A titokzatos beszédű lány (Ribizli a kulisszák mögött 5.)

A júniusi Könyvhétre jelenik meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

Megint csak egy olyan sztori, amiről már született bejegyzés régebben is, a Feminista Magyar Népmesék sorozatban. Az előző heti, okos fiúról szóló történet után itt a tükörmese egy titokzatos beszédű lányról.

Miről szól?

Egy katona hazatér a háborúból, és hírét veszi egy falubeli lánynak, aki szép is és okos is, mégsem vette még senki feleségül. A bátyjával háztűznézőbe mennek, egyedül találják a lányt, és mindenféle kérdéseket tesznek fel neki - amikre a lány furcsa, titokzatos válaszokat ad. A katona úgy dönt, a lány biztos bolond, és faképnél hagyja, de a bátyja kíváncsi lesz a válaszok értelmére, és visszamegy megkérdezni. Hamar kiderül, hogy minden válasznak pontos logikája volt - a legénynek pedig annyira megtetszik az okos lány, hogy végül ő maga kéri meg a kezét.

Hogyan készült?

Ez a mese klasszikus saláta - öt különböző verzióból válogattam össze az egyes kérdéseket és válaszokat. A kerettörténet egy rozsályi és egy göcseji változatból állt össze. A göcseji mesében az eredeti kérő gondolja meg magát, miután a bátyja elmondja neki, mit beszélt a lánnyal - de nekem szimpatikusabb volt, hogy az legyen végül a lány igazi párja, aki vette a fáradságot, hogy elbeszélgessen vele.

Mitől különleges?

Ez a történet számomra a kommunikációról és az odafigyelésről szól. Az első kérő felteszi a kérdéseit, de a válaszok megértésére már nem veszi a fáradságot - inkább elkönyveli, hogy a lány bolond, összevissza beszél, nem lehet megérteni. Sajnos a való világban előfordul ilyen helyzet, főleg nők esetében, akiket gyakran vádol a társadalom azzal, hogy "utalgatnak" meg "nem mondják ki egyszerűen, mi bajuk." ("Mi bajod?" "Semmi."). Sajnos a "mondd ki, mit akarsz" sem mindig jó megoldás az ilyen helyzetekben, mert arra rögtön jön a kritika a másik oldalról: "nem akarok lelkizni", "miért kell mindent boncolgatni", "miért kell ezt felfújni", "már megint drámázol." Keskeny a mezsgye a "titokzatos beszéd" és a "nyaggatás" között, és csak akkor szélesíthető ki, ha a másik fél partner a kommunikációban.
A mese hősnője jó okból választja a titokzatos beszédet: Válogat a kérői között, magához illő társat keres. A hangsúly nem is azon van, hogy valaki egyből megérti-e az utalásokat, vagy rávágja-e a helyes megoldást - hanem sokkal inkább azon, hogy veszi-e a fáradságot, hogy rákérdezzen arra, amit nem értett. Hogy be tudja-e ismerni, hogy nem értette. Kérdés, válasz, kérdés, válasz. Kommunikáció. És hirtelen fény derül arra is, hogy attól, hogy nem értünk meg valakit első szóra, még nem biztos, hogy bármi baj van vele.

(Bővebb fejtegetések az eredeti bejegyzésben)

Érdekesség

Nemrég találtam egy nagyon hasonló mesét Gambiából, amelyben a fiú és a lány egyaránt "titokzatos beszédűek" voltak.