A Kerekasztal Lovagjai. Fianna. Argonauták. Nyugati Utazás. Vízparti Történet. Robin Hood és a többiek...
A legjobb sztorik mindig csapatmunkából születnek.
Mióta jártam külföldön, és láttam működni mesemondó szervezeteket, céheket, társaságokat, mindig arra vágytam, hogy itthon is legyen ilyen. Sajnos, a magyar mesemondókat híresen nehéz egy helyre terelni; annyi különböző elképzelés létezik erről a műfajról kis hazánkon belül, hogy az együttműködéshez emberfeletti mennyiségű türelem és tolerancia szükséges.
Végül aztán úgy döntöttem, ahelyett, hogy a falhoz próbálnám szögelni a pudingot, a falat fogom a pudinghoz: az ember azokkal dolgozzon együtt, akik lelkesednek az ötletért. Szerencsére ilyenekből nincs hiány: a TEDx óta többen is megkerestek azzal, hogy érdeklődnek a mesemondás iránt, és szívesen kipróbálnák, tanulnák, gyakorolnák is. Én pedig nem is lehettem volna boldogabb.
Persze nem mindenkinek van egyformán ideje, lendülete, lehetősége az ilyesmire; az érdeklődők is jöttek-mentek, és végül maradt kettő, akik kullancs módjára csimpaszkodnak a mesemondásba, és jól teszik.
Hát íme, MeseMondóMűhely 2011:
Lovranits Júlia, avagy Rigó
Ezer évvel ezelőtt, az Írószövetség sárvári táborában ismerkedtünk meg egymással. Juli-rigó hivatására nézve madarász; amikor madarakról beszél, csillog a szeme, ragyog az arca, és mindent, de mindent tud, ráadásul úgy mondja, amit mond, hogy hallgatnád órákig, még akkor is, ha a grillcsirke az egyetlen szárnyas amihez valaha közöd volt. Nos, Rigó, írói vénáját és mesék iránti rajongását kihasználva a mesemondás irányába fordult: madaras meséket gyűjt, kutat, és ad elő, és megfűszerezi őket mindenféle érdekes és hasznos tudnivalóval. Esküszöm, néha úgy érzem, a madaras mesék keresik meg őt, nem pedig fordítva... ha én biológiatanár lennék, vadásznék a kegyeire.
Fekete Gy. Viktor, avagy Felhőtlépő
Tudjátok, az a srác, aki a Holnemvolt honlapját csinálta. Na. Viktort alig egy éve ismerem; pont a Holnemvolt kapcsán találkzotam vele először. Akkor aztán úgy megfertőződött a mesemondással, hogy az egész fesztivál alatt negyven fokos lázzal az ágyat nyomta, és mire felépült, már meg is volt az új hivatása. Grafikus, zenész, író, költő, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanul, és a hatnapos őszi esőt is fel tudja vidítani a humorával. A meséit ő maga rögtönzi, amit nem kicsit irigylek tőle, mert határtalan fantáziája van, én is tátott szájjal hallgatom. És akkor még a gitárról nem is beszéltünk...
Juli mesemondós blogját itt éritek el:
Bozsána meséi
Viktorét pedig itt:
Retinateszt
Mindkettejüknek megvan a maga stílusa, érdeklődése, személyisége; és pedig hátradőlök, és lubickolok a tudatban, hogy ilyen emberekkel szerettettem meg a mesélést, és hogy végre van egy csapatom. Bizony.
2011. május 31., kedd
2011. május 28., szombat
Játék a földgömbbel
Egy földgömb önmagában el tud vinni egy egész fellépést. Garantáltan.
Tegnap avattam fel hivatalosan is a Játék a földgömbbel című mesecsokrot Zalaegerszegen.
Először is: Zalaegerszeg nagyon szép város. Az út is szép volt, oda-vissza, napsütéses és zöld és bárányfelhős. Igaz, három és fél órát ültem buszon odafelé, visszafelé pedig kettő és felet vonaton, de ez engem sohasem zavart, amíg zene, csoki és táj van, a világ végéig is elmegyek.
Vendéglátóim (Apáczai Csere János ÁMK) nagyon kedvesek és vendégszeretők voltak; egy könyvtárba voltam hivatalos, ahová általános iskolás osztályok érkeztek egy kis mesehallgatásra. Ideális környezet.
Körbe rendeztük a székeket; a kör közepén egy nagy földgömb foglalt helyet egy alacsony asztalon, és azonnal magára vonta a gyerekek figyelmét. Sok esetben tapasztaltam már, hogy a térképek és hasonló dolgok a végtelenségig képesek a kölyköket elszórakoztatni (egy-két felnőttre meg ráférne, ha gyakrabban nézegetné őket... néha rám is). Vonzotta őket a dolog, a tanító nénik alig bírták rávenni őket, hogy üljenek le.
Azt hiszem, eddig ebbe a meseprogramba fektettem a legtöbb munkát. Az alapelv az, hogy megpörgetem a földgömböt, egy gyerek pedig megállítja valahol; ahol az ujja megáll, onnan mondok mesét. Namármost, a földrajz sajátossága, hogy a kicsi ujj igen nagy eséllyel állapodik meg vízen. Ennek örömére számtalan tengeres-óceános-kalózos történettel készültem fel, ellenben kihagytam néhány olyan országot, amik csak nagyon pici eséllyel fognak szerepleni a műsorban (Vatikán és társai). De még így is legalább kétszáz mese kell ahhoz, hogy az ember lefedje a földgömböt; az országokon kívül kellenek tengeres, tavas, folyós, Északi- és Déli-sarkos, Grönlandos, Himalájás stb. történetek megfelelő mennyiségben. A dolgot kicsit könnyíti, hogy egy alkalommal egy ország csak egyszer szerepelhet; de még így sem volt a dolog egyszerű.
Ellenben nagyon megérte.
A gyerekek a végletekig lelkesek voltak a játékkal kapcsolatban. Először is közösen megbeszéltük, mi is az a földgömb, majd kikerestük rajta Magyarországot; megállapítottuk, hogy kicsi, és hogy mennyi más ország és más mese létezik még a földön.
Az első csoporttal Afrikába mentünk tovább; elmagyaráztam nekik, hogy a mesék onnan jönnek, legalábbis Anansze szerint, és Anansze ugye csak tudja, mert ő hozta le őket az égből. Itt tettem egy remek felfedezést: Anansze és a mesedoboz története sokkal viccesebb, ha térképpel meséli az ember, mert ki lehet keresni rajta, hol van sivatag, és dzsungel, és hol lakik az oroszlán. A tetejébe a közönség még klassz is volt: borzasztóan élvezték a mesét, minden új feladatnál felhördültek, és egyesült erővel bogarásztak a földgömbön dzsungelek után.
Másodjára sikerült a Csendes-óceánra bökni; itt sem estünk kétségbe, mert egy kisfiú rögtön felvetette, hogy akkor meséljünk cápákról, és lőn. Úgyis régóta elő akartam venni újra Kawariki legendáját a cápaemberekről; ez a mese inkább a lányoknak szólt, a szerelmes szál miatt, de azért mindenki élvezte.
Ezek után is az öko-mesélés jegyében haladtunk tovább; egy élelmes kis lurkónak sikerült a Déli-sarkra böknie, ahol ugye hagyományos történet kevés van, ám annál több az állat. Ennek apropóján megtárgyaltam velük az Északi- és Déli-sark közti különbségeket, majd belevágtam Szedna legendájába, aki ugyan Inuit istennő, de sok köze van a tengeri állatokhoz, és a mese remekül figyelmeztet arra, hogy mennyire vigyázni kell a tengeri élővilágra. Közben egy kisfiú megkérdezte azt is, mi az, hogy hajtincs. Megbeszéltük.
Az utolsó mese az USA-ba kalauzolt minket (egy újabb esélyes); itt elővettem nekik Nokomis történetét, szóval ott végeztünk, ahonnan elindultunk: a pókoktól, pókhálóktól, és a természet fontosságáról. Ily módon a Játék a földgömbbel végleg öko-programmá avanzsált, de erre nem panaszkodott senki sem.
A második csapat (szintén elsősök) hasonlóan lelkes, bár egy cseppet csendesebb volt (ebéd után). Velük Koreából indultunk, és megbeszéltük, miért fontos, hogy a mesék utazzanak a világ körül, és hogy mindenki tovább mondja őket a barátainak. Ezen felbuzdulva az egyik kisfiú megjegyezte, hogy neki húsz barátja van. Live Facebook for the win.
A következő pörgetés valahol Svédország és Norvégia között tett le minket; itt az örök kedvenc következett, Thora, Ragnar és a kis sárkányaik. Innen Kínába mentünk tovább, és volt alkalmam hosszú idő után megint elővenni a Tücsökfiú meséjét; a gyerekek nagyon évezték, főleg amikor a pici tücsök már kakasok meg kutyák ellen harcolt, és a mese vége is mélyen gondolkodóba ejtette őket.
A körutat Írországban zártuk egy rövid mesével (A tündérek ajándéka). Szerencsés kör volt, sehol sem értünk tengert. Pörgetni tudni kell.
Azt hiszem, ez a program megérte a munkát. Egy mesemondó és egy földgömb együtt verhetetlen párost alkot.
Jobb közönséget pedig a zalaegerszegi gyerekeknél kívánni sem lehetett volna.
Tegnap avattam fel hivatalosan is a Játék a földgömbbel című mesecsokrot Zalaegerszegen.
Először is: Zalaegerszeg nagyon szép város. Az út is szép volt, oda-vissza, napsütéses és zöld és bárányfelhős. Igaz, három és fél órát ültem buszon odafelé, visszafelé pedig kettő és felet vonaton, de ez engem sohasem zavart, amíg zene, csoki és táj van, a világ végéig is elmegyek.
Vendéglátóim (Apáczai Csere János ÁMK) nagyon kedvesek és vendégszeretők voltak; egy könyvtárba voltam hivatalos, ahová általános iskolás osztályok érkeztek egy kis mesehallgatásra. Ideális környezet.
Körbe rendeztük a székeket; a kör közepén egy nagy földgömb foglalt helyet egy alacsony asztalon, és azonnal magára vonta a gyerekek figyelmét. Sok esetben tapasztaltam már, hogy a térképek és hasonló dolgok a végtelenségig képesek a kölyköket elszórakoztatni (egy-két felnőttre meg ráférne, ha gyakrabban nézegetné őket... néha rám is). Vonzotta őket a dolog, a tanító nénik alig bírták rávenni őket, hogy üljenek le.
Azt hiszem, eddig ebbe a meseprogramba fektettem a legtöbb munkát. Az alapelv az, hogy megpörgetem a földgömböt, egy gyerek pedig megállítja valahol; ahol az ujja megáll, onnan mondok mesét. Namármost, a földrajz sajátossága, hogy a kicsi ujj igen nagy eséllyel állapodik meg vízen. Ennek örömére számtalan tengeres-óceános-kalózos történettel készültem fel, ellenben kihagytam néhány olyan országot, amik csak nagyon pici eséllyel fognak szerepleni a műsorban (Vatikán és társai). De még így is legalább kétszáz mese kell ahhoz, hogy az ember lefedje a földgömböt; az országokon kívül kellenek tengeres, tavas, folyós, Északi- és Déli-sarkos, Grönlandos, Himalájás stb. történetek megfelelő mennyiségben. A dolgot kicsit könnyíti, hogy egy alkalommal egy ország csak egyszer szerepelhet; de még így sem volt a dolog egyszerű.
Ellenben nagyon megérte.
A gyerekek a végletekig lelkesek voltak a játékkal kapcsolatban. Először is közösen megbeszéltük, mi is az a földgömb, majd kikerestük rajta Magyarországot; megállapítottuk, hogy kicsi, és hogy mennyi más ország és más mese létezik még a földön.
Az első csoporttal Afrikába mentünk tovább; elmagyaráztam nekik, hogy a mesék onnan jönnek, legalábbis Anansze szerint, és Anansze ugye csak tudja, mert ő hozta le őket az égből. Itt tettem egy remek felfedezést: Anansze és a mesedoboz története sokkal viccesebb, ha térképpel meséli az ember, mert ki lehet keresni rajta, hol van sivatag, és dzsungel, és hol lakik az oroszlán. A tetejébe a közönség még klassz is volt: borzasztóan élvezték a mesét, minden új feladatnál felhördültek, és egyesült erővel bogarásztak a földgömbön dzsungelek után.
Másodjára sikerült a Csendes-óceánra bökni; itt sem estünk kétségbe, mert egy kisfiú rögtön felvetette, hogy akkor meséljünk cápákról, és lőn. Úgyis régóta elő akartam venni újra Kawariki legendáját a cápaemberekről; ez a mese inkább a lányoknak szólt, a szerelmes szál miatt, de azért mindenki élvezte.
Ezek után is az öko-mesélés jegyében haladtunk tovább; egy élelmes kis lurkónak sikerült a Déli-sarkra böknie, ahol ugye hagyományos történet kevés van, ám annál több az állat. Ennek apropóján megtárgyaltam velük az Északi- és Déli-sark közti különbségeket, majd belevágtam Szedna legendájába, aki ugyan Inuit istennő, de sok köze van a tengeri állatokhoz, és a mese remekül figyelmeztet arra, hogy mennyire vigyázni kell a tengeri élővilágra. Közben egy kisfiú megkérdezte azt is, mi az, hogy hajtincs. Megbeszéltük.
Az utolsó mese az USA-ba kalauzolt minket (egy újabb esélyes); itt elővettem nekik Nokomis történetét, szóval ott végeztünk, ahonnan elindultunk: a pókoktól, pókhálóktól, és a természet fontosságáról. Ily módon a Játék a földgömbbel végleg öko-programmá avanzsált, de erre nem panaszkodott senki sem.
A második csapat (szintén elsősök) hasonlóan lelkes, bár egy cseppet csendesebb volt (ebéd után). Velük Koreából indultunk, és megbeszéltük, miért fontos, hogy a mesék utazzanak a világ körül, és hogy mindenki tovább mondja őket a barátainak. Ezen felbuzdulva az egyik kisfiú megjegyezte, hogy neki húsz barátja van. Live Facebook for the win.
A következő pörgetés valahol Svédország és Norvégia között tett le minket; itt az örök kedvenc következett, Thora, Ragnar és a kis sárkányaik. Innen Kínába mentünk tovább, és volt alkalmam hosszú idő után megint elővenni a Tücsökfiú meséjét; a gyerekek nagyon évezték, főleg amikor a pici tücsök már kakasok meg kutyák ellen harcolt, és a mese vége is mélyen gondolkodóba ejtette őket.
A körutat Írországban zártuk egy rövid mesével (A tündérek ajándéka). Szerencsés kör volt, sehol sem értünk tengert. Pörgetni tudni kell.
