.)

Tanulság IV: Kedvem lett feladni a mese elejét (a fáig bezárólag) egy csomó mesemondónak, és megnézni, ki hogyan kreálna neki jobb befejezést. Ha már ennyi embert megszólított ez az idézet, akár lehetne belőle szervezni egy pályázatot.

Tanulság V: Van olyan népmese, ami pocsék, és ostoba. Ide lőjetek.

Mesélő Városok 1. - Mit csinál egy rakat mesemondó Sigüenzában?

Maratoni (hehe) blogolás következik, melyben megpróbálom összefoglalni az elmúlt három hét eseményeit.

Május 26-án érkeztem meg Sigüenzába, hogy részt vegyek egy nemzetközi mesemondó projektben. A projekt négy ország - Spanyolország, Olaszország, Franciaország, és Szlovákia - részvételével jött létre, és az Európai Mesemondó Városok Hálózata (ENST) nevet viseli. A spanyol kezdeményező az a guadalajarai gyerekirodalmi szervezet, akik a kedvenc Mesemaratonomat is szervezik. A projekt egy kisebb részeként elhatározták, hogy idén (avagy tavaly, csak a covid máshogyan gondolta) egy tető alá hoznak egy rakat mesemondót, hogy közös, soknyelvű és sok meséből álló előadást alkossunk a Maratonra.

Minden ország kiválasztotta, kit szeretne delegálni a projektbe. Bohdan Ulasin, a szlovák szervező, akivel találkoztam tíz évvel ezelőtt a Misterios de Europa konferencián, úgy döntött, szeretne egy szomszédot is vinni magával, aki mesél spanyolul. Így kerültem én a csapatba. A spanyolok is hívtak egy portugál mesélőt, úgyhogy végül 6 országból állt össze 8 fős kis csapatunk. Ebből heten kerültünk színpadra, és a nyolcadik, Pepito Mateo (aki francia, de az apja spanyol), rendezőként vett részt a munkálatokban.

Az előadás megalkotására két hét állt rendelkezésünkre. Amint beestem a hotelbe 26-án reggel, már indultunk is a színházba próbálni, és hasonló feszített tempóban dolgoztunk egészen június 8-ig, amikor megtartottuk a premiert. 9-én pedig pakoltunk, és átköltöztünk Guadalajarába, hogy megkezdjük a felkészülést a nagy előadásra a Mesemaratonon.

Az előadás, ami ez alatt a két hét alatt megszületett, a bábeli "Il était una vez jeden utopická viaggio a történeteken keresztül em seis línguas" címet kapta - és a munkafolyamatnak is nagyjából ilyen hangulata volt. Még tavaly ki kellett választania minden mesemondónak 5 rövid népmesét a saját országa hagyományából. Ezeket aztán összedobtuk, és a projekt csapata mindegyik mesét lefordította az összes többi nyelvre. Végül minden országból 2-2 történet került kiválasztásra, és Pepito ezekből kezdte el felvázolni a közös előadás menetét. Én, Bohdannal konzultálva, az alábbi öt történetet választottam ki:

Aranyhíd, ezüsthíd (szigetközi monda)

Rákóczi virágai (kárpátaljai monda)

Csaba királyfi (székely monda)

A szerelem kútja (Trencsén várlegendája)

A szegény asszony és a sárkány (cigány mese)

Végül az előadásba az Aranyhíd, ezüsthíd került be, mint nyitó mese - mivel az idei Mesemaraton témája az utak és utazások körül forog, és mivel a menekültek helyzete fontos szerepet kapott az előadás üzenetében. 

Úgy döntöttem, az élményeket több kisebb bejegyzésben osztom meg, hogy senki se őszüljön bele. Ami várható:

Hogyan dolgozik együtt 8 mesemondó 6 különböző országból?

Sigüenza és környéke

Előadások iskolákban és egy menekültszálláson

Guadalajara és a Mesemaraton

Bátor lányok, nagy szerelmek (Ázsiai kisebbségek meséi 21. - Tung/Dong/Kam)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

A kam (Kínában hivatalosan dong vagy magyarosan tung) kisebbség történeteit több kötetből szedtem össze, innen, innen, innen és innen. Összesen nyolc mesét sikerült így levadásznom. A kam egy közel hárommillió főt számláló dél-kínai kisebbség; különösen híresek a népdalaikról és népi hímzéseikről. A kultúrájukról itt érdemes többet olvasni.

Fénypontok

Nagyon bájos volt a Hosszú Hajú Lány története, aki felfedezett egy titkos forrást, és megmentette a faluját az aszálytól. Mivel elárulta a forrás titkát, egy szörnyeteg meg akarta büntetni - de egy jóságos öregember segített a lány helyett egy szobrot alkotni, amit a szörnyeteg a forrásból zubogó víz alá állított örök időkre. (Ugyanez a történet egyébként egy másik gyűjteményben is szerepel.)