Azt hiszem, ez a program megérte a munkát. Egy mesemondó és egy földgömb együtt verhetetlen párost alkot.
Jobb közönséget pedig a zalaegerszegi gyerekeknél kívánni sem lehetett volna.
2011. május 8., vasárnap
Útikalauz mesemondóknak szabadtéri fellépéshez
avagy, mire számíts, ha elvállalsz egy egész napos szabadtéri fesztivált.
(Gyöngyszemek és emlékezetes pillanatok a teljesség igénye nélkül, több különböző fellépésről gyűjtve)
Tudod, hogy mesésen hosszú napod lesz, ha...
... fél órával nyitás után forgalmi dugó alakul ki babakocsikból.
... körülnézel a Mesék Sátrában és konstatálod, hogy 6 babakocsit parkoltak be,
... melyek közül három bömböl, kettő táplálkozik (a gyerek, nem a babakocsi), egy pedig üres, és
... nem tudsz eljutni a kijáratig, de ez láthatólag senkit sem zavar.
... anya és gyermeke lelkesen bejönnek mesét hallgatni, ésleülnek. Háttal neked.
... anyuka és gyereke benéz a sátorba, majd az anya boldogan felsikkant, 'nézd kicsim, vérnyomásmérés!' és elvonszolja a gyereket a szomszéd sátorhoz.
... anyuka és gyereke benéz az ajtón, konstatálja a mesélőt és a körülötte tátott szájjal hallgató gyerekereget, majd anyuka felsóhajt, 'gyere kicsim, itt nincs semmi'.
... turbóanya bedugja kócos fejét az ajtón. 'Ez itt a szoptatós sátor?'
... két apuka jön be egy-egy üveg sörrel, és elterülnek a babzsákokon. Neked háttal.
... minden szülő azzal lép be, hogy 'nézd kicsim, babzsák!'
... minden szülő azt hiszi, el tudsz szórakoztatni egy félévest amíg ő ebédel.
... a fellépési helyszín egy olyan háromszög mértani közepén helyezkedik el, melynek pontjait egy dobkoncert, egy hagyományőrző ágyú és egy mentőautó alkotják (na gyerekek, ki szeretné megnyomni a nínó gombot?).
... benéz egy szervező az ajtón és megkérdezi, 'itt mi van?'
... a gyerekek párnacsatába kezdenek, és nem tudod leállítani őket.
... berohan egy anyuka, és kézenfogva kirángatja meglepett gyermekét a mese közepén, az visítva, hogy 'ALMA KONCERT VAN!'
... épp kezdenéd a tündérmesét, amikor anyuka félbeszakít: 'mi csak inni jöttünk be...'
... mesélés közben az anyukák traccspartit tartanak a háttérben.
ELLENBEN
Tudod, hogy egyszerűen csak mesés napod lesz, amikor...
... ott hagynak neked két tízéves kissrácot, akik a falakról pattognak vissza a gyönyörűségtől, amikor Fiannát mesélsz nekik.
... a mese végeztével egyszerre visítanak fel a gyerekek, hogy 'még egyet!'
... a kisfiú rábök két lószúnyogra a falon, és te tudsz róluk mesét.
... bejön három tündéri gyönyörű kínai kisgyerek, és lelkesen magyaráznak neked a sárkányokról.
... egyre többen óvakodnak be a felnőtt mesélésre.
... összeírod, hány mesét mondtál el egy nap alatt, és nem fér ki a lapra a lista.
... a barátaid is csatlakoznak hozzád, és felváltva meséltek.
... új meséket próbálsz ki, és működnek. Remekül.
ÉS VÉGÜL, BÁRMI TÖRTÉNJÉK IS NAPKÖZBEN:
Úgy fogsz aludni, mint akit fejbevertek.
(Gyöngyszemek és emlékezetes pillanatok a teljesség igénye nélkül, több különböző fellépésről gyűjtve)
Tudod, hogy mesésen hosszú napod lesz, ha...
... fél órával nyitás után forgalmi dugó alakul ki babakocsikból.
... körülnézel a Mesék Sátrában és konstatálod, hogy 6 babakocsit parkoltak be,
... melyek közül három bömböl, kettő táplálkozik (a gyerek, nem a babakocsi), egy pedig üres, és
... nem tudsz eljutni a kijáratig, de ez láthatólag senkit sem zavar.
... anya és gyermeke lelkesen bejönnek mesét hallgatni, ésleülnek. Háttal neked.
... anyuka és gyereke benéz a sátorba, majd az anya boldogan felsikkant, 'nézd kicsim, vérnyomásmérés!' és elvonszolja a gyereket a szomszéd sátorhoz.
... anyuka és gyereke benéz az ajtón, konstatálja a mesélőt és a körülötte tátott szájjal hallgató gyerekereget, majd anyuka felsóhajt, 'gyere kicsim, itt nincs semmi'.
... turbóanya bedugja kócos fejét az ajtón. 'Ez itt a szoptatós sátor?'
... két apuka jön be egy-egy üveg sörrel, és elterülnek a babzsákokon. Neked háttal.
... minden szülő azzal lép be, hogy 'nézd kicsim, babzsák!'
... minden szülő azt hiszi, el tudsz szórakoztatni egy félévest amíg ő ebédel.
... a fellépési helyszín egy olyan háromszög mértani közepén helyezkedik el, melynek pontjait egy dobkoncert, egy hagyományőrző ágyú és egy mentőautó alkotják (na gyerekek, ki szeretné megnyomni a nínó gombot?).
... benéz egy szervező az ajtón és megkérdezi, 'itt mi van?'
... a gyerekek párnacsatába kezdenek, és nem tudod leállítani őket.
... berohan egy anyuka, és kézenfogva kirángatja meglepett gyermekét a mese közepén, az visítva, hogy 'ALMA KONCERT VAN!'
... épp kezdenéd a tündérmesét, amikor anyuka félbeszakít: 'mi csak inni jöttünk be...'
... mesélés közben az anyukák traccspartit tartanak a háttérben.
ELLENBEN
Tudod, hogy egyszerűen csak mesés napod lesz, amikor...
... ott hagynak neked két tízéves kissrácot, akik a falakról pattognak vissza a gyönyörűségtől, amikor Fiannát mesélsz nekik.
... a mese végeztével egyszerre visítanak fel a gyerekek, hogy 'még egyet!'
... a kisfiú rábök két lószúnyogra a falon, és te tudsz róluk mesét.
... bejön három tündéri gyönyörű kínai kisgyerek, és lelkesen magyaráznak neked a sárkányokról.
... egyre többen óvakodnak be a felnőtt mesélésre.
... összeírod, hány mesét mondtál el egy nap alatt, és nem fér ki a lapra a lista.
... a barátaid is csatlakoznak hozzád, és felváltva meséltek.
... új meséket próbálsz ki, és működnek. Remekül.
ÉS VÉGÜL, BÁRMI TÖRTÉNJÉK IS NAPKÖZBEN:
Úgy fogsz aludni, mint akit fejbevertek.
2011. április 19., kedd
Alkimisták Szegeden
Kellemeset a kellemeset az érdekessel a hasznossal.
Már régóta motoszkált bennem két mese, amikkel nem kevés tennivaló van; és régóta tudtam azt is, hogy amíg nem lesznek megrendelve, úgysem veszem rá magam, hogy dolgozzak rajtuk. Szerencsére adódott egy fellépés, és kaptam az alkalmon: így találkozott a Kémia Nemzetközi Éve, a szegedi Ságvári Endre gimnázium diákjai, az Őrjöngő Orlandó és Pietro Baillardo.
Muris egy találkozás volt.
A Kémia Éve alkalmából (mivel a kémiának mindig is csak a látványos elemei iránt sikerült lelkesedést kicsiholnom magamból) alkimistákról szóló történetekkel készültem. Szám szerint kettővel (valamint még kettővel, tartalékképp - rendes mesemondó mindig több történettel készül mint amit bla bla bla). Az egyik az Eszeveszett Orlandó című reneszánsz eposz egy részlete volt; ez arról szól, hogyan teremti meg egy alkimista/varázsló (Atlantes) tévedésből a Bölcsek Köve helyett az első hippogriffet. (Már ebből a mondatból is látszik, hogy a közönség reakcióiból hamar ki tudtam szűrni, hatvan gimnazistából átlag hányan olvasnak Harry Pottert és néznek Fullmetal Alchemistet. Egyértelmű tüneteket produkáltak.) A "kémia" szóra már az elején harsány fújolás volt a válasz; de ahogy alakulni kezdett a történet, egyre inkább elcsendesedett a nézőtér...
(Ráadásul, mint kiderült, a könyvtáros tanárnő aki meghívott véletlenül olasz szakos is egyben, és a suliban tananyag a Roland-ének. Win win.)
A második darab Pietro Baillardo volt, újratöltve (a felkészülés alatt annyi infót és mesét sikerült összeszednem róla, hogy mindig azt mondom el, ami éppen az eszembe jut. Még komoly csiszolásra szorul, de egyértelműen működik.) Itt a kémiához különböző tüzes elemeken (pl. lángfestés és egyéb trükkök) kapcsolódtunk, lévén a főhősünk Itália történetének leghírsebb tűzvarázslója. Vergilius külön mini-sikert aratott a történetben; kevesen tudják, hogy a legendák egy lapon emlegetik az öreg római Merlinnel, ha varázslásról van szó. A gimisek mindenesetre lelkesedtek. A végén még megdobtam őket egy kérdéssel: kérdezzék meg a kémiatanárt, mitől gyullad meg egy oltár, ha lelocsolják vízzel. Remélem, nem szívattam meg nagyon szegényt...
(Na, ki tudja a választ? :)
A második kör angol nyelvű mesélés volt; mivel nem tudtam, ki mennyire érti amit mondok, a klasszikusokra szorítkoztam, volt Három bábu, Halál és a vörös hajú lány, Captain Wedderburn, és Wayqui kék kavicsai (mert nem tudok ellenállni annak a mesének, sajnálom). Hasonlóan zajos sikert arattak. Értették.
A fellépést sikerült egy kiseeb "ismerjük meg kis hazánkat" körúttal összekötni az épülő Mercedes-Benz gyár jóvoltából; de oda-vissza hat óra alatt azért megjártam Szegedet. Szép város, és szép idő is volt; a házigazdáim a szokásos vendégszeretettel fogadtak, Kati körbesétált velem a városban és a folyóparton, megmutatta a nevezetességeket, sőt, meg is etetett. Mindent egybevetve nagyon jól éreztem magam. Egy újabb sikeres utazás áll a Tarkabarka Hölgy (valamint Alstolfo, Griffin, és Pietro mester) háta mögött...
Már régóta motoszkált bennem két mese, amikkel nem kevés tennivaló van; és régóta tudtam azt is, hogy amíg nem lesznek megrendelve, úgysem veszem rá magam, hogy dolgozzak rajtuk. Szerencsére adódott egy fellépés, és kaptam az alkalmon: így találkozott a Kémia Nemzetközi Éve, a szegedi Ságvári Endre gimnázium diákjai, az Őrjöngő Orlandó és Pietro Baillardo.
Muris egy találkozás volt.
A Kémia Éve alkalmából (mivel a kémiának mindig is csak a látványos elemei iránt sikerült lelkesedést kicsiholnom magamból) alkimistákról szóló történetekkel készültem. Szám szerint kettővel (valamint még kettővel, tartalékképp - rendes mesemondó mindig több történettel készül mint amit bla bla bla). Az egyik az Eszeveszett Orlandó című reneszánsz eposz egy részlete volt; ez arról szól, hogyan teremti meg egy alkimista/varázsló (Atlantes) tévedésből a Bölcsek Köve helyett az első hippogriffet. (Már ebből a mondatból is látszik, hogy a közönség reakcióiból hamar ki tudtam szűrni, hatvan gimnazistából átlag hányan olvasnak Harry Pottert és néznek Fullmetal Alchemistet. Egyértelmű tüneteket produkáltak.) A "kémia" szóra már az elején harsány fújolás volt a válasz; de ahogy alakulni kezdett a történet, egyre inkább elcsendesedett a nézőtér...
(Ráadásul, mint kiderült, a könyvtáros tanárnő aki meghívott véletlenül olasz szakos is egyben, és a suliban tananyag a Roland-ének. Win win.)
A második darab Pietro Baillardo volt, újratöltve (a felkészülés alatt annyi infót és mesét sikerült összeszednem róla, hogy mindig azt mondom el, ami éppen az eszembe jut. Még komoly csiszolásra szorul, de egyértelműen működik.) Itt a kémiához különböző tüzes elemeken (pl. lángfestés és egyéb trükkök) kapcsolódtunk, lévén a főhősünk Itália történetének leghírsebb tűzvarázslója. Vergilius külön mini-sikert aratott a történetben; kevesen tudják, hogy a legendák egy lapon emlegetik az öreg római Merlinnel, ha varázslásról van szó. A gimisek mindenesetre lelkesedtek. A végén még megdobtam őket egy kérdéssel: kérdezzék meg a kémiatanárt, mitől gyullad meg egy oltár, ha lelocsolják vízzel. Remélem, nem szívattam meg nagyon szegényt...
(Na, ki tudja a választ? :)
A második kör angol nyelvű mesélés volt; mivel nem tudtam, ki mennyire érti amit mondok, a klasszikusokra szorítkoztam, volt Három bábu, Halál és a vörös hajú lány, Captain Wedderburn, és Wayqui kék kavicsai (mert nem tudok ellenállni annak a mesének, sajnálom). Hasonlóan zajos sikert arattak. Értették.
A fellépést sikerült egy kiseeb "ismerjük meg kis hazánkat" körúttal összekötni az épülő Mercedes-Benz gyár jóvoltából; de oda-vissza hat óra alatt azért megjártam Szegedet. Szép város, és szép idő is volt; a házigazdáim a szokásos vendégszeretettel fogadtak, Kati körbesétált velem a városban és a folyóparton, megmutatta a nevezetességeket, sőt, meg is etetett. Mindent egybevetve nagyon jól éreztem magam. Egy újabb sikeres utazás áll a Tarkabarka Hölgy (valamint Alstolfo, Griffin, és Pietro mester) háta mögött...
2011. április 10., vasárnap
Néhány szó a mesemondó versenyekről
Időről időre szerencsém van hozzájuk, és mindig felmerülnek bennem gondolatok; úgy döntöttem, ideje lenne leírni őket. A bikali verseny nagyon színvonalas volt, rettenetesen ügyes gyerekekkel; minden percét élveztem. Az alábbiakban leírtak nem irányulnak ellenük; egyszerűen csak jelzem, mik a tapasztalataim.
1. Kíváncsi lennék, ki volt az az emeletes címeres b... személy, aki először kitalálta, hogy mesemondó versenyen mozgásért pontlevonás jár. (?!?!?!) A tegnapi verseny előtt több gyerek és szülő odajött megkérdezni, szabad-e megmozdulni a színpadon, mert más versenyeken kiesés jár a kézmozdulatért is. Visszanyeltem egy-két keresetlen szót és azt válaszoltam, felőlem fejre is állhat a gyerek, én csak plusz pontot adok érte (amióta láttam David Novak-ot fejen állva mesélni, ez szó szerint értendő). Ennek ellenére sok gyerek (nyilván megszokásból) most is a háta mögött összekulcsolt kezekkel mesélt.
Kedves mesemondó gyerekek: mozogjatok! Ugráljatok, hadonásszatok, mutogassatok, üljetek le, álljatok fejre, bukfencezzetek! Legyetek gyerekek a színpadon, az istenért! Én tudom, hogy én megőrülnék, ha mozdulatlanul kéne mesélnem. És akinek ez nem tetszik, annak üljetek fel az asztalára. Vagy álljatok.
2. A népviselet csinos, de engem személy szerint teljesen hidegen hagy. Sőt, sok gyerek esetében egyenesen fura. Nem tartozik a magyarul meséléshez se a mellény, se a csizma, se a kalap akkora bóbitával, mint maga a gyerek. Nekem legalábbis nem, nem akkor ha látom hogy feszeng benne a kölyök, és nincs hozzászokva (talán, mert a hétköznapokban sose hord ilyet?). Tudjátok, mit szeretnék látni? Kissrácokat baseball sapkában és Pókemberes pólóban (Transformers, Batman, Star Wars, bánom is én), és lányokat farmerban vagy színes szoknyában. Úgy, ahogyan jól érzik magukat. Meséltem én már Fehérlófiát indiai kabátban, reneszánsz szoknyában, kockás nadrágban, farmerban-pólóban, miniszoknyában és magas sarkú csizmában; komolyan mondom, semmi különbség nem volt közöttük. Ha a gyerek élvezi a népviseletet és a beöltözést, csinálja; ha nem, tőlem nem fog plusz pontot kapni érte. Ennyi.
3. Talán némely ember számára az újdonság varázsával hat, de a tény az, hogy a mesevilág nem csak magyar népmesékből áll. Érdekes módon, ha a versenyen nem is kikötés, a legtöbb gyerek (mind) akkor is magyar mesével szokott jönni. Pedig olyan szívesen hallanék némi Ananszit, Kancsilt, trollokat, tündéreket, vagy bármit, amit nem hallottam már ötmilliószor... Tudjátok mit? Ha nálam akar plusz pontot kapni valaki, üssön fel egy külföldi mesegyűjteményt, és keressen valami újat!
4. Tovább mennék egy lépéssel: a mesevilág nem csak népmesékből áll, pont. Tegnap volt egy kisfiú, aki egy "Hogyan neveljük a nővérünket" című kis szösszenetet adott elő, csillogó szemekkel és jó humorral. Előbb elhittem neki, hogy érdekli a téma, mint bármilyen pajzán magyar népmeséről. A zsűri egybehangzó véleménye az volt, hogy "ez nem mese". Ezzel az egyszerű tollvonással húzták át körülbelül ötszáz amerikai storyteller napi megélhetését. Aki úgy gondolja, a personal story nem sztori, az nem hallotta még Donald Davist mesélni... és nem tudja, mit veszít vele. Személy szerint elbírtam volna többet is a műfajból. Itt legalább látszott, hogy érti a kölök, miről beszél. Biztos neki is volt nővére.
5. Ezzel ellentétben csak remélni tudom, hogy sok kisiskolás még nem élte meg azokat a dolgokat, amikről mesél. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki, hogy adjunk a gyerek szájába pajzán népmesét, de csúnyán meg kéne büntetni őket érte. Rengeteg ilyet hallani a versenyeken (általában ugyanazt a hármat), és ha attól még el is tekintünk, hogy szerintem a pajzán népmesék döntő többsége még csak nem is vicces, akkor sem illenek egy nyolcéveshez. A Stephen Lynch számért bezzeg leharapták az angolversenyen a gimisek fejét. Ehhez szóljatok hozzá. (Pedig még jól is énekeltek) Valaki magyarázza el nekem a különbséget...
6. Tájszólás. Gyönyörű, autentikus, hagyomány, jó hallgatni, bla bla bla. Ez mind igaz. De amíg a mesemondó gyerek energiájának kilencven százalékát az emészti fel, hogy helyesen tudja kiejteni azt, hogy "voút", addig nem várhatjuk el tőle, hogy élvezze is, amit csinál, vagy hogy beleélje magát a történetbe. Én úgy vagyok a tájszólással, hogy ha van, az remek, de ha nincs, nem kell erőltetni. A mesék, elvégre is (vereny, hobbi vagy foglalkozás) nem a kiejtésről szólnak, hanem a sztoriról és az előadásról, nem?... Nem?...
(Vagy akkor nevezzék szép kiejtés versenynek, és ne mesemondásnak)
7. Egyszer, csak a vicc kedvéért, megnéznék egy olyan versenyt, ahol a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek, és nem szöveget tanulnak meg. Én továbbra is őszintén hiszem, hogy képesek rá. De ez már majdnem az utópia kategóriája...
Na, ennyi. Nyilvánvaló, hogy ezeket a tanácsokat csak akkor érdemes megfogadni, ha a zsűri az én személyemből áll; amíg tudjuk, hogy nyerni csak akkor lehet, ha betartjuk a jól bevált szabályokat, addig nem nagyon fog változni semmi. Gyerekkorom nagy részét úgy csináltam végig, hogy minden szavaló, mesemondó, prózamondó stb. versenyen én voltam a kakukktojás (az örök győztes meg a Mártonka levele). Nem is lett belőlem hasznos ember, csak nemzetközi mesemondó.
:)
1. Kíváncsi lennék, ki volt az az emeletes címeres b... személy, aki először kitalálta, hogy mesemondó versenyen mozgásért pontlevonás jár. (?!?!?!) A tegnapi verseny előtt több gyerek és szülő odajött megkérdezni, szabad-e megmozdulni a színpadon, mert más versenyeken kiesés jár a kézmozdulatért is. Visszanyeltem egy-két keresetlen szót és azt válaszoltam, felőlem fejre is állhat a gyerek, én csak plusz pontot adok érte (amióta láttam David Novak-ot fejen állva mesélni, ez szó szerint értendő). Ennek ellenére sok gyerek (nyilván megszokásból) most is a háta mögött összekulcsolt kezekkel mesélt.
Kedves mesemondó gyerekek: mozogjatok! Ugráljatok, hadonásszatok, mutogassatok, üljetek le, álljatok fejre, bukfencezzetek! Legyetek gyerekek a színpadon, az istenért! Én tudom, hogy én megőrülnék, ha mozdulatlanul kéne mesélnem. És akinek ez nem tetszik, annak üljetek fel az asztalára. Vagy álljatok.
2. A népviselet csinos, de engem személy szerint teljesen hidegen hagy. Sőt, sok gyerek esetében egyenesen fura. Nem tartozik a magyarul meséléshez se a mellény, se a csizma, se a kalap akkora bóbitával, mint maga a gyerek. Nekem legalábbis nem, nem akkor ha látom hogy feszeng benne a kölyök, és nincs hozzászokva (talán, mert a hétköznapokban sose hord ilyet?). Tudjátok, mit szeretnék látni? Kissrácokat baseball sapkában és Pókemberes pólóban (Transformers, Batman, Star Wars, bánom is én), és lányokat farmerban vagy színes szoknyában. Úgy, ahogyan jól érzik magukat. Meséltem én már Fehérlófiát indiai kabátban, reneszánsz szoknyában, kockás nadrágban, farmerban-pólóban, miniszoknyában és magas sarkú csizmában; komolyan mondom, semmi különbség nem volt közöttük. Ha a gyerek élvezi a népviseletet és a beöltözést, csinálja; ha nem, tőlem nem fog plusz pontot kapni érte. Ennyi.
3. Talán némely ember számára az újdonság varázsával hat, de a tény az, hogy a mesevilág nem csak magyar népmesékből áll. Érdekes módon, ha a versenyen nem is kikötés, a legtöbb gyerek (mind) akkor is magyar mesével szokott jönni. Pedig olyan szívesen hallanék némi Ananszit, Kancsilt, trollokat, tündéreket, vagy bármit, amit nem hallottam már ötmilliószor... Tudjátok mit? Ha nálam akar plusz pontot kapni valaki, üssön fel egy külföldi mesegyűjteményt, és keressen valami újat!
4. Tovább mennék egy lépéssel: a mesevilág nem csak népmesékből áll, pont. Tegnap volt egy kisfiú, aki egy "Hogyan neveljük a nővérünket" című kis szösszenetet adott elő, csillogó szemekkel és jó humorral. Előbb elhittem neki, hogy érdekli a téma, mint bármilyen pajzán magyar népmeséről. A zsűri egybehangzó véleménye az volt, hogy "ez nem mese". Ezzel az egyszerű tollvonással húzták át körülbelül ötszáz amerikai storyteller napi megélhetését. Aki úgy gondolja, a personal story nem sztori, az nem hallotta még Donald Davist mesélni... és nem tudja, mit veszít vele. Személy szerint elbírtam volna többet is a műfajból. Itt legalább látszott, hogy érti a kölök, miről beszél. Biztos neki is volt nővére.
5. Ezzel ellentétben csak remélni tudom, hogy sok kisiskolás még nem élte meg azokat a dolgokat, amikről mesél. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki, hogy adjunk a gyerek szájába pajzán népmesét, de csúnyán meg kéne büntetni őket érte. Rengeteg ilyet hallani a versenyeken (általában ugyanazt a hármat), és ha attól még el is tekintünk, hogy szerintem a pajzán népmesék döntő többsége még csak nem is vicces, akkor sem illenek egy nyolcéveshez. A Stephen Lynch számért bezzeg leharapták az angolversenyen a gimisek fejét. Ehhez szóljatok hozzá. (Pedig még jól is énekeltek) Valaki magyarázza el nekem a különbséget...
6. Tájszólás. Gyönyörű, autentikus, hagyomány, jó hallgatni, bla bla bla. Ez mind igaz. De amíg a mesemondó gyerek energiájának kilencven százalékát az emészti fel, hogy helyesen tudja kiejteni azt, hogy "voút", addig nem várhatjuk el tőle, hogy élvezze is, amit csinál, vagy hogy beleélje magát a történetbe. Én úgy vagyok a tájszólással, hogy ha van, az remek, de ha nincs, nem kell erőltetni. A mesék, elvégre is (vereny, hobbi vagy foglalkozás) nem a kiejtésről szólnak, hanem a sztoriról és az előadásról, nem?... Nem?...
(Vagy akkor nevezzék szép kiejtés versenynek, és ne mesemondásnak)
7. Egyszer, csak a vicc kedvéért, megnéznék egy olyan versenyt, ahol a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek, és nem szöveget tanulnak meg. Én továbbra is őszintén hiszem, hogy képesek rá. De ez már majdnem az utópia kategóriája...
Na, ennyi. Nyilvánvaló, hogy ezeket a tanácsokat csak akkor érdemes megfogadni, ha a zsűri az én személyemből áll; amíg tudjuk, hogy nyerni csak akkor lehet, ha betartjuk a jól bevált szabályokat, addig nem nagyon fog változni semmi. Gyerekkorom nagy részét úgy csináltam végig, hogy minden szavaló, mesemondó, prózamondó stb. versenyen én voltam a kakukktojás (az örök győztes meg a Mártonka levele). Nem is lett belőlem hasznos ember, csak nemzetközi mesemondó.
:)
Szélfútta lovagok
Hajnali hatkor indultunk kisbusszal a bikali élménybirtokra. A kisbusz tartalmazta többek között Szendét, engem, és Mátyás királyt (Helyey László személyében, akinek ha az arcát nem, a hangját tuti hogy ismeritek - személy szerint az egyik kedvenc szikronhangom, felőlem a telefonkönyvet is olvashatná). Gyönyörű reggeli napsütésben utaztunk le Bikalra (Dombóvár közelében van, Baranya megye), azon belül is a Reneszánsz Élménybirtokra, ahol ezen a szombaton a Királyok Napját ünnepelték, ipari mennyiségű mesemondással egybekötve. Szendén, rajtam és Mátyás királyon kívül ott volt még Utasi Árpi, és a birtok saját mesemondója, Irénke néni is.
A birtokról: hagyományőrző-régész szemmel hagy kívánnivalókat maga után (nem is keveset), de az SCA hangulatot remekül hozza, büszkék lehetnek rá. Én remekül éreztem magam; pillanatok alatt átvedlettem reneszánszba, és felfedező útra indultam a birtokon. Megismerkedtem Kergével, a hely hivatalos udvari bolondjával, akit nem lehet nem szeretni (minden gyerek visítva rohan utána... meg a lányok szemét se bántja), a várőrség kapitányával (aki hanyag eleganciával vegyíti magában a lovag és a katona jellemvonásait), a kováccsal (róla elég is ennyi, aki kovács, az rossz már nem lehet), a solymásszal (és baglyával, kiről később még szó esik) és még egy csomó emberrel, akik a birtok lakóinak bőrébe bújtak. A hangulat remek volt, emberek pedig borzasztóan sokan; a szép tavaszi idő 5-700 látogatót csalt ki a birtokra. Igaz, rettenetesen fújt a szél; egyik kezemmel folyamatosan a sapkámba kapaszkodtam, a másikkal pedig a szoknyámat próbáltam megakadályozni abban, hogy kivillantsa a bokáimat (reneszánsz Marilyn Monroe). Fél óra alatt teljesen zilált voltam, de ez a lelkesedésből mit sem volnt le (ellenben csodálatos idő volt ahhoz, hogy az ember egyszerre kapjon napszúrást és torokgyulladást).
A műsor azzal kezdődött, hogy Kergét elkapta lopásért a várkapitány; futva követtük őket, ahogy a király elé ráncigálták a bolondot (a király már jóságos mosollyal ücsörgött a lován, és arra várt, hogy igazságot tehessen). Ezek után megindult a felvonulás (király, zenészek - akik nagyon klasszak voltak, kaposvári Fekete Sereg, és a birtok népe, köztük mi is). Elvonultunk a színpadig és helyet foglaltunk a lelátókon (Mátyás vidáman ücsörgött közöttünk), hogy megnézzük a solymászok műsorát. Mivel még mindig viharos erejű volt a szél, szegény madarak borzolták is a tollaikat, és nem mindig arra sikerült repülniük, amerre a solymász tervezte; de a bemutató azért gyönyörű volt. A bagoly beszólt a közönségnek néhányszor, Mátyás kisrály pedig halk megjegyzéseket tett a sztorira ("Emlékszem rá, jó buli volt...").