Szomorú véget ért A két testvér története, akik közül az idősebb minden halat az öccsének adott, csak a fejeket tartotta meg magának. Egy gonosz szomszéd elhitette a kisebbik fiúval, hogy a fej a hal legfinomabb része, és a fiú olyan dühös lett a bátyjára, hogy a folyóba lökte. Amikor rádöbbent az igazságra, bánatában kócsaggá változott, és azóta is a testvérét hívja. Szintén rosszul végződött Ding Lang és a sárkánylány házassága; a lány szerencsét és gazdagságot hozott, de mivel nem szült gyereket, a férje elkergette - és vele együtt eltűnt a szerencse is.

Suo Lao története a kam nép egyik híres, szomorú szerelmes éneke; egy lányt nem hagytak feleségül menni a kedveséhez, ezért belehalt a bánatába. Cserébe egy másik lány, Shu Mei meséje sokkal boldogabb véget ért: bár egy irigy legény megpróbálta elszakítani a szerelmétől (akivel a távolból is tartotta a kapcsolatot egy elvarázsolt kendő segítségével), végül mégis egymásra találtak, az ármánykodó pedig varjúvá változott.

Kapcsolatok

A kam hagyományban is szerepelt egy nap-megmentő mítosz, ráadásul különösen szép verzióban. Egy démon a föld alá rejtette a napot; két testvér, egy fiú és egy lány, közösen szerezték vissza. A lány megtalálta és megkötözte, a fiú pedig felhúzta az égre. A lányt a démon megölte, mielőtt maga meghalt volna, és a lány véréből napraforgók születtek.

Ismerős volt A kőfaragó története, aki mindig arra vágyott, hogy valami erősebbé és hatalmasabbá váljon - egy tündér pedig teljesítette a kívánságait. Először gazdag ember lett, aztán hivatalnok, aztán kam harcos (utalva arra, hogy ez a nép erősebb a han kínaiaknál), majd sorra nap, felhő, szél, és kő, míg végül visszatalált önmagához. Szintén ismerős volt a legidősebb fivér esete, aki elhanyagolta a testvéreit - amíg a felesége próbára nem tette őket, hogy segítenének-e elrejteni a holttestet, ha a bátyjuk véletlenül megölne valakit.

Ki a következő?

A hezhe/nanáj nép!

Fehér sárkány, arany béka (Ázsiai kisebbségek meséi 20. - Tu/Monguor)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

China's Monguor minority
Ethnography and folktales
Kevin Stuart & Limusishiden
Sino-Platonic Papers, 1994.

A tu/monguor egy mongol eredetű népesség, szoros kulturális kötelékekkel a tibetiekhez. Nagyjából háromszázezren vannak. A kötet 94 népmesét tartalmaz, amelyeket írásos forrásokból és szóbeli gyűjtésekből fordítottak angolra.
A kötet első fejezetéből megismerkedhetünk a hagyományos monguor gazdasággal és életmóddal. Ezek a leírások elég erősen politikai színezetűek, sokat hivatkoznak a "felszabadulás előtti időkre, amikor az emberek az uralkodó osztály véres elnyomása alatt álltak". Rövidebb fejezetek szólnak a hiedelemvilágról, buddhizmusról, népszokásokról, házasságról, népművészetről, történelemről, viseletről stb. A monguor mitológiáról, eposzokról, közmondásokról és hiedelmekről is megtudhatunk érdekes dolgokat. A népmesék maguk két nagy fejezetre oszlanak, huzhu monguor és minhe monguor mesékre.

Fénypontok

Érdekes volt a mítosz, ami az öt őselem eredetéről, és egyben a föld teremtéséről is szólt: itt egy arany béka hasára helyezték a végtelen óceán első szárazföldjét. Nagyon gyönyörű történet mesélt a tung-fa születéséről: egy fiú szerette volna, ha a hold minden éjjel világít és meleget ad az embereknek. Hosszú és veszélyes úton eljutott egy öreg bölcshöz, aki a holdon nem tudott változtatni ugyan, de adott egy varázsitalt a fiúnak. Az ital tung-fává változtatta, aminek az olajából lámpásokat készítenek, így a fiú minden éjjel fényt és meleget hozhatott az emberek életébe. Szintén szép volt a Fehér Sárkányló legendája, aki esőt hozott az éhező embereknek az égi császár parancsa ellenére, és a pokolra került. Az emberek hálából megoldottak egy látszólag lehetetlen feladatot, és elnyerték a sárkány szabadságát.
Az egyik kedvenc történetem Dala és Shalan Gu szerelme volt. Itt egy szegény legény pénzt kért a nagybátyjától, és azt hazudta, házasodni készül. A nagybácsi látogatása előtt aztán el akarta lopni az istennő szobrát a templomból, hogy beöltöztesse feleségnek. A sötétben azonban véletlenül szobor helyett egy, a templomban éjszakázó valódi lányt vitt haza, és egymásba szerettek. Tiszta romcom.
Akadt egy mese, ami direkt azt illusztrálta, hogy a lányok egyenlő értékűek a fiúkkal, három elhagyott lány történetén keresztül. Őket a szüleik azért tették ki, mert lánynak születtek, de végül szerencsés életük lett; amikor később hazatértek segíteni öreg, nyomorult szüleiken, azok még mindig azt hajtogatták, fiút szeretnének, ezért a lányok otthagyták őket a fenébe.
Tetszett az a mese is, ahol három fiútestvér közül kettő sikeres kereskedő lett, a harmadik pedig zenésznek ment. Végül ő lett a legszerencsésebb, mert a zenén keresztül beleszeretett a Tó Királyának lánya, és minden kívánsága teljesült. A legviccesebb rész az ügyes feleség ismérve volt: amikor főzés közben a cipellőjére esett egy darab tészta, ügyesen visszapöckölte a lábával az edénybe.
Az állatok nyelvén értő hős eddigi egyik legjobb verziója volt, ahol egy varázslatos kis zöld kő segítségével egy legény megtudta, hogy hatalmas földrengés készül. Az emberek azonban nem hittek neki, nem akartak menekülni, amíg el nem árulta, honnan a tudás - és a varázslat eredményeként ő maga kővé változott, feláldozva magát a falujáért.