A műsor végeztével mindenki elszéledt a saját mesemondó helyére - én, mint reneszánsz hölgy, a lovagterem teraszát kaptam. Jó hely volt, mert sokan jártak arra (sokan a kaja reményében, mivel a lovagterem az ebédlő, de kifele-befele menet mind megálltak egy-egy mesére). Tesztelésre készen vittem magammal az Orlando Furioso egy részletét (a hippogriff megszületéséről, az öreg alkimistáról és Alstulf herceg utazásáról a Holdra), Pietro Bailliardo legendáját (újratöltve), és még egy rakat reneszánsz mesét. Az újak nagyon jól működtek, teljesen lenyűgözték a közönséget; megtartós mind a kettő. Voltak persze kekecek is; egy apuka a nagyobbik fiával odaült, elküldte anyukát meg a gyereket, és közölte, hogy akkor most valami hűde-vagány-felnőtt-pajzán-nem tudom mit akar hallani. Elkezdtem neki a Sátán és az akoholt; az első mondatnál három métert repült hátra a székben. "Na jó, ennyire azért ne legyen durva..." Hehe.
Az ebéd elsőrangú volt; gyümölcslevest ettem, milánói spagettit és túrós rétest. Az ebéd és a három órás mesélés végeztével mindannyian összegyűltünk egy nagy teremben, hogy zsűrizzük a gyerekek mesemondó versenyét.
(Nagyon sajnáltam, hogy a többieket, akik mind máshol meséltek, nem sikerült hallanom. Utasi Árpi nagyon hallgatag volt egész nap, nem sikerült vele beszélgetni; kíváncsi lettem volna rá élőben, de a birtok másik végén mesélt, nem jutottam oda)
A mesemondó verseny érdekes élmény volt (rögtön szentelek a benyomásaimnak egy külön postot). Egy roma kisfiú nyerte, zseniális volt a kölyök, a Hetet egy csapásra mesét mondta el. Mindenki el volt ájulva tőle, én is, csak különböző okokból. A többiek azért, mert úgy gondolták, a kissrác autentikus mesemondó, és "ezt így tanulta a nagyszüleitől"; én meg azért, mert nem találkozik gyakran az ember olyan abszolút hallással, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek Szabó Gyula Magyar népmesék előadását hangsúlyról hangsúlyra vissza tudja mondani... (ha egymilliószor nem láttam azt a mesét hugival, egyszer sem). Ha recsegett volna a felvétel, belemondja azt is.
(Egyébként viszont látszott a kiskölykön, hogy totálisan élvezi, amit csinál; csillogtak a szemei, és vigyorgott is. Kicsi trickster. Tőlem erre kapta a max pontot, nem a mesére :)
A verseny végeztével átvonultunk a lovagi küzdőtér lelátóira, a nap záró eseményére, ami nem volt más, mint a lovagi torna. A lovasok nagyon ügyesek voltak (bár a kopjatörésnél a páncél hiánya bántotta a szemem), és rájöttem, hogy egy ilyen megmérettetést még mai szemmel is jó nézni (és végigvisongani). Egyébként pedig a helyszín és a rendezvény (és a tény, hogy Kerge volt a herold) ordított egy jó kis Lovagregényes konferálásért... ami sajnos elmaradt, de sebaj. Egyszer csak eszébe jut majd valakinek.
("Az Úúúúúúr smasszere!!!")
A lelátón mellettem ült a birtok solymásza és Tobi, a bagoly, akinek tollait borzolta a szélvihar, és emiatt rezignáltan ült és hallgatott. Mituán hosszú perceket szemeztem gyönyörű aranysárga szemeivel, unottan rám kacsintott, majd 180 fokban elfordította a fejét. Ezt a hanyag eleganciát csinálja utána valaki... (nem is tudtam, hogy a baglyok tudnak kacsintani).
A lovagi tornával lezárult a nap; visszavedlettünk civilbe, és elindultunk hazafelé. Hullafáradt voltam, de vidám; az időutazás mindig jót tesz a hangulatomnak, még akkor is, ha egy nem létező időbe repít. A mesék pedig kiválóan szerepeltek. Alig várom, hogy újabb alkalmam legyen mesélni őket :)
A birtokról: hagyományőrző-régész szemmel hagy kívánnivalókat maga után (nem is keveset), de az SCA hangulatot remekül hozza, büszkék lehetnek rá. Én remekül éreztem magam; pillanatok alatt átvedlettem reneszánszba, és felfedező útra indultam a birtokon. Megismerkedtem Kergével, a hely hivatalos udvari bolondjával, akit nem lehet nem szeretni (minden gyerek visítva rohan utána... meg a lányok szemét se bántja), a várőrség kapitányával (aki hanyag eleganciával vegyíti magában a lovag és a katona jellemvonásait), a kováccsal (róla elég is ennyi, aki kovács, az rossz már nem lehet), a solymásszal (és baglyával, kiről később még szó esik) és még egy csomó emberrel, akik a birtok lakóinak bőrébe bújtak. A hangulat remek volt, emberek pedig borzasztóan sokan; a szép tavaszi idő 5-700 látogatót csalt ki a birtokra. Igaz, rettenetesen fújt a szél; egyik kezemmel folyamatosan a sapkámba kapaszkodtam, a másikkal pedig a szoknyámat próbáltam megakadályozni abban, hogy kivillantsa a bokáimat (reneszánsz Marilyn Monroe). Fél óra alatt teljesen zilált voltam, de ez a lelkesedésből mit sem volnt le (ellenben csodálatos idő volt ahhoz, hogy az ember egyszerre kapjon napszúrást és torokgyulladást).
A műsor azzal kezdődött, hogy Kergét elkapta lopásért a várkapitány; futva követtük őket, ahogy a király elé ráncigálták a bolondot (a király már jóságos mosollyal ücsörgött a lován, és arra várt, hogy igazságot tehessen). Ezek után megindult a felvonulás (király, zenészek - akik nagyon klasszak voltak, kaposvári Fekete Sereg, és a birtok népe, köztük mi is). Elvonultunk a színpadig és helyet foglaltunk a lelátókon (Mátyás vidáman ücsörgött közöttünk), hogy megnézzük a solymászok műsorát. Mivel még mindig viharos erejű volt a szél, szegény madarak borzolták is a tollaikat, és nem mindig arra sikerült repülniük, amerre a solymász tervezte; de a bemutató azért gyönyörű volt. A bagoly beszólt a közönségnek néhányszor, Mátyás kisrály pedig halk megjegyzéseket tett a sztorira ("Emlékszem rá, jó buli volt...").
A műsor végeztével mindenki elszéledt a saját mesemondó helyére - én, mint reneszánsz hölgy, a lovagterem teraszát kaptam. Jó hely volt, mert sokan jártak arra (sokan a kaja reményében, mivel a lovagterem az ebédlő, de kifele-befele menet mind megálltak egy-egy mesére). Tesztelésre készen vittem magammal az Orlando Furioso egy részletét (a hippogriff megszületéséről, az öreg alkimistáról és Alstulf herceg utazásáról a Holdra), Pietro Bailliardo legendáját (újratöltve), és még egy rakat reneszánsz mesét. Az újak nagyon jól működtek, teljesen lenyűgözték a közönséget; megtartós mind a kettő. Voltak persze kekecek is; egy apuka a nagyobbik fiával odaült, elküldte anyukát meg a gyereket, és közölte, hogy akkor most valami hűde-vagány-felnőtt-pajzán-nem tudom mit akar hallani. Elkezdtem neki a Sátán és az akoholt; az első mondatnál három métert repült hátra a székben. "Na jó, ennyire azért ne legyen durva..." Hehe.
Az ebéd elsőrangú volt; gyümölcslevest ettem, milánói spagettit és túrós rétest. Az ebéd és a három órás mesélés végeztével mindannyian összegyűltünk egy nagy teremben, hogy zsűrizzük a gyerekek mesemondó versenyét.
(Nagyon sajnáltam, hogy a többieket, akik mind máshol meséltek, nem sikerült hallanom. Utasi Árpi nagyon hallgatag volt egész nap, nem sikerült vele beszélgetni; kíváncsi lettem volna rá élőben, de a birtok másik végén mesélt, nem jutottam oda)
A mesemondó verseny érdekes élmény volt (rögtön szentelek a benyomásaimnak egy külön postot). Egy roma kisfiú nyerte, zseniális volt a kölyök, a Hetet egy csapásra mesét mondta el. Mindenki el volt ájulva tőle, én is, csak különböző okokból. A többiek azért, mert úgy gondolták, a kissrác autentikus mesemondó, és "ezt így tanulta a nagyszüleitől"; én meg azért, mert nem találkozik gyakran az ember olyan abszolút hallással, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek Szabó Gyula Magyar népmesék előadását hangsúlyról hangsúlyra vissza tudja mondani... (ha egymilliószor nem láttam azt a mesét hugival, egyszer sem). Ha recsegett volna a felvétel, belemondja azt is.
(Egyébként viszont látszott a kiskölykön, hogy totálisan élvezi, amit csinál; csillogtak a szemei, és vigyorgott is. Kicsi trickster. Tőlem erre kapta a max pontot, nem a mesére :)
A verseny végeztével átvonultunk a lovagi küzdőtér lelátóira, a nap záró eseményére, ami nem volt más, mint a lovagi torna. A lovasok nagyon ügyesek voltak (bár a kopjatörésnél a páncél hiánya bántotta a szemem), és rájöttem, hogy egy ilyen megmérettetést még mai szemmel is jó nézni (és végigvisongani). Egyébként pedig a helyszín és a rendezvény (és a tény, hogy Kerge volt a herold) ordított egy jó kis Lovagregényes konferálásért... ami sajnos elmaradt, de sebaj. Egyszer csak eszébe jut majd valakinek.
("Az Úúúúúúr smasszere!!!")
A lelátón mellettem ült a birtok solymásza és Tobi, a bagoly, akinek tollait borzolta a szélvihar, és emiatt rezignáltan ült és hallgatott. Mituán hosszú perceket szemeztem gyönyörű aranysárga szemeivel, unottan rám kacsintott, majd 180 fokban elfordította a fejét. Ezt a hanyag eleganciát csinálja utána valaki... (nem is tudtam, hogy a baglyok tudnak kacsintani).
A lovagi tornával lezárult a nap; visszavedlettünk civilbe, és elindultunk hazafelé. Hullafáradt voltam, de vidám; az időutazás mindig jót tesz a hangulatomnak, még akkor is, ha egy nem létező időbe repít. A mesék pedig kiválóan szerepeltek. Alig várom, hogy újabb alkalmam legyen mesélni őket :)
2011. március 31., csütörtök
Paul Bunyan Perkátán
Olyan régóta ki akartam már próbálni a Paul Bunyan meséket, hogy idejét sem tudom. Talán akkor találkoztam velük először, amikor felbukkantak a Fables képregényben (és nem értettem, mit keres a Hófehérkék és Piroskák között egy nyilvánvalóan jól ismert kicsi kék ökör). Sokan Paul Bunyant tartják az egyetlen eredeti amerikai mítosznak; mások kötik az ebet a karóhoz, hogy "fakelore", vagyis valaki kitalála magától és úgy adta el mintha népmese lenne (láttunk már példát ilyesmire). Engem speciel kevéssé érdekel, kétszáz éve találták-e ki vagy száz; azóta nyilvánvalóan valódi folklórrá vált, szájról szájra terjed, és sok remek mesemondó él belőle.
Paul Bunyan történetei "tall tale"-ek, vagyis lódítások, hazug mesék. Minden el van túlozva bennük; Paul Bunyan egy óriás, és hozzá hasonlóan hatalmas minden barátja, háziállata és eszköze. Ez a humor fő forrása a mesékben, és az aprólékos részleteknek köszönhetően van is belőle bőven.
(Csak a példa kedvéért: Paul Bunyan már újszülöttnek is nagyobbacska volt. Öt gólya hozta, és még azoknak is kényszerleszállást kellett végrehajtani...)
Mivel én olvasás közben nagyon jókat szórakoztam ezeken a meséken, már régóta érlelődött bennem, hogy ki kéne őket próbálni a magyar közönségen is. Kikértem az amerikai mesemondók véleményét; hosszas vita alakult ki akörül, vajon a külföldieknek ugyanolyan poén-e a telepesekről, favágókról és a vadnyugat meghódításáról szóló meséket hallgatni, mint nekik, illetve, hogy a gyerekek érteni fogják-e a poént, vagy értetlenül pislognak. Sokat vacilláltunk a dolgon; végül úgy döntöttem, egyetlen módon derülhet ki az igazság: bele kell dobni Paul Bunyant a mély vízbe, és megnézni, úszik-e vagy elsüllyed mint a nyeletlen fejsze.
Az ember hajlamos alábecsülni a mitikus hősöket.
Paul Bunyan átgázolt a vízen, mintha ott se lenne.
Perkátai közönségem két osztálynyi nyolcévesből állt; csillogó szeműek voltak és beszédesek, már a mesélés előtt sikerült velük összehaverkodni. Egy kicsit izgultam, mint minden új mese előtt, de hamar túlestem rajta; megmondtam nekik, hogy a mese nekem is új, és úgy tűnt, ez tetszik nekik. (Kis tricksterek voltak amúgy. "Aki lecsókolomoz, azt kidobom." "Csókolom!" "Csókolom!" "Csókolom!")
Paul Bunyan tarolt. Az első mondattól kezdve. Sőt, a bevezetőtől, mert előtte elmondtam nekik, hogy jártam Amerikában, és mint minden jó tall tale mesélő ("Előbb ennék rántott csirkát, kölyök, mint hogy neked hazudjak", ahogy egy mester szokta mondani) rögtön elmondtam azt is, hogy találkoztam össze Paul Bunyannal és Babe-bel, a nagy kék ökörrel. Innentől kezdve a mese már vitte saját magát.
Egyik problémába sem ütköztem bele, ami az amcsikat foglalkoztatta. A nyolcévesek simán vették a lapot, nevettek mindenen, és hangos "hűűűűű" meg "haaaa" kiáltásokkal kísérték a mesét. A magyar közönséget hála az égnek pont hidegen hagyja mindaz, ami Amerikában ciki lehet (erdőt irtani nem jó dolog, zsíros kaják pfuj, satöbbi), ezen legalább nem kellett aggódnom. Ellenben pontosan tudnak mindent, amiről az amcsik azt jósolták, magyarázatra szorul majd: az ökröket és felszerelésüket, a favágást, a kukoricaültetést.