Kapcsolatok

Akadtak ismerős mesetípusok a kötetben, meg néhány váratlan kombináció is. A Fekete Ló például Fehérlófiaként indult, de aztán tüzet keresős - szörnyeteges meseként folytatódott, amelyben végül a három fogadott fivér együtt győzte le a démont. Bawo Mori klasszikus békavőlegény-mese volt, de a végén kiderült, hogy ha nem égették volna el túl korán a békabőrt, akkor hősünk eltörölte volna a gazdagok és szegények közötti különbségeket... A koporsóban őrzött királylánynak is volt itt egy változata; itt egy énekes legény a halott apja fejét cserélte el hasznos eszközökre, amelyek később megmentették az életét a kígyóktól, amik a lány orrából másztak ki (uff). Megint volt egy mese arról is, hogyan tanította a szarka a többi madarat fészket építeni, és akadt egy kilenc napot lenyilazó hős is.
Szintén ismerős mesetípusok: az Igazság és Hamisság harca (A vak orvos), Fehérlófia (A gonosz forgószél), terülj-terülj asztalkám (Bosszúálló husánggal), bérmai muzsikusok (ahol állatok és tárgyak önként segítettek egy anyókának legyőzni egy szörnyet), több "lusta és szorgos testvér" mese fiúkkal, lányokkal (az egyik legbájosabb az volt, ahol egy szegény lány csirkét lopott az anyósának), békavőlegény, igazságtalanul megbüntetett háziállat (itt egy majom, aki farkastól védte meg a gyereket). Hasonlított Vaszilissza orosz meséjéhez a történet, ahol egy jószívű lányt a halott anyósától kapott bábu segített át a nehézségeken. Akadt egy abból a sztoriból, ahol egy fickó idős apját akarja kivinni egy kosárban a vadonba, de a kisfia megkéri, hozza majd vissza a kosarat, mert egyszer rá is sor kerül. Egy, az okos lányéhoz hasonló mesében egy okos fiú fogott ki egy gonosz lámán. Az aj-aj-aj dió meséjéhez hasonlított a sztori, ahol egy fiúnak "aú"-van teli korsót kellett hoznia egy gazdag úr számára.
Az ügyeletes trickster Huairighasuu, egy bárányfarokból született fiú, aki sorozatosan átvert egy gonosz lámát. Szintén trickster-figura volt a Róka (aki a farkast verte át a farokkal halászós trükkel), Nyúl, aki általában farkast és más állatokat vert át különös kegyetlenséggel; valamint alkalomadtán a Béka is. Utóbbi szerepelt a klasszikus "állatok versenye" mesében, ahol nem csak meggyőzött egy tigrist arról, hogy gyorsabban fut, hanem ráadásul arról is, hogy tigriseket szokott vacsorázni. Szintén hencegő béka szerepelt a máshonnan is ismert mesében, ahol két madár el akarta repíteni más vidékre (de miközben a szájával kapaszkodott a madarak által tartott faágba, muszáj volt elszólnia magát, és lezuhant), illetve "a majom szívéhez" hasonlító sztoriban is, ahol egy róka bundáját akarta megszerezni azzal, hogy levitte a víz alá.

Ki a következő?
A kam/dong nép

A róka, a holló, a sajt, és Kőhalmi Zoltán

Nemrég megnéztem Kőhalmi Zoltán új önálló standup estjét, Történjen bármi címmel. Amellett hogy vinnyogva végigröhögtem az egészet, különösen klassz volt, hogy osztotta benne a mesemondókat és a régészeket egyaránt. Nekem való műsor. Különösképpen megszólítva éreztem magamat annál a résznél, ahol a népmesék különféle változatain poénkodott. Képzeljük el, vetette fel, milyen lehet A róka és a holló afrikai változata? Felvillantott néhány lehetséges opciót: zebra és zsiráf, oroszlán és nyúl, oroszlán, zsiráf és nyúl... És hozzátette azt is, hogy a két állat közül igazából egyik sem eszik sajtot.

Ezen a ponton már tudtam, hogy utána kell néznem a válasznak.