És a mese rám is hatott: eddig nem nagyon meséltem hazug meséket, mert magas fokú pofátlanség kell kozzájuk, és ereszd-el-a-hajamat hozzáállást, mint a stand up comedy-hez. Hát, Paul Bunyan ezt is hozta magával, és azt vettem észre, hogy pofákat vágok, ugrálok az asztal körül, és általánosságban véve, sokkal nagyobb gesztusokat használok, mint szoktam. Ez ösztönből jött, nem gyakoroltam eltőtte, de a gyerekek nagyon bírták.
Amikor végül jó fél óra után kifulladva pontot tettem Paul Bunyan történetének a végére, lelkes taps következett; a pontot a pontra pedig egy kislány tette fel, aki bőszen jelentkezett, és azt mondta: "Nekem csak az fura egy kicsit, hogy miért öt gólya hozta?..."
Az utólagos beszélgetésekből kiderült, hogy elhittek mindent, amit mondtam. Rájuk hagytam. Vidáman.
Annak, aki érdeklődik: Odds Bodkin mesél Paul Bunyan sztorit (ő egyébként egy nagymester, a Beowulfot egyszer hallani kell tőle)
Wikipédia
Itt pedig egy oldal a Jack of Fables képregényből, ahol Babe, a kicsi kék ökör, külön szösszeneteket kapott (különösebb kontextus nélkül):
(Keressetek tá a Google-ben, szerintem zseniális)
Paul Bunyan történetei "tall tale"-ek, vagyis lódítások, hazug mesék. Minden el van túlozva bennük; Paul Bunyan egy óriás, és hozzá hasonlóan hatalmas minden barátja, háziállata és eszköze. Ez a humor fő forrása a mesékben, és az aprólékos részleteknek köszönhetően van is belőle bőven.
(Csak a példa kedvéért: Paul Bunyan már újszülöttnek is nagyobbacska volt. Öt gólya hozta, és még azoknak is kényszerleszállást kellett végrehajtani...)
Mivel én olvasás közben nagyon jókat szórakoztam ezeken a meséken, már régóta érlelődött bennem, hogy ki kéne őket próbálni a magyar közönségen is. Kikértem az amerikai mesemondók véleményét; hosszas vita alakult ki akörül, vajon a külföldieknek ugyanolyan poén-e a telepesekről, favágókról és a vadnyugat meghódításáról szóló meséket hallgatni, mint nekik, illetve, hogy a gyerekek érteni fogják-e a poént, vagy értetlenül pislognak. Sokat vacilláltunk a dolgon; végül úgy döntöttem, egyetlen módon derülhet ki az igazság: bele kell dobni Paul Bunyant a mély vízbe, és megnézni, úszik-e vagy elsüllyed mint a nyeletlen fejsze.
Az ember hajlamos alábecsülni a mitikus hősöket.
Paul Bunyan átgázolt a vízen, mintha ott se lenne.
Perkátai közönségem két osztálynyi nyolcévesből állt; csillogó szeműek voltak és beszédesek, már a mesélés előtt sikerült velük összehaverkodni. Egy kicsit izgultam, mint minden új mese előtt, de hamar túlestem rajta; megmondtam nekik, hogy a mese nekem is új, és úgy tűnt, ez tetszik nekik. (Kis tricksterek voltak amúgy. "Aki lecsókolomoz, azt kidobom." "Csókolom!" "Csókolom!" "Csókolom!")
Paul Bunyan tarolt. Az első mondattól kezdve. Sőt, a bevezetőtől, mert előtte elmondtam nekik, hogy jártam Amerikában, és mint minden jó tall tale mesélő ("Előbb ennék rántott csirkát, kölyök, mint hogy neked hazudjak", ahogy egy mester szokta mondani) rögtön elmondtam azt is, hogy találkoztam össze Paul Bunyannal és Babe-bel, a nagy kék ökörrel. Innentől kezdve a mese már vitte saját magát.
Egyik problémába sem ütköztem bele, ami az amcsikat foglalkoztatta. A nyolcévesek simán vették a lapot, nevettek mindenen, és hangos "hűűűűű" meg "haaaa" kiáltásokkal kísérték a mesét. A magyar közönséget hála az égnek pont hidegen hagyja mindaz, ami Amerikában ciki lehet (erdőt irtani nem jó dolog, zsíros kaják pfuj, satöbbi), ezen legalább nem kellett aggódnom. Ellenben pontosan tudnak mindent, amiről az amcsik azt jósolták, magyarázatra szorul majd: az ökröket és felszerelésüket, a favágást, a kukoricaültetést.
És a mese rám is hatott: eddig nem nagyon meséltem hazug meséket, mert magas fokú pofátlanség kell kozzájuk, és ereszd-el-a-hajamat hozzáállást, mint a stand up comedy-hez. Hát, Paul Bunyan ezt is hozta magával, és azt vettem észre, hogy pofákat vágok, ugrálok az asztal körül, és általánosságban véve, sokkal nagyobb gesztusokat használok, mint szoktam. Ez ösztönből jött, nem gyakoroltam eltőtte, de a gyerekek nagyon bírták.
Amikor végül jó fél óra után kifulladva pontot tettem Paul Bunyan történetének a végére, lelkes taps következett; a pontot a pontra pedig egy kislány tette fel, aki bőszen jelentkezett, és azt mondta: "Nekem csak az fura egy kicsit, hogy miért öt gólya hozta?..."
Az utólagos beszélgetésekből kiderült, hogy elhittek mindent, amit mondtam. Rájuk hagytam. Vidáman.
Annak, aki érdeklődik: Odds Bodkin mesél Paul Bunyan sztorit (ő egyébként egy nagymester, a Beowulfot egyszer hallani kell tőle)
Wikipédia
Itt pedig egy oldal a Jack of Fables képregényből, ahol Babe, a kicsi kék ökör, külön szösszeneteket kapott (különösebb kontextus nélkül):
(Keressetek tá a Google-ben, szerintem zseniális)
2011. március 30., szerda
Mesemondó nosztalgiázik
Most, hogy a sok fesztiválozás és szervezkedés után megint van időm a saját meséimmel foglalkozni, átválogattam a repertoáromat. Kicsit olyan ez, minz a volt iskolai füzetek között turkálni a padláson; talál az ember érdekes dolgokat. "Jesszus, de gáz" dolgokat is, meg "Jééé, ezt de szerettem!" dolgokat is. Meséket, amiket nagyon szerettem, de valamiért egy ideje talonban voltak; olyanokat is, amiket mindig is ki akartam próbálni, de sohasem került rájuk sor. Még jó, hogy a mese nem porosodik, és sokáig eláll.
Íme egy válogatás a kedvenc meséimből, kezdő mesemondó koromtól mostanáig:
Oisín
Valójában imádtam az egész Fiannát, de tinédzser korom nagy szerelme Oisín volt (avagy Osszián, átírástól függően). Kinek ne lett volna keltás-romantikus korszaka magányosan vándorló dalnokokkal és tündérföldi utazásokkal :) Ezt megemlítettem Clare-nek a lausanne-i konferencián, nagyon vigyorgott. Hát igen, van akinek Finn Mac Cool (a Vezér), van akinek Oscar (a Harcos) és van akinek Oisín (a Dalnok). Mindegyikük félig tündér, félig halandó, lehet válogatni :)
Anait királynő
Az első mese, amit angolból magyarra fordítottam, egyedül. Akkoriban még nem nagyon értettem, miért, csak tetszett a történet, a talpraesett királynőről, meg a hercegről, aki megtanult dolgozni :)
Beckó vára
Apa nagyon sokat mesélte nekem ezt a várlegendát; annyira, hogy egy időben nekem minden vár Beckó vára volt, Csesznektől Hollókőig. Elég szörnyű történet, de valamiért nagyon le tudott nyűgözni. Azóta meséltem már többször ott a helyszínen is :)
Cormac király
Szintén keltás-tündéres, és az egyik első történet, amit meséltem. Akkoriban kezdtem csengőket hordani a bokámon :)
Pomona és Vertumnus
És akkor jöttek a rómaiak. A gimiben Pomona voltam mindenhol; amilyen egyszerű kis történet, annyira kedves, és ki ne szeretné Vertumnust, amikor olyan cuki, hogy vért izzad szegény hogy bejusson egy gyümölcsöskertbe :)
Sárkányherceg
Ezzel már jártam fellépni is, itthon is meg külföldön, és mindig nagy sikere volt. Sokat elmond a sárkányszelidítés mikéntjéről, meg a férfi-nő kapcsolatokról is... talán ezzel a mesével foglalkoztam a legtöbbet.
Halál és a vörös hajú lány
Örök kedvenc lett attól a pillanattól, hogy először olvastam. Emlékszem hogy ugráltam az ágyon amikor hazajött a szobatársam, hogy "ezt azonnal hallanod kell".
A faun és a favágó lánya
Kevés alkalmam van mesélni, pedig szintén nagy kedvenc. A faunokat különben a Narnia óta szereti mindenki, és ez a faun nem csak bájos, hanem vagány is.
Nos, ez az a néhány mese, ami a kezem ügyébe került. Persze ennél sokkal többen vannak. Visszatekintve, biztosan egy csomó mindent elmond rólam a sor :) És folyamatosan lesznek újabbak is. A következő post majd arról fog szólni, hogy éppen most miken dolgozom.
(Azt hiszem, nem csak a mesemondók vannak ezzel így. Ha belegondoltok, mindenkinek vannak kedvenc mesék a múltjában, amik időről időre felbukkannak, visszaköszönnek, és olyankor mosolygunk... :)
Íme egy válogatás a kedvenc meséimből, kezdő mesemondó koromtól mostanáig:
Oisín
Valójában imádtam az egész Fiannát, de tinédzser korom nagy szerelme Oisín volt (avagy Osszián, átírástól függően). Kinek ne lett volna keltás-romantikus korszaka magányosan vándorló dalnokokkal és tündérföldi utazásokkal :) Ezt megemlítettem Clare-nek a lausanne-i konferencián, nagyon vigyorgott. Hát igen, van akinek Finn Mac Cool (a Vezér), van akinek Oscar (a Harcos) és van akinek Oisín (a Dalnok). Mindegyikük félig tündér, félig halandó, lehet válogatni :)
Anait királynő
Az első mese, amit angolból magyarra fordítottam, egyedül. Akkoriban még nem nagyon értettem, miért, csak tetszett a történet, a talpraesett királynőről, meg a hercegről, aki megtanult dolgozni :)
Beckó vára
Apa nagyon sokat mesélte nekem ezt a várlegendát; annyira, hogy egy időben nekem minden vár Beckó vára volt, Csesznektől Hollókőig. Elég szörnyű történet, de valamiért nagyon le tudott nyűgözni. Azóta meséltem már többször ott a helyszínen is :)
Cormac király
Szintén keltás-tündéres, és az egyik első történet, amit meséltem. Akkoriban kezdtem csengőket hordani a bokámon :)
Pomona és Vertumnus
És akkor jöttek a rómaiak. A gimiben Pomona voltam mindenhol; amilyen egyszerű kis történet, annyira kedves, és ki ne szeretné Vertumnust, amikor olyan cuki, hogy vért izzad szegény hogy bejusson egy gyümölcsöskertbe :)
Sárkányherceg
Ezzel már jártam fellépni is, itthon is meg külföldön, és mindig nagy sikere volt. Sokat elmond a sárkányszelidítés mikéntjéről, meg a férfi-nő kapcsolatokról is... talán ezzel a mesével foglalkoztam a legtöbbet.
Halál és a vörös hajú lány
Örök kedvenc lett attól a pillanattól, hogy először olvastam. Emlékszem hogy ugráltam az ágyon amikor hazajött a szobatársam, hogy "ezt azonnal hallanod kell".
A faun és a favágó lánya
Kevés alkalmam van mesélni, pedig szintén nagy kedvenc. A faunokat különben a Narnia óta szereti mindenki, és ez a faun nem csak bájos, hanem vagány is.
Nos, ez az a néhány mese, ami a kezem ügyébe került. Persze ennél sokkal többen vannak. Visszatekintve, biztosan egy csomó mindent elmond rólam a sor :) És folyamatosan lesznek újabbak is. A következő post majd arról fog szólni, hogy éppen most miken dolgozom.
(Azt hiszem, nem csak a mesemondók vannak ezzel így. Ha belegondoltok, mindenkinek vannak kedvenc mesék a múltjában, amik időről időre felbukkannak, visszaköszönnek, és olyankor mosolygunk... :)
2011. március 25., péntek
Mesék Újfehértón
Végéhez ért az újfehértói tanfolyam; csütörtökön volt az ötödik, záró akalom. Nagyon jó csapat volt, szerettem velük dolgozni; mivel óvónők, nem volt nekik a mesélés újdonság, és mivel óvodás közönség előtt az ember vagy kapásból jár a vízen, vagy megfullad, nagyon kreatívak is voltak, és sok jó ötlettel álltak elő.
Az utolsó alkalomra házi feladatot kaptak: hozniuk kellett egy új mesét. Mivel a tanfolyamon főleg azzal foglalkoztunk, honnan és hogyan bővítheti az ember mesei repertoárját (ami jó a hallgatóságnak is, meg a mesélőnek is, mert egyik sem unatkozik), a hangsúly azon volt, hogy olyasmit meséljenek, amit eddig nem próbáltak ki.
Nagyon változatos programmal rukkoltak elő, öröm volt hallgatni. Volt benne Misi mókus (énekkel, kérdezz-felelekkel, mozgással), volt koreai népmese (Az üres virágcserép) amiből tanultunk egy kicsit korea nemzeti virágáról is (mályvarózsa). Hallottunk mesét az állatokról és a túlélésről (A legfontosabb), láttunk vidám előadást a három pösze lányról, sőt, volt egy eredeti családi mese is, amit az egyik hölgy a nagymamájától hallott (le is nyúltam azonnal engedéllyel). Már egy ilyen kicsike csapatnál is, az ember valódi kincsekre bukkanhat: rengeteg eredeti ötlet született, és mindenki komolyan vette a feladatát.
Búcsúzóul még beszélgettünk egyet; elsősorban arról, hogyan is lehetne a mesemondást népszerűbbé tenni, elsősorban a családok körében, és hogyan lehetne a szülőket, tanárokat rávezetni arra, mennyire fontos ez a gyerekek fejlődése szempontjából. A helyzet jelenleg nem túl fényes, ezt mindenki tudja, vannak szörnyű statisztikák a mai gyerekek szövegértéséről, koncentrálási képességeiről, logikájáról, fogalmazási készségéről, satöbbi. A helyzet azonban nem reménytelen; mint mindig, most is vannak brilliáns gyerekek, és jó tanárok, és persze tettrekész mesemondók, csak össze kell kapcsolni a hármat. Ha elegen dolgozunk rajta, szépen lassan csak megváltozik majd valami...
Egy időre elbúcsúztam Újfehértótól. Szerettem oda járni; hosszú órákig ülni a vonaton és nézni a tájat, a végtelen Alföldet, nyulakat, őzeket, vadmadarakat, kondát, gulyát, nyájat, templomtornyokat. Én mindig a hegyeket szerettem inkább, de most azt vettem észre, minden héten várom a reggelt, amikor útnak indulhatok a kis szendvicsemmel meg a jegyzeteimmel meg egy jó könyvvel a táskámban, és a hátam mögött hagyhatom Budapestet. Mindig mosolyogva fogadtak; sok érdekes dologról szó esett; átszeltem a fél országot, és jó érzés volt.
Utazhatnékom van. A mesemondók nem ülnek sokáig egy helyben...
Az utolsó alkalomra házi feladatot kaptak: hozniuk kellett egy új mesét. Mivel a tanfolyamon főleg azzal foglalkoztunk, honnan és hogyan bővítheti az ember mesei repertoárját (ami jó a hallgatóságnak is, meg a mesélőnek is, mert egyik sem unatkozik), a hangsúly azon volt, hogy olyasmit meséljenek, amit eddig nem próbáltak ki.
Nagyon változatos programmal rukkoltak elő, öröm volt hallgatni. Volt benne Misi mókus (énekkel, kérdezz-felelekkel, mozgással), volt koreai népmese (Az üres virágcserép) amiből tanultunk egy kicsit korea nemzeti virágáról is (mályvarózsa). Hallottunk mesét az állatokról és a túlélésről (A legfontosabb), láttunk vidám előadást a három pösze lányról, sőt, volt egy eredeti családi mese is, amit az egyik hölgy a nagymamájától hallott (le is nyúltam azonnal engedéllyel). Már egy ilyen kicsike csapatnál is, az ember valódi kincsekre bukkanhat: rengeteg eredeti ötlet született, és mindenki komolyan vette a feladatát.
Búcsúzóul még beszélgettünk egyet; elsősorban arról, hogyan is lehetne a mesemondást népszerűbbé tenni, elsősorban a családok körében, és hogyan lehetne a szülőket, tanárokat rávezetni arra, mennyire fontos ez a gyerekek fejlődése szempontjából. A helyzet jelenleg nem túl fényes, ezt mindenki tudja, vannak szörnyű statisztikák a mai gyerekek szövegértéséről, koncentrálási képességeiről, logikájáról, fogalmazási készségéről, satöbbi. A helyzet azonban nem reménytelen; mint mindig, most is vannak brilliáns gyerekek, és jó tanárok, és persze tettrekész mesemondók, csak össze kell kapcsolni a hármat. Ha elegen dolgozunk rajta, szépen lassan csak megváltozik majd valami...
Egy időre elbúcsúztam Újfehértótól. Szerettem oda járni; hosszú órákig ülni a vonaton és nézni a tájat, a végtelen Alföldet, nyulakat, őzeket, vadmadarakat, kondát, gulyát, nyájat, templomtornyokat. Én mindig a hegyeket szerettem inkább, de most azt vettem észre, minden héten várom a reggelt, amikor útnak indulhatok a kis szendvicsemmel meg a jegyzeteimmel meg egy jó könyvvel a táskámban, és a hátam mögött hagyhatom Budapestet. Mindig mosolyogva fogadtak; sok érdekes dologról szó esett; átszeltem a fél országot, és jó érzés volt.
Utazhatnékom van. A mesemondók nem ülnek sokáig egy helyben...
2011. március 19., szombat
HOLNEMVOLT 6 - Mesék a teraszon
Vége volt a fesztiválnak, de nem a meséknek (vagy, ahogy Wayqui mondaná: Vége a mesének, de nem a történetnek). Hétfő délután a Gerlóczy kávéház teraszán volt jelenésünk; mesékkel fizettünk azért, hogy Tone és Wayqui ingyen lakhattak náluk a fesztivál ideje alatt.
Gyönyörű napsütétses tavaszi időnk volt, a kávéház terasza zsúfolásig tele. Az első felmrés alapján ott a helyszínen derült ki, hogy közönségünk túlnyomó többsége külföldi; röptében kellett módosítani a programon. A sort én nyitottam, angolul meséltem a Wedderburn kapitányt; tipikus tavaszi mese. Utánam Birgit következett (aki a szerencséről mesélt, és arról, hogyan tud az ember elsétálni mellette - a kedvenc szállóigénk a "tenyérjóslás egészen könyékig" lett), majd Tone (megint a gonosz kis manóval). Wayquit angolra tolmácsoltam spanyolból (a három állat utazását mesélte), Szende pedig feltalálta magáta külföldiekkel is, főleg, mert kapott némi segítséget tőlünk a székely-angol fordításra (Bár a "benderészés" angol fordítása egyezményesen a "kanchis kanchis" lett...)
Ezek után pihentünk egy keveset, nagyon finom kávét-teát-forró csokit szürcsölgettünk; Dorci megtanított mindenkit sárkányt hajtogatni. Mivel volt még időnk, futottunk egy második kört it; ekkorra már főleg magyarok ültek a teraszon, visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Lement a Halál és a vörös hajú lány (Anita kalapjával a fejemen); a norvég okos lány, a perui kék kavicsok, némi székely pajzánságok, Birgit pedig egy városi legendát mesélt, amin mindenki jót kacagott.
Jópofa délután volt; mesemondás utcaszínházzal keverve. Amikor végeztünk, testületileg átvonultunk a Négyszáz nevű helyre vacsorázni és örvendezni (jött velünk Döme, a gospelkutya is). Rajtam ekkor kezdett leszakadni az egész hétvégi pörgés; olyan voltam, mint akit fejbe vertek. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk; este aztán kikísértem Birgitet a Keletibe, és hazavánszorogtam. Aludni.
Tone csütörtök reggel távozott; Angela már hétfő délelőtt elrepült. Wayqui itt lesz még vasárnapig, majd megy tovább európai turnéra; valamikor május végén még visszajön, mielőtt hazarepül. Szépen lassan hazaszállingóznak az előadóink.
Azon kapjuk magunkat, hogy már most tervezgetjük, jövőre kit hívunk meg, és milyen országból...
(Javaslatokat szívesen veszünk)
Gyönyörű napsütétses tavaszi időnk volt, a kávéház terasza zsúfolásig tele. Az első felmrés alapján ott a helyszínen derült ki, hogy közönségünk túlnyomó többsége külföldi; röptében kellett módosítani a programon. A sort én nyitottam, angolul meséltem a Wedderburn kapitányt; tipikus tavaszi mese. Utánam Birgit következett (aki a szerencséről mesélt, és arról, hogyan tud az ember elsétálni mellette - a kedvenc szállóigénk a "tenyérjóslás egészen könyékig" lett), majd Tone (megint a gonosz kis manóval). Wayquit angolra tolmácsoltam spanyolból (a három állat utazását mesélte), Szende pedig feltalálta magáta külföldiekkel is, főleg, mert kapott némi segítséget tőlünk a székely-angol fordításra (Bár a "benderészés" angol fordítása egyezményesen a "kanchis kanchis" lett...)
Ezek után pihentünk egy keveset, nagyon finom kávét-teát-forró csokit szürcsölgettünk; Dorci megtanított mindenkit sárkányt hajtogatni. Mivel volt még időnk, futottunk egy második kört it; ekkorra már főleg magyarok ültek a teraszon, visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Lement a Halál és a vörös hajú lány (Anita kalapjával a fejemen); a norvég okos lány, a perui kék kavicsok, némi székely pajzánságok, Birgit pedig egy városi legendát mesélt, amin mindenki jót kacagott.
Jópofa délután volt; mesemondás utcaszínházzal keverve. Amikor végeztünk, testületileg átvonultunk a Négyszáz nevű helyre vacsorázni és örvendezni (jött velünk Döme, a gospelkutya is). Rajtam ekkor kezdett leszakadni az egész hétvégi pörgés; olyan voltam, mint akit fejbe vertek. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk; este aztán kikísértem Birgitet a Keletibe, és hazavánszorogtam. Aludni.
Tone csütörtök reggel távozott; Angela már hétfő délelőtt elrepült. Wayqui itt lesz még vasárnapig, majd megy tovább európai turnéra; valamikor május végén még visszajön, mielőtt hazarepül. Szépen lassan hazaszállingóznak az előadóink.
Azon kapjuk magunkat, hogy már most tervezgetjük, jövőre kit hívunk meg, és milyen országból...
(Javaslatokat szívesen veszünk)
2011. március 18., péntek
HOLNEMVOLT 5 - A második nap
Vasárnap reggel.
Miután a koreai református közösség népes serege elhagyta a helyszínt a reggeli istentisztelet után, készen álltunk, hogy ismét megnyissuk a fesztivál kapuit.
Ezúttal Wayqui nyitotta a sort, perui népmesékkel; többet közülük már hallottam tavaly is, sőt, én is meséltem, de vele együtt azért mindig más :) Szó volt a három állat utazásáról, az agyagból készült asszonyról, a szivárvány gyerekéről, és a kék kavicsokról, mely utóbbi több embert megríkatott a közönség soraiban (szép is).
A vidám dél-amerikai felütés után következett Birgit, ezúttal a szerencséről és a boldogságról szóló mesékkel, tetőtő talpig pirosban-csinosban, citerazenével. Ő is elmesélte az okos lány történetét (más változatban) valamint egy nagyon kedves mesét a Szerencse és az Ész vetélkedéséről (amit természetesen a Szerencse nyer meg). Csodás volt nézni, hogy az egyik pillanatban nagyvilági dáma, a másikban pedig pofátlan suhanc. Birgit az átváltozás mestere.
Ausztriát Norvégia követte a színen: ezúttal nem vikingek kerültek terítékre, hanem a fürdőzés veszélyei. Bizony, Tone egy teljes előadást szentelt annak, miért is veszélyes dolog fürdeni, és bibliai példákat hozott rá, micsoda szörnyűségek történhetnek, ha egy nő fürdik (nem véletlenül tiltották be a középkorban). És persze mindez a nő hibája, aki csak egy kis nyugalmat és meleg vizet akart...
(Petra rámutatott, hogy miközben jókat derültünk az előadásmódon, itt azért véresen komoly dolgokról volt szó; sokszor pont hagyományos történetek segítenek olyan témákat feldolgozni, mint a bántalmazás és az erőszak)
Az ebéd után Szende következett, szokás szerint az asztalon táncolt és bájjal, székely szavakkal mulattatta a közönséget (ezen épp nem tudtam benn lenni, mert közben interjút adtam, de a kacagás kihallatszott).
A sort Angela zárta. Ő egy egész órás mesét hozott: Baba Jaga New York-ba megy. Tátott szájjal hallgattam; ez nekem is új volt. Egy rész orosz népmese, egy rész Fables, egy rész Éjjeli őrség. Zseniális volt, és legnagyobb meglepetésemre a műfaj ellenére működött szóban is. Megvettem, kilóra. Főleg, mert kevés ember tud annyira jó boszorkányos meséket mondani, mint Angela, a maga dörgő hangjával és lendületes gesztusaival...
(Itt gonosz módon örültem, hogy nem én tolmácsolok - Morzsa is lobogott a menetszélben Angela lendülete után...)
Maradt még egy jó darab a délutánból; rendeztünk hát egy MiMe szekciót (Mindenki Mesélhet, vagyis Swap). Jó volt látni, hogy akadt rá vállalkozó. Először is ott volt Jay Miller, aki teljesen váratlanul bukkant fel a semmiből, és kiderült róla, hogy Budapesten élő amerikai mesemondó. Most szóljatok hozzá. Egy olyan profi tíz perces mesemondás - pantomim programot nyomott le, hogy öröm volt nézni. Őt követte Misi, aki a két napos statisztálás után vállalkozott egy rövid kis mese felolvasására (melynek keretei között sikeresen kiirtotta a Százholdas Pagony minden lakóját). Majd jött Juli-rigó, kedvenc madarászom, és a gólyák vonulásáról mondott el egy gyönyörű bolgár népmesét (mert addig ugráltam a fején, míg összeszedte a bátorságát; a kezdő mesemondókat olykor noszogatni kell). A sort egy hölgy zárta, aki egy rövid mesét mondott el Dzsingisz kánról és a sólyomról (én a sztorit az Ezeregyéjszakából ismertem). Azt hiszem, a közönségmesélés közönségsikernek bizonyult.
Mivel elvettük a templomteret a szokásos vasárnapi programoktól, a fesztivál szervezői úgy döntöttek: összekötjük a kellemest a hasznossal, és istentisztelet helyett vallásos mesélést tartunk. És lőn. Jöttem én, Sámuellel és Lailával; majd Birgit egy pápaválasztás történetével, Wayqui egy perui mítosszal, Tone egy templomépítő manóval, és végül Angela, aki a belső erőről mesélt egy afrikai népmesét. Azt hiszem, a vegyes programok közül toronymagasan ez tette rám a legnagyobb hatást; vasárnap délután volt, nyugi volt, egyetértés volt, és a jól végzett munka örömével ringattuk magunkat a mesékbe.
A fesztivál ezzel hivatalosan lezárult; átadtuk ajándékainkat a fellépőknek, megünnepeltük magunkat, majd testületileg kivonultunk a kertbe, hogy mécsesek fényénél csodájuk meg a kiállított üveg- és porcelán tárgyakat. Ott még elmondtam egy rövid mesét (a kék rózsák legendáját, mert Dorci kék rózsákat gyártott egész délután krepp-papírból, és mert kicsit van benne porcelán is, üveg is, meg kreativitás is). Azután már csak a gyertyák maradtak, a beszélgetés-foszlányok, meg a lelkesedés.
Maradt még egy lámpásunk. Miután mindenki hazaszállingózott, és a fellépőket is eltettük aludni, a jövő évi fesztiválért felküldtük azt is, és néztük, ahogy csillagként eltűnik az égen, és visszakacsint. Holnemvolt Fesztivál, 2012.
Már alig várom.
Miután a koreai református közösség népes serege elhagyta a helyszínt a reggeli istentisztelet után, készen álltunk, hogy ismét megnyissuk a fesztivál kapuit.
Ezúttal Wayqui nyitotta a sort, perui népmesékkel; többet közülük már hallottam tavaly is, sőt, én is meséltem, de vele együtt azért mindig más :) Szó volt a három állat utazásáról, az agyagból készült asszonyról, a szivárvány gyerekéről, és a kék kavicsokról, mely utóbbi több embert megríkatott a közönség soraiban (szép is).