Naszóval. Az általunk leginkább Aesopus meséi közül ismert sztori (rókával, hollóval, és sajttal) a népmesék nemzetközi katalógusában ATU 57-es számmal szerepel. Ráadásul a népmesei motívumindexben is van saját jelzése: K 334.1 (Holló, sajttal a szájában). Innen már egyszerű volt lenyomoznom a fellelhető afrikai változatokat.
Íme:

A vadkutya és a varjú (Antambahoaka, Madagaszkár)

A varjú csőrében ebben a változatban, sokkal hihetőbb módon, egy darab hús található (spoiler: szinte minden verzióban, amit találtam, hús vagy hal szerepel, a sajt valami fura francia La Fontaine találmány lehetett). A vadkutya hízelgésből azt mondja a varjúnak, ha a hangja is olyan csodás, mint a tollai, akkor nincs hozzá fogható madár a világon. A varjú énekelni próbál, a hús lepottyan.
(Lábjegyzetből megtudtam, hogy a gyűjtő gyanakodott, túl ismerős a mese, és csak az után vette be a könyvébe, hogy meggyőződött róla, igazi népmese a madagaszkári hagyományból és nem La Fontaine koppintás.)

A sakál és a holló (Etiópia)

Sakállal és hollóval, utóbbinak ezúttal egy darab kenyér van a csőrében.

A sakál és a holló II. (Etiópia)

Sakállal és hollóval, ugyanabból a gyűjtésből, csak ezúttal birkahússal, aminek a szagát a sakál messziről megérzi.

A róka és a varjú (Kiembu, Kenya)

Alapjában ugyanaz, csak éppen hússal, nem sajttal.

Az éneklő varjú (Nigéria)

Rókával és húsdarabbal (róka azt hazudja, azért kereste fel a varjút, mert imádja az énekét, és minden nap szívesen hallgatná).

A róka, akinek túljártak az eszén (Zanzibár)

Zanzibáron és Ománban beszélt arab dialektusból gyűjtötte egy nyelvész. Itt a madár egyben maga a kaja is: egy furfangos róka kiszabadítja egy csapdából, de csak azért, hogy ő maga egye meg. A madár erre megkéri a rókát, hogy szólítsa a nevén - és mivel a neve O-val kezdődik, a boldogan kérkedő róka szájából sikerült is kicsusszannia. (Sajnos nem derül ki, milyen madár.)

Extra:

Auac és Lamiran (Fülöp-szigetek)

A mesének egyébként van egy csomó változata Ázsiában és Amerikában is. Ez a szöveg pl. a Fülöp-szigetekről származik. Auac a Héja (hawk?...) sózott halat lop, és Lamiran, a mókus a szokott trükkel szerzi meg tőle. Hogy utána magát a mókust miért nem falja fel a madár, az nem világos.

Ennyi. :) Amúgy ez egy nagyon vicces játék; az egyik kedvenc példám a teknős és a nyúl versenye, amiben a világ körül szinte mindenhol más és más állatok szerepelnek. Legutóbb A Varjúherceg című könyvemben írtam róla, ami tulajdonképpen pont erről szól...

Tiszaföldvártól Tajvanig

A múlt héten Tiszaföldváron jártam, a Tiszazugi Földrajzi Múzeum meghívására. Remek apropója volt a látogatásnak: jelenleg a múzeumban látható az Ízkalandozás a Távol-Keleten című fotókiállítás, ami Tajvan street food ételkülönlegességeit és étkezési kultúráját mutatja be. Ehhez kapcsolódóan hívtak meg, hogy vigyek néhány tajvani mesét is a csodás fotók mellé, a Földrajz Éjszakájának alkalmából.

Először a helyi Kossuth Lajos Általános Iskolába látogattam el. Egyszer már jártam náluk, a koronavírus előtt. A negyedik osztályosok (akik akkor elsősök voltak), emlékeztek is rám! Körülbelül negyven-ötven kisiskolás töltötte meg az előadótermet, elsőtől negyedikig, nagyon helyesek voltak. Beszélgettük kicsit róla, hol van Tajvan, és kik laknak ott ("a tajvani emberek!"). A mesemondó előadást arra építettem fel, hogy a különböző tajvani hagyományokból kapjanak egy kis ízelítőt. Először egy atayal bennszülött legendát meséltem; az atayalok Tajvan őslakos népeinek egyike, akik még ma is több, mint kilencvenezren vannak. A történet arról szólt, hogyan indult el három bátor harcos lelőni a napot, ami túl erősen tűzött, és minden alkalommal, amikor felkelt, hat hónapig az égen is maradt. A gyerekek teljesen beleélték magukat, hogy milyen lenne, ha hat hónapig nappal lenne, hat hónapig meg éjszaka; még azt is kiszámolták maguktól, az összesen hány napot jelent. A végére már nagyon izgultak, sikerrel jár-e a harcosok küldetése. Másodjára könnyedebb vizekre eveztünk; egy népszerű tajvani hakka mesét mondtam nekik két testvérről, akik közül az idősebb zsugori volt és goromba, a fiatalabb pedig kedves és jószívű. A kisemmizett fiatalabb testvér csodás képességre tett szert: a szellentéseinek csodás illata lett, olyannyira, hogy sikerült meggazdagodnia belőlük. Aztán a bátyja persze megpróbálta lemásolni a bizniszt - előre megtippelhető eredménnyel. A gyerekek nagyokat kacagtak a mesén. A harmadik történet egy Kínából érkezett legenda volt Shennong császárról, aki felfedezte a tea készítésének titkát. Hozzáfűztem a híres tajvani Keleti Szépség tea keletkezéstörténetét is, ami megint csak felkeltette a gyerekek érdeklődését, így kicsit beszélgettünk a teacserjékről, és arról, ki milyen teát ivott már. Összességében jó hangulatban telt el az egy óra; a gyerekek nyitottak, érdeklődők voltak, rengeteget kérdeztek, és érdekes megjegyzéseket fűztek a mesékhez. Öröm volt nekik mesélni.