A vidám dél-amerikai felütés után következett Birgit, ezúttal a szerencséről és a boldogságról szóló mesékkel, tetőtő talpig pirosban-csinosban, citerazenével. Ő is elmesélte az okos lány történetét (más változatban) valamint egy nagyon kedves mesét a Szerencse és az Ész vetélkedéséről (amit természetesen a Szerencse nyer meg). Csodás volt nézni, hogy az egyik pillanatban nagyvilági dáma, a másikban pedig pofátlan suhanc. Birgit az átváltozás mestere.
Ausztriát Norvégia követte a színen: ezúttal nem vikingek kerültek terítékre, hanem a fürdőzés veszélyei. Bizony, Tone egy teljes előadást szentelt annak, miért is veszélyes dolog fürdeni, és bibliai példákat hozott rá, micsoda szörnyűségek történhetnek, ha egy nő fürdik (nem véletlenül tiltották be a középkorban). És persze mindez a nő hibája, aki csak egy kis nyugalmat és meleg vizet akart...
(Petra rámutatott, hogy miközben jókat derültünk az előadásmódon, itt azért véresen komoly dolgokról volt szó; sokszor pont hagyományos történetek segítenek olyan témákat feldolgozni, mint a bántalmazás és az erőszak)
Az ebéd után Szende következett, szokás szerint az asztalon táncolt és bájjal, székely szavakkal mulattatta a közönséget (ezen épp nem tudtam benn lenni, mert közben interjút adtam, de a kacagás kihallatszott).
A sort Angela zárta. Ő egy egész órás mesét hozott: Baba Jaga New York-ba megy. Tátott szájjal hallgattam; ez nekem is új volt. Egy rész orosz népmese, egy rész Fables, egy rész Éjjeli őrség. Zseniális volt, és legnagyobb meglepetésemre a műfaj ellenére működött szóban is. Megvettem, kilóra. Főleg, mert kevés ember tud annyira jó boszorkányos meséket mondani, mint Angela, a maga dörgő hangjával és lendületes gesztusaival...
(Itt gonosz módon örültem, hogy nem én tolmácsolok - Morzsa is lobogott a menetszélben Angela lendülete után...)
Maradt még egy jó darab a délutánból; rendeztünk hát egy MiMe szekciót (Mindenki Mesélhet, vagyis Swap). Jó volt látni, hogy akadt rá vállalkozó. Először is ott volt Jay Miller, aki teljesen váratlanul bukkant fel a semmiből, és kiderült róla, hogy Budapesten élő amerikai mesemondó. Most szóljatok hozzá. Egy olyan profi tíz perces mesemondás - pantomim programot nyomott le, hogy öröm volt nézni. Őt követte Misi, aki a két napos statisztálás után vállalkozott egy rövid kis mese felolvasására (melynek keretei között sikeresen kiirtotta a Százholdas Pagony minden lakóját). Majd jött Juli-rigó, kedvenc madarászom, és a gólyák vonulásáról mondott el egy gyönyörű bolgár népmesét (mert addig ugráltam a fején, míg összeszedte a bátorságát; a kezdő mesemondókat olykor noszogatni kell). A sort egy hölgy zárta, aki egy rövid mesét mondott el Dzsingisz kánról és a sólyomról (én a sztorit az Ezeregyéjszakából ismertem). Azt hiszem, a közönségmesélés közönségsikernek bizonyult.
Mivel elvettük a templomteret a szokásos vasárnapi programoktól, a fesztivál szervezői úgy döntöttek: összekötjük a kellemest a hasznossal, és istentisztelet helyett vallásos mesélést tartunk. És lőn. Jöttem én, Sámuellel és Lailával; majd Birgit egy pápaválasztás történetével, Wayqui egy perui mítosszal, Tone egy templomépítő manóval, és végül Angela, aki a belső erőről mesélt egy afrikai népmesét. Azt hiszem, a vegyes programok közül toronymagasan ez tette rám a legnagyobb hatást; vasárnap délután volt, nyugi volt, egyetértés volt, és a jól végzett munka örömével ringattuk magunkat a mesékbe.
A fesztivál ezzel hivatalosan lezárult; átadtuk ajándékainkat a fellépőknek, megünnepeltük magunkat, majd testületileg kivonultunk a kertbe, hogy mécsesek fényénél csodájuk meg a kiállított üveg- és porcelán tárgyakat. Ott még elmondtam egy rövid mesét (a kék rózsák legendáját, mert Dorci kék rózsákat gyártott egész délután krepp-papírból, és mert kicsit van benne porcelán is, üveg is, meg kreativitás is). Azután már csak a gyertyák maradtak, a beszélgetés-foszlányok, meg a lelkesedés.
Maradt még egy lámpásunk. Miután mindenki hazaszállingózott, és a fellépőket is eltettük aludni, a jövő évi fesztiválért felküldtük azt is, és néztük, ahogy csillagként eltűnik az égen, és visszakacsint. Holnemvolt Fesztivál, 2012.
Már alig várom.
HOLNEMVOLT videó
Azoknak, akik önhibájukon kívül lemaradtak a fesztiválról, de nem tudnak élni a mesék nélkül: jó hír! Van felvétel az egészről, és dolgozunk rajta, hogy hamarosan elérhető is legyen :) Addig is, terjednek szépen a mesék szájról szájra.
Kanchis kanchis ;)
Kanchis kanchis ;)
2011. március 17., csütörtök
HOLNEMVOLT 4 - Első nap
(Ez hosszú lesz...)
Gyönyörű napsütéses reggelre virradtunk szombaton (avagy gyönyörű napsütéses délutánra, attól függően, ki mikor hengeredett ki az ágyból). Nyolckor az önkéntesek, szervezők és mesemondók már haptákban álltak, és várták, hogy megnyisson a fesztivál.
Szállingózni kezdtek az emberek. Igen, tudom, felírtuk a jövő évi listára: "mesemondó fesztivált nem kezdünk szombat reggel kilenckor". Ehhez képest egész sokan bukkantak fel, lelkesen és mesékre éhesen; gyönyörű volt a terem is, sok csinos színes lampionnal és nagy papírbálákkal, amiken kényelmesen el lehetett terpeszkedni (előző este még nagyban próbáltuk betuszkolni őket az ajtón, de sikerült...)
Petra mondta a nyitó beszédet; ő otthoni terepen mozog, lévén az evangélikus gyülekezet lelkésze. Ezek után következett a bemutatkozó kör: minden mesemondó mesélhetett egy kicsikét. A sort én nyitottam, szintén a hazai terep miatt; a fesztivál kezdésére egy történet jutott az eszembe, amit még Rómában hallottam az első Raccontamianstoria fesztiválon arról, hogy a Vörös-tenger se válik csak úgy ketté, ha előtte nem veszi valaki a bátorságot, hogy belegázoljon... így gázoltunk bele mi is Magyarország első nemzetközi mesemondó fesztiváljába, hogy utat varázsoljunk az utánunk következőknek a mesék birodalmába.
(Hű de költői lettem...)
Utánam Birgit következett egy rövid ám kedves kis történettel a szerencséről és három kívánságról, amiket egy szemfüles ember eggyé kombinált; majd Angelát kellett tolmácsolnom, és természetesen olyan lendülettel vetette magát a mesékbe, hogy lobogtam mögötte, mint a győzelmi zászló (ő egyébként a közönséggel együtt énekelt arról, hogy sose bízz meg a férfiakban, és már itt megmutatkozott, milyen lelkes kis közönségünk van); majd Tone következett, az okos lányról szóló népmese norvég változatával (aminek különösen a vége tetszett nagyon, amikor is az okos lány nem csak megérkezik félig pucéran félig felöltözve stb., hanem rá is töri a hercegre az ajtót...); ezek után jött Wayqui a madarak házasságáról szóló perui mesével, ami megint csak azzal végződött, hogy minden a kakas hibája... a sort Szende zárta egy gyönyörű dallal és egy rövid kis anekdotával; ekkorra már megvolt a mesemondós alaphangulat. Minden jelenlévő megismerte, mi az a mesemondás, és hátradőltek a székeikben. Kezdődhetett a móka.
Az első mesélő Angela volt. Azoknak, akik nem olvastak (vissza) róla a blogomban, mondom: Angela Davis, the Yarnspinner, amerikai mesemondó, New Orleans-ból. Rengeteget utazik a világban, szinte hetente más országban kóricál; mindenhol mesél, és meséket gyűjt. Szombat reggel az otthonából, Louisiana államból származó mocsári meséket hozott nekünk. Volt szó aligátorokról, rákokról, vérfarkasokról (loup garou), és a lányról is, aki az ördöghöz ment feleségül (igen, Marie Jolie). A klassz az egészben az volt (leszámítva, hogy megint úgy éreztem magam, mint Coyote, amikot az üstökösbe kapaszkodik...), hogy Angela nem csak lendületesen (és hangosan) mesél, hanem bevonja a közönséget is: az aligátor különféle embereket húzkodott fel a színpadra, hogy megharapja őket, a kicsi rákocskák vígan lubickoltak a kondérban (őket egyébként, ahogyan a fotókon is látszik, a vállán vitte ki a színpadra, ami nem kis teljesítmény úgy, hogy közben beszél és énekel is az ember...), a loup garou pedig (alaposan meglepett) jóatyám volt, álarcban és szőrös kesztyűben (úgy dőltem a nevetéstől, hogy nem bírtam tolmácsolni). Amikor pedig elkezdett gospelt énekelni, láttam a kórustagok arcán, hogy lehúzzuk a rolót...
Angela után csak pihegni tudtam; szerencsére a következő előadáson csak mint néző vettem részt. Szende volt soron; az ebédszünet alatt berendezte magának a színpadot, még asztalokat is tolt oda, hogy fel tudjon ülni rá ("Az a kislány felpattant az Úr asztalára!" jegyezte meg valaki, mire sürgősen megmagyaráztuk, hogy nem, a székely leány nem az oltáron táncol mezitláb...). Szende elképesztően bájos jelenség, amikor mesél. Nem lehet nem beleszeretni. Bábozgat a csóré lábacskáival, embereket csalogat ki a közönségből; nagyokat kacagunk a székely gasztronómián.
Szende után Tone következett, aki viking ruhában lépett színpadra, és beöltöztette Timit, a tolmácsát is; nagyon jól néztek ki együtt. Ragnhild királynéről mesélt, aki álmában beutazza a világfa mentén az eget, földet és alvilágot; találkozik a Nornákkal és Idunn istennővel, sőt, futólag Lokival is, és a saját születendő gyermekével (ez volt az első olyan pont a napban, amikor végigfutott a hátamon a hideg: a meg nem született kisfiú utána kiabál a fáról, hogy "Nevezz Haraldnak! Azt akarom, hogy Haraldnak nevezz..."). Gyönyörű mese volt, félig mítosz, félig költemény, és a dallam, amit dúdolt hozzá, azonnal átrántotta a hallgatókat egy másik világba... ritkán van az embernek ilyen erős utazás-élménye mesehallgatás közben (és én azért már hallottam pár mesét). Ahogy Juli-rigó mondta: belépett Tone, és öt fokot hűlt a levegő is... (és a jelenlévők fele helyből elhatározta, hogy meg kell tanulnia norvégul). Timi pedig nagyon jól tolmácsolt, tisztán és erősen.
(Tone egyébként nekem is meglepetés volt; ő az egyetlen a fellépők közül, akit most hallottam először)
Tonét Birgit váltotta a színpadon; ő roma népmeséket hozott. Ennek külön örültünk előre; szerettünk volna egy cigány mesemondót meghívni, de sajnos pont nem ért rá. Birgit ugyan nem született bele ebbe kultúrába, a meséket mégis mély átéléssel adta át; gyönyörű zenéket játszott közben, énekelt, és egyáltalán, piros volt és fekete, és nagyon-nagyon csinos. Volt meséje arról, mitől fogy a hold; egy kisfiúról, akin megesett a halál szíve; és Malac Julcsáról is, ami az egyik kedvenc mesém, és Brigit nagyon aranyosan is adta elő :)
Estére már csak Wayqui volt hátra. Vele megint én meséltem; nagyon vártam már, tavaly óta szeretem a történeteit, és jó vele mesélni, mert mindg megvárja, amíg fordítok, sőt, bevon engem is a mesébe... a szombati történetei a szerelemről szóltak. Arról, hogyan született (a kancsis-kanchis megint szállóige lett); egy kis homokszemről, aki egy csillagba volt szerelmes; és három királyfiról, akik mind máshogy szerették ugyanazt a lányt (ennek a mesének a végével egyébként nem értek egyet, de ez egy másik téma). Wayqui nagy közönségkedvenc; egyrészt gyönyörűek a meséi, másrészt nagyon jó előadó (harmadrészt ő volt az egyetlen férfi fellépőnk az idén...)
És ezzel még nem volt vége a programnak: este kezdődött az Esti kísértés, ahol rémtörténetek mesélésére vállalkoztunk. Az egész hétvégén itt voltak a legtöbben; valamiért az embereket vonzotta a téma... itt minden mesemondó egyet-egyet mesélt, éjszakába nyúlóan. Én kezdtem (egy beugratós történettel, ami azért néhány emberre ráhozta a frászt), azután jött Birgit és A dudás bosszúja (klasszikus...), Tone és a holtak miséje, Angela és a lélekrablók (ő eleve ráhozta a frászt az emberekre, mert öregasszonynak öltözött és úgy kóricált a sötétben), Wayqui, a horkoló ember és a királykisasszony, aki mindentől félt. Hátborzongató és mégis remek este volt.
Amikor pedig a mesék véget értek, kimentünk az épület elé, és láss csodát! Világító lámpások emelkedtek a magasba, egyik a másik után. Mi természetesen nem tudtuk, hogy kerültek oda, hiszen a tűzoltóság szerint nem szabad eregetni őket; de valaki ezt nyilván nem tudta, mert amint kiléptünk a szabadba, egyszer csak ott voltak az égen a semmiből, mintha pont a mi kedvünkért jelentek volna meg... megmagyarázhatatlan csoda.
És ez még csak az első nap volt.
Fotók a Facebook oldalon!
Gyönyörű napsütéses reggelre virradtunk szombaton (avagy gyönyörű napsütéses délutánra, attól függően, ki mikor hengeredett ki az ágyból). Nyolckor az önkéntesek, szervezők és mesemondók már haptákban álltak, és várták, hogy megnyisson a fesztivál.
Szállingózni kezdtek az emberek. Igen, tudom, felírtuk a jövő évi listára: "mesemondó fesztivált nem kezdünk szombat reggel kilenckor". Ehhez képest egész sokan bukkantak fel, lelkesen és mesékre éhesen; gyönyörű volt a terem is, sok csinos színes lampionnal és nagy papírbálákkal, amiken kényelmesen el lehetett terpeszkedni (előző este még nagyban próbáltuk betuszkolni őket az ajtón, de sikerült...)
Petra mondta a nyitó beszédet; ő otthoni terepen mozog, lévén az evangélikus gyülekezet lelkésze. Ezek után következett a bemutatkozó kör: minden mesemondó mesélhetett egy kicsikét. A sort én nyitottam, szintén a hazai terep miatt; a fesztivál kezdésére egy történet jutott az eszembe, amit még Rómában hallottam az első Raccontamianstoria fesztiválon arról, hogy a Vörös-tenger se válik csak úgy ketté, ha előtte nem veszi valaki a bátorságot, hogy belegázoljon... így gázoltunk bele mi is Magyarország első nemzetközi mesemondó fesztiváljába, hogy utat varázsoljunk az utánunk következőknek a mesék birodalmába.
(Hű de költői lettem...)
Utánam Birgit következett egy rövid ám kedves kis történettel a szerencséről és három kívánságról, amiket egy szemfüles ember eggyé kombinált; majd Angelát kellett tolmácsolnom, és természetesen olyan lendülettel vetette magát a mesékbe, hogy lobogtam mögötte, mint a győzelmi zászló (ő egyébként a közönséggel együtt énekelt arról, hogy sose bízz meg a férfiakban, és már itt megmutatkozott, milyen lelkes kis közönségünk van); majd Tone következett, az okos lányról szóló népmese norvég változatával (aminek különösen a vége tetszett nagyon, amikor is az okos lány nem csak megérkezik félig pucéran félig felöltözve stb., hanem rá is töri a hercegre az ajtót...); ezek után jött Wayqui a madarak házasságáról szóló perui mesével, ami megint csak azzal végződött, hogy minden a kakas hibája... a sort Szende zárta egy gyönyörű dallal és egy rövid kis anekdotával; ekkorra már megvolt a mesemondós alaphangulat. Minden jelenlévő megismerte, mi az a mesemondás, és hátradőltek a székeikben. Kezdődhetett a móka.
Az első mesélő Angela volt. Azoknak, akik nem olvastak (vissza) róla a blogomban, mondom: Angela Davis, the Yarnspinner, amerikai mesemondó, New Orleans-ból. Rengeteget utazik a világban, szinte hetente más országban kóricál; mindenhol mesél, és meséket gyűjt. Szombat reggel az otthonából, Louisiana államból származó mocsári meséket hozott nekünk. Volt szó aligátorokról, rákokról, vérfarkasokról (loup garou), és a lányról is, aki az ördöghöz ment feleségül (igen, Marie Jolie). A klassz az egészben az volt (leszámítva, hogy megint úgy éreztem magam, mint Coyote, amikot az üstökösbe kapaszkodik...), hogy Angela nem csak lendületesen (és hangosan) mesél, hanem bevonja a közönséget is: az aligátor különféle embereket húzkodott fel a színpadra, hogy megharapja őket, a kicsi rákocskák vígan lubickoltak a kondérban (őket egyébként, ahogyan a fotókon is látszik, a vállán vitte ki a színpadra, ami nem kis teljesítmény úgy, hogy közben beszél és énekel is az ember...), a loup garou pedig (alaposan meglepett) jóatyám volt, álarcban és szőrös kesztyűben (úgy dőltem a nevetéstől, hogy nem bírtam tolmácsolni). Amikor pedig elkezdett gospelt énekelni, láttam a kórustagok arcán, hogy lehúzzuk a rolót...
Angela után csak pihegni tudtam; szerencsére a következő előadáson csak mint néző vettem részt. Szende volt soron; az ebédszünet alatt berendezte magának a színpadot, még asztalokat is tolt oda, hogy fel tudjon ülni rá ("Az a kislány felpattant az Úr asztalára!" jegyezte meg valaki, mire sürgősen megmagyaráztuk, hogy nem, a székely leány nem az oltáron táncol mezitláb...). Szende elképesztően bájos jelenség, amikor mesél. Nem lehet nem beleszeretni. Bábozgat a csóré lábacskáival, embereket csalogat ki a közönségből; nagyokat kacagunk a székely gasztronómián.
Szende után Tone következett, aki viking ruhában lépett színpadra, és beöltöztette Timit, a tolmácsát is; nagyon jól néztek ki együtt. Ragnhild királynéről mesélt, aki álmában beutazza a világfa mentén az eget, földet és alvilágot; találkozik a Nornákkal és Idunn istennővel, sőt, futólag Lokival is, és a saját születendő gyermekével (ez volt az első olyan pont a napban, amikor végigfutott a hátamon a hideg: a meg nem született kisfiú utána kiabál a fáról, hogy "Nevezz Haraldnak! Azt akarom, hogy Haraldnak nevezz..."). Gyönyörű mese volt, félig mítosz, félig költemény, és a dallam, amit dúdolt hozzá, azonnal átrántotta a hallgatókat egy másik világba... ritkán van az embernek ilyen erős utazás-élménye mesehallgatás közben (és én azért már hallottam pár mesét). Ahogy Juli-rigó mondta: belépett Tone, és öt fokot hűlt a levegő is... (és a jelenlévők fele helyből elhatározta, hogy meg kell tanulnia norvégul). Timi pedig nagyon jól tolmácsolt, tisztán és erősen.
(Tone egyébként nekem is meglepetés volt; ő az egyetlen a fellépők közül, akit most hallottam először)
Tonét Birgit váltotta a színpadon; ő roma népmeséket hozott. Ennek külön örültünk előre; szerettünk volna egy cigány mesemondót meghívni, de sajnos pont nem ért rá. Birgit ugyan nem született bele ebbe kultúrába, a meséket mégis mély átéléssel adta át; gyönyörű zenéket játszott közben, énekelt, és egyáltalán, piros volt és fekete, és nagyon-nagyon csinos. Volt meséje arról, mitől fogy a hold; egy kisfiúról, akin megesett a halál szíve; és Malac Julcsáról is, ami az egyik kedvenc mesém, és Brigit nagyon aranyosan is adta elő :)
Estére már csak Wayqui volt hátra. Vele megint én meséltem; nagyon vártam már, tavaly óta szeretem a történeteit, és jó vele mesélni, mert mindg megvárja, amíg fordítok, sőt, bevon engem is a mesébe... a szombati történetei a szerelemről szóltak. Arról, hogyan született (a kancsis-kanchis megint szállóige lett); egy kis homokszemről, aki egy csillagba volt szerelmes; és három királyfiról, akik mind máshogy szerették ugyanazt a lányt (ennek a mesének a végével egyébként nem értek egyet, de ez egy másik téma). Wayqui nagy közönségkedvenc; egyrészt gyönyörűek a meséi, másrészt nagyon jó előadó (harmadrészt ő volt az egyetlen férfi fellépőnk az idén...)
És ezzel még nem volt vége a programnak: este kezdődött az Esti kísértés, ahol rémtörténetek mesélésére vállalkoztunk. Az egész hétvégén itt voltak a legtöbben; valamiért az embereket vonzotta a téma... itt minden mesemondó egyet-egyet mesélt, éjszakába nyúlóan. Én kezdtem (egy beugratós történettel, ami azért néhány emberre ráhozta a frászt), azután jött Birgit és A dudás bosszúja (klasszikus...), Tone és a holtak miséje, Angela és a lélekrablók (ő eleve ráhozta a frászt az emberekre, mert öregasszonynak öltözött és úgy kóricált a sötétben), Wayqui, a horkoló ember és a királykisasszony, aki mindentől félt. Hátborzongató és mégis remek este volt.
Amikor pedig a mesék véget értek, kimentünk az épület elé, és láss csodát! Világító lámpások emelkedtek a magasba, egyik a másik után. Mi természetesen nem tudtuk, hogy kerültek oda, hiszen a tűzoltóság szerint nem szabad eregetni őket; de valaki ezt nyilván nem tudta, mert amint kiléptünk a szabadba, egyszer csak ott voltak az égen a semmiből, mintha pont a mi kedvünkért jelentek volna meg... megmagyarázhatatlan csoda.
És ez még csak az első nap volt.
Fotók a Facebook oldalon!
2011. március 15., kedd
HOLNEMVOLT 3 - Jöttek, láttak
Mielőtt belevágnék a mesemondókról való bőséges áradozásba, szólni szeretnék néhány szót a fesztivál közönségéről és mindazokról, akik megfordultak nálunk a két nap alatt hosszabb-rövidebb időre.
Amikor a Timpanogos konferencián voltam két (három?!) évvel ezelőtt, Donald Davis mestertől hallottam egy saját történetét. A gyerekkoráról mesélt; arról, hogy a születésnapjára hatalmas bulit rendeztek neki a szülei, amire mindenkit meghívott az iskolából, még azt a lányt is, akit az osztályban mindenki utált, mert szegény volt és ritkán fürdött. Hosszú és bonyolult a történet, nem is akarom itt leírni; lényege, hogy sorra visszamondja a partit mindenki, maga az ünnepelt pedig beteg lesz, és ágyban kell feküdnie, amikor is egyszerre csak csengetnek. Ott áll a kislány az anyukájával; a szülők mondják nekik, hogy a parti sajnos elmarad. Azt válaszolják, hogy tudnak róla; de az ajándékot akkor is el akarták hozni...
"Na" összegezte a sztorit Donald "Ők volt az igazi parti-emberek."
(A teljes történet megtalálható és letölthető az Internetről, Party People címszó alatt)
A történet tanulságán felbuzdulva mi is úgy álltunk hozzáa dologhoz: mi annak rendezünk fesztivált, aki eljön, hogy meghallgassa a meséket; csak velük érdemes foglalkozni. Akinek igazán fontosak a mesék, és akinek igazán érdemes mesélni, az el fog jönni; a többiekhez igazodni már nem a mi gondunk. Úgyis azok lesznek a legjobb fejek, akik eljönnek a fesztiválra.
És szerencsére el is jöttek sokan :) Volt egy kemény mag, akik elejétől végig ott maradtak; mások egy-egy napra csatlakoztak hozzánk, vagy csak délelőttre/délutánra csöppentek oda. A legtöbben a szombat esti kísértet-mesélésen voltak; ott egész kis tömeg gyűlt össze. Összességében véve nem volt telt házunk; de a nemzetközi statisztikákat tekintve bizton állíthatom, hogy a világ egyik legnépszerűbb első mesemondó fesztiválját hoztuk össze. (Összehasonlításképpen: az első Jonesborough-i fesztiválon összesen huszon-egynéhány ember üldögélt a nézőtéren. Harminc év múlva tehát mi legalább hatvanezres fesztivál kell hogy legyünk... :)
Itt kell megjegyeznem azt is, hogy nagyon, nagyon jó közönségünk volt. Lelkesek, nyitottak, vidámak és kitartóak voltak; boldogan vettek részt a mesékben, nevettek, tapsoltak, közbeszóltak, és egyáltalán, minden támogatást és szeretetet megadtak, amit egy mesemondó elvárhat a közönségétől. Külön kiemelném Misit, aki a hétvége majdnem összes előadásában szerepelt; volt ő mocsári rák, egér, krokodilvadász, mintaférfi, székely ember... jövőre tiszteletjegyet kéne neki adnunk, mint állandó statisztának.
A fellépőktől is azt hallottuk vissza, hogy nagyon meg voltak elégedve a magyar közönséggel. Sokan az előadások előtt és után beszélgettek is velük; a mesemondókban az a szép, hogy más fellépő művészekkel ellentétben nyugodtan lehet zaklatni őket, sők, akár órákra is képesek leragadni egy-egy beszélgetésben. Nagyon nyitottak és barátságosak - akárcsak a közönségük...
Ez úton szeretnék tehát én is köszönetet mondani mindenkinek, aki eljött, és meghallgatta a meséket. Közönség nélkül nem sokra mentünk volna; tőletek lett élő az egész Holnemvolt.
Jövőre ugyanitt ;)
Amikor a Timpanogos konferencián voltam két (három?!) évvel ezelőtt, Donald Davis mestertől hallottam egy saját történetét. A gyerekkoráról mesélt; arról, hogy a születésnapjára hatalmas bulit rendeztek neki a szülei, amire mindenkit meghívott az iskolából, még azt a lányt is, akit az osztályban mindenki utált, mert szegény volt és ritkán fürdött. Hosszú és bonyolult a történet, nem is akarom itt leírni; lényege, hogy sorra visszamondja a partit mindenki, maga az ünnepelt pedig beteg lesz, és ágyban kell feküdnie, amikor is egyszerre csak csengetnek. Ott áll a kislány az anyukájával; a szülők mondják nekik, hogy a parti sajnos elmarad. Azt válaszolják, hogy tudnak róla; de az ajándékot akkor is el akarták hozni...
"Na" összegezte a sztorit Donald "Ők volt az igazi parti-emberek."
(A teljes történet megtalálható és letölthető az Internetről, Party People címszó alatt)
A történet tanulságán felbuzdulva mi is úgy álltunk hozzáa dologhoz: mi annak rendezünk fesztivált, aki eljön, hogy meghallgassa a meséket; csak velük érdemes foglalkozni. Akinek igazán fontosak a mesék, és akinek igazán érdemes mesélni, az el fog jönni; a többiekhez igazodni már nem a mi gondunk. Úgyis azok lesznek a legjobb fejek, akik eljönnek a fesztiválra.
És szerencsére el is jöttek sokan :) Volt egy kemény mag, akik elejétől végig ott maradtak; mások egy-egy napra csatlakoztak hozzánk, vagy csak délelőttre/délutánra csöppentek oda. A legtöbben a szombat esti kísértet-mesélésen voltak; ott egész kis tömeg gyűlt össze. Összességében véve nem volt telt házunk; de a nemzetközi statisztikákat tekintve bizton állíthatom, hogy a világ egyik legnépszerűbb első mesemondó fesztiválját hoztuk össze. (Összehasonlításképpen: az első Jonesborough-i fesztiválon összesen huszon-egynéhány ember üldögélt a nézőtéren. Harminc év múlva tehát mi legalább hatvanezres fesztivál kell hogy legyünk... :)
Itt kell megjegyeznem azt is, hogy nagyon, nagyon jó közönségünk volt. Lelkesek, nyitottak, vidámak és kitartóak voltak; boldogan vettek részt a mesékben, nevettek, tapsoltak, közbeszóltak, és egyáltalán, minden támogatást és szeretetet megadtak, amit egy mesemondó elvárhat a közönségétől. Külön kiemelném Misit, aki a hétvége majdnem összes előadásában szerepelt; volt ő mocsári rák, egér, krokodilvadász, mintaférfi, székely ember... jövőre tiszteletjegyet kéne neki adnunk, mint állandó statisztának.
A fellépőktől is azt hallottuk vissza, hogy nagyon meg voltak elégedve a magyar közönséggel. Sokan az