Délután a múzeumban is tartottam egy előadást a fotókiállítás termében; elsősorban felnőtteknek, de ide is érkezett néhány fiatalabb hallgató. Kicsit komolyabb történeteket vettem elő, de a koncepció ugyanaz maradt. Először egy bunun őslakos özönvíz-mítosz hangzott el, amelyben egy óriási rák mentette meg az embereket a pusztulástól (és tanította meg nekik, hogy a természetet tisztelni kell). Másodjára a Kínából ismert Ivócimborák legendáját meséltem, amelyben egy halász összebarátkozik egy kísértettel. A tajvani változat kicsit cifrább, mint amit ismertem, mert itt még egy gyilkosságot is felgöngyölítenek közben... Zárásként pedig egy hakka mese következett, A méhek hálája, ami amellett, hogy egy "hálás állatok" történet, felveti azt a kérdést is, hogy mit tenne az ember, ha egyetlen nap lenne hátra az életéből. Nagyon kedves, barátságot közönségem volt, és a múzeum csapata is elsőrangú vendéglátóként gondoskodott rólam. Még mézeskalács szívet is kaptam ajándékba!

Nagyon szeretem azokat a felkéréseket, ahol elmerülhetek egy-egy ország vagy kultúra mesevilágában. Két könyvet olvastam már Tajvanról (itt és itt), de biztosan fogok még. Szeretettel ajánlom őket nektek is!

Mesemondóra emlékezni csak mesélve lehet

Ma van a mesemondás világnapja (World Storytelling Day). És egyben az apai nagypapám, Zalka Ottó születésnapja is. Ma lett volna 86 éves. Január 7-én hunyt el.

Papát sokat emlegettem már interjúkban, könyvekben, közösségi médián. Ő volt a családom nagy mesemondója, és egy személyben nagyrészt felelőse annak, hogy belőlem már hivatásos mesélő lett (papát sose fizették érte, bár adtak volna lóvét néhányan azért, hogy maradjon csendben). A temetésére nagyon sokan jöttek el, de a tor meglehetősen rövid volt, és nem jutottunk el arra a pontra, amikor az elhunytról előkerülnek az igazán jó történetek. Pedig azokban él tovább velünk. Nekem viszont nem csak rengeteg sztorim van a papáról, hanem szerencsére nem kevés hangfelvételem is. Papa az elmúlt tíz évben ugyanis már kétszer a frászt hozta a családra az egészségével (az a mondás járta, hogy már kétszer meghalt, de mindig túlélte), és az első után elkezdtem rendszeresen felvenni a meséit, sztorijait, mindenféle visszaemlékezéseit a telefonommal, amikor csak meglátogattam.

Amióta az eszemet tudom, papa mindig mesélt. Sztorizott, viccelődött, magyarázott. Ízig-vérig trickster volt egyébként, aki a gyakorlati tréfákat sem vetette meg. Gyerekkoromban a két unokatestvéremmel heteket töltöttünk nyáron Ménfőcsanakon a nagyszüleimnél, és olyankor papa volt felelős a szórakoztatásunkért; este pedig, amikor sikerült mindhármunkat nagyjából ágyba gyömöszölni (sok kör pisilés, vízivás, újabb pisilés, stb. után), papa volt az, aki esti meséket mondott nekünk a végtelenségig. Felnőtt koromban, valahányszor náluk jártam, papából mindig ki lehetett szedni mindenféle jó sztorit; ugyanolyan élvezettel mesélt a Kertbarát Kör legutóbbi gyűléséről, mint a saját gyerekkoráról, vagy arról, hogy miért nevezzük a győrújbarátiakat rittyósoknak. Néha-néha valódi népmesék is előkerültek, amiket papa mindig teljes meggyőződéssel úgy adott elő, mint ami a szomszéd utcában történt. Emlékszem, hogy amikor gyerekként először találkoztam Münchhausen báró történeteivel, mélységesen fel voltam háborodva, hogy valaki lenyúlta a papa sztoriját. Azóta találkoztam Ottó papa "igaz történeteivel" a dublini folklór archívumban és egy Naszreddin hodzsa mesegyűjteményben is. A trickster-mesék bejárják a világot. És a valódi tricksterek tartják életben őket.

Íme, néhány sztori Ottó papáról, a teljesség igénye nélkül. Elsősorban most róla, nem tőle. A meséket majd később veszem elő.

1. Papát soha, de soha nem tudtuk kihozni a sodrából. Három egykorú gyerek elég nagy pusztítást tud végezni egy kertes ház területén: leszakadt alattunk egy fél meggyfa, megetettük zöld dióval a disznókat, dagonyázót csináltunk a fóliasátor előtt. Papa néha a fejét fogta, de közben nevetett. Nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is kiabált volna velünk.

2. A kertben a gyereknek mindent szabad volt. Nem csak korlátlan mennyiségben zabáltuk a gyümölcsöt és zöldséget, de felmászhattunk bármelyik fára, és felhasználhattunk bármit a játékainkhoz. Papa ez utóbbiban aktívan segédkezett: megtanított töklevél-szárból dudát készíteni, bodzafából sípot, nádból íjat és nyilat, botból és krumpliból... hegyes botot, amivel a krumplit messzire lehetett hajítani. Jah, némely tevékenységünk nem volt egészen gyerekbiztos, de mindig megúsztuk a dolgot (a kukorica-nyíllal is csak apámnak sikerült anyámat eltalálnia, el is váltak azóta). A férjem, aki óvodapedagógus, még ma is elsápad, amikor mesélem, hogy ősszel mindig le lettünk ültetve a teraszon egy kosár gesztenyével, két doboz gyufával, három bicskával, és egy fúróval, hogy gesztenyebábukat csinálhassunk magunknak...

3. Papa nagy híve volt Tom Sawyer örökérvényű bölcsességének, miszerint ha valami izgalmasnak hangzik, akkor mások megcsinálják helyetted ingyen. Kicsi korunktól járhattunk vele például az uborkaválogató géphez, ahol órákig bírtuk rakni az uborkát a futószalagra, hogy aztán ujjongva nézhessük, ahogy leesik. A málna-mérésre elkísérni külön kiváltság volt (rá is állított minket a mérlegre, hogy lássuk, mennyit nyomunk málnástul), és néha rendeztünk versenyeket is, hogy ki tud több vödör málnát leszedni egy nap alatt... A kedvencem az volt, amikor meggyőzött róla minket, hogy a hátsó kertben dinoszaurusz-csontot lehet találni (a disznóölések miatt tényleg lapultak a földben csontok), és mi boldogan kiástuk neki hárman a krumplivermet.

4. Gyerekkoromban mindig volt papáéknál disznó, tyúk, kacsa, miegymás. A tyúkok rengeteget tojtak, ellátták az egész családot. Papa boldogan mesélte el mindenkinek, hogy mi a bőség titka. Aszongya, oda kell állni a tyúkhoz, amikor tojik, és gyorsan elkapni alóla a tojást. A tyúk hátranéz, látja hogy nincs tojás, és ijedtében tojik még egyet... Ezt a trükköt sokszor ki akartuk próbálni, ezért (Tom Sawyer, ugye), a mi kiváltságunk volt bemászni a tyúkok közé, és kiszedegetni a tojásokat a fészkekből. Húsvét körül papa mindig bejelentette, hogy most céklával eteti a tyúkokat, azért tojnak pirosat. Elhittük.

5. A papáék kertje egyik oldalon a Bezerédj-kastéllyal, a másikon pedig a helyi bölcsődével határos. Valahányszor papa a kertben dolgozott, mindig kicsődültek a kerítéshez a bölcsisek, és kiabáltak hangosan, hogy "Ottó bácsiiii!" Ottó bácsi pedig a végtelenségig képes volt bolondozni velük. Leginkább a Hófehérkét mesélte nekik, és olyankor sorba állította őket. Ők voltak a törpék, Tudortól Hapciig. Egyszer egy apuka jött is reklamálni nagy dühösen, hogy a bácsi kukának hívta a gyerekét. Papa felszólította a szülőt, hogy sorolja fel a hét törpét...

6. Alapvetően három szabály volt a kertben gyerekkoromban: 1. "A gyereknek mindent szabad." 2. "Egy gyereknek egy évben öt kiló koszt meg kell enni." (De nem egyszerre, jegyezte meg anyukán néhanapján elkeseredve). 3. "A papa nem csak néz, hanem lát is." Ez utóbbi igaz, papa remek megfigyelő volt, és erre tanított minket is.

7. Papa nagyon jó volt matekból, szerette a fejtörőket. Élete végéig minden nap lelkesen töltögette a keresztrejtvényeket. Egyszer buszon utaztunk vele, amikor felfigyelt rá, hogy előttünk két kamasz a matekleckével küzd. Mire kiértünk Ménfőcsanakra, papa szépen, türelmesen elmagyarázta nekik a feladatot. (Ki kell emelni, hogy aki a matekot türelmesen tudja átadni egy kamasznak, az díjat érdemel, ezt azt hiszem a digitális oktatás alatt minden szülő megtanulta...)

8. Papa mesemondó repertoárjának központi alakja volt Sokorópátkai Szabó István, az ostoba ám dölyfös helyi politikus mintapéldája. Rengeteg sztori szólt róla, amiknek általában ő volt a csattanója (bár akadt olyan is, ahol másvalakinek járt túl az eszén). Már az apukámat és a nagynénémet is ezzel szórakoztatta gyerekkorukban, és az egész család testületileg úgy hitte, Sokorópátkai Szabó Istvánt a papa találta ki. Egyszer aztán a nagynéném betévedt valami kiállításra, és döbbenten fedezte fel, hogy SSzI létező történelmi alak. (Wikipédia oldala is van.) Hogy tényleg annyira hülye volt-e, mint a legendák állítják... az már egy másik kérdés.

9. Papa képes volt saját magából is hülyét csinálni a gyerekek szórakoztatására. Egyszer például sétálni vitt minket, és valahol a környéken találtunk egy csónakot egy holtág vizén. Természetesen be kellett szállni a csónakba, majd miután papa gondosan ki is szállított minket, ő maga "megbotlott" és hanyatt zuhant a vízbe. Csöpögve jött hazáig, mi meg könnyesre nevettük magunkat, és máig emlegetjük. (Persze ma már sejtem, hogy direkt volt a mutatvány.) Hasonló módon, amikor valamelyikünket megcsípte a csalán, papa mindig elmondta, hogy az mennyire egészséges dolog, és hogy bizonyítsa, a szemünk láttára lecsutakolta kezét-lábát egy marék csalánnal. Ez volt a legkúlabb hőstett a világon. Azonnal elfeledkeztük róla, hogy csípett valami...

10. Papa saját legendái közé tartozik, hogy amikor katona volt, egyszer valami őrmester szívatásból felszólított minden közlegényt, hogy fessék ki az eget. Sorban mindenki döbbenten hallgatott, vagy közölte, hogy olyat nem lehet. Amikor Zalka Ottóra esett a sor, ő szépen előlépett, tisztelgett, és megkérdezte, hogy milyen színűre. Azt hiszem, ez sok mindent elárul róla.

Bónusz: Ottó papa gyakran mondogatta, hogy ha meghal, szeretné, ha a fogait egy zacskóban a nyakába akasztanánk, és úgy temetnénk el... Hogy majd ha a távoli jövőben egy régész megtalálja, csodálkozhasson rajta, hogy ennek a fickónak az összes foga a mellkasában volt. Régészként értékeltem az igyekezetet, de ezt az ötletét végül nem teljesítettük.

De ha már régészet, ide illő ókori sírfelirattal zárom a bejegyzést:

Sokszor meghalt már, de így még soha.

Remélem, jól vagy a fenti világban.

10 népmese nőkről és háborúról

Nemzetközi nőnap van. Süt a nap, nyílnak a virágok, és a szomszéd országból ezrével menekülnek át a határon nők és lányok (is). Férjüket, apjukat, fiukat féltik a háborútól, a gyerekeiket hozzák magukkal, próbálnak helytállni és fogódzót találni, amikor megtörténik az elképzelhetetlen. A határ innenső oldalán nők (és férfiak) várnak adománnyal, autóval, nyitott ajtóval, nyitott szívvel. És vannak nők, akik ott maradtak, mert nem tudnak menekülni, vagy mert úgy döntöttek, felveszik a fegyvert, és harcolnak ő is az otthonukért. És igen, vannak nők a másik oldalon is, akik féltik a szeretteiket, és tüntetnek a háború ellen.

Még mindig küzdök vele, hogy mesei oldalról hogyan lehet érzékenyen megfogni ezt az egész helyzetet. Végigbogarásztam egy csomó, békéről szóló mesét, de klisének éreztem őket. Most, hogy nőnap van, és mindenki virágcsokrokkal rohangál az utcán, úgy döntöttem, mégis válogatok egy csokor történetet. Olyan nőkről, akik háborús időkben élnek. Harcolnak, gyógyítanak, békítenek, túlélnek, hősies tetteket visznek véghez.

A mesék emlékeznek, reményt adnak, értékeket őriznek, üzenetet küldenek az utókornak.

Hallgassunk rájuk, és segítsünk, ahol csak tudunk, hogy a születőben lévő új történetek jó véget érhessenek.

A király, aki a lányaira bízta a királyságot (Zsidó mese)

Erről már blogoltam korábban. Egy jószívű királykisasszony, aki segíteni szeretne mindenkinek, olyan varázslatos szelencét kap ajándékba, amelyben minden könnycseppje gyémánttá változik. A gyémántok segítségével mindig tud adni azoknak, akiknek szüksége van rá. Járja az apja birodalmát, gondoskodik az emberekről, akik nagyon megszeretik őt. Amikor ellenség fenyegeti az országot, az emberek a királyért nem hajlandók harcolni, de a királykisasszonyt követve felvonulnak. Az ellenség a tömeget látva megfutamodik, majd tárgyalásokba bocsátkozik. A királykisasszony nem csak a békét éri el a tárgyalásokkal, hanem megismerkedik a szomszédos ország királyfijával is, és egymásba szeretnek.

A süteményfal (Indiai mese)

Egy önző király csak a sütemények élvezetének él - jószívű szakácsnője azonban minden nap lecsíp egy kicsit a hozzávalókból, és az extra süteményeket a szegényeknek adja. Amikor ellenség támad az országra, a hadsereg előtt megjelenik a semmiből egy áthatolhatatlan süteményfal. A szakácsnő elmondja a királynak, hogy a csodás megmenekülés a jószívűségnek volt köszönhető. A király megbánja a viselkedését, és onnantól fogva bőkezűen és igazságosan uralkodik.

A weinsbergi asszonyok (Német monda)

III. Konrád király ostrom alá vonja Weinsberg városát. A városban élő asszonyok kieszközölik az uralkodónál, hogy engedje őket békében elvonulni. Konrád kegyesen rábólint a dologra, és megengedi, hogy a nők sértetlenül elhagyják az ostromlott várost annyi holmival, amit a hátukon el tudnak vinni. A weinsbergi asszonyok erre mind a vállukra veszik a férjeiket, fiaikat, és szép sorban kisétálnak a városból. A király betartja a szavát, nem bántja őket.

Airmed, a gyógyító (Ír legenda)

A régi ír-kelta legendákban szerepel Airmed, Dana istennő népéből (belőlük lettek később a tündérek). Ő Dian Cecht, a híres gyógyító lánya, aki részt vesz a sebesültek ápolásában a második Mag Tuaredh-i csata idején (amit Dana istennő népe a fomoriak ellen vívott). Amikor az apja féltékenységből megöli a bátyját, Airmed könnyeiből 365 féle gyógynövény sarjad a síron. Airmed sorba rendezi őket, és felfedezi mindegyikük gyógyító hatásait. Dian Cecht féltékenységében összekeveri a növényeket, így Airmed tudása odaveszik - de a növények megmaradnak az embereknek.

Afrat kán kilenc lánya (Ujgur legenda)

Amikor Afrat kán a fiaival háborúba vonul és odaveszik, a kilenc lánya veszi át a birodalom irányítását. Megosztják a feladatokat, megszervezik a tennivalókat - és amikor ellenség támad az országra abban a hitben, hogy védtelenek, közös erővel visszaverik a támadást. Még a Sivatag Királynője is a segítségükre jön a varázserejével.

Teáskanna az ajtó felett (Hui monda)

Egy háború idején egy szegény asszony, aki egy elhagyott kislányt védelmez, kegyelmet kap az ellenség tábornokától. Azt mondják neki, akasszon egy répát az ajtó fölé, ezzel jelezve, hogy az ő házát ne támadják meg. Az asszony hazaszalad, és megmondja mindenkinek a faluban, hogy akasszanak répát az ajtók fölé - ám amikor az ellenség megérkezik, ő túl későn veszi észre, hogy a szomszédnak nincs. Odaadja nekik a sajátját, és a maga ajtaja fölé csak egy teáskannát tud akasztani. A jószívű asszony így feláldozza az életét. Az emlékére a hui emberek teáskannát, vagy teáskanna képét akasztják azóta is az ajtajuk fölé.

Mulan (Kínai ballada)

A Disney-filmből sokak által ismert Mulan története egy 6. századi kínai balladára nyúlik vissza. A történet ismerős: amikor a császár sereget toboroz, Mulan férfiruhát ölt, és elmegy harcolni az apja helyett. Tíz évig szolgál a seregben, mielőtt hazatérne - és tíz év alatt senki sem jön rá a titkára. Amikor hazaér, ismét női ruhát ölt, és felfedi kilétét a döbbent katonatársaknak.

Puskás Klári (Magyar monda)

Amikor a gyergyószárhegyi férfiak elvonulnak háborúba, a török szultán ráuszítja a tatárokat a vidékre. Puskás Klári azonban nem rémül meg: összeszedi az otthon maradt asszonyokat, gyerekeket, és öregeket, és közösen megszervezik a falu védelmét. Csuprokat ásnak le a mezőbe, méhkasokat szabadítanak a tatárokra, és Puskás Klári maga hét tatárt öl meg különféle háztartási eszközökkel. Majd, a csata végeztével, hazamegy, lefekszik, és hármasikreket szül.

(Tatárok ellen harcoló asszonyokról több magyar mondát is összeszedtem, itt olvashatjátok őket.)

Virághegy (Magyar monda)

Nagybánya határában áll a Virághegy. Nevét arról kapta, hogy a legenda szerint a tatárjárás idején egy varázslónő (vagy tündér) házához menekültek az emberek, segítségért könyörögve. A varázslónő mindannyiukat egy közeli völgybe menekítette, és virággá változtatta, hogy a tatárok ne találjanak rájuk.

Béla kisasszony (Magyar monda)

Közismertebb változatában Az istenhegyi székely leány. Egy lány, aki két külön életet él, egyszerre karakán vezérként és jószívű gyógyítóként. Amikor a tatárjárás eléri a kastélyát, Béla kisasszony talpraesett módon megszervezi a védelmet, és kitart a tatárokkal szemben, míg a szomszéd uraság segítségével meg nem törik az ostromot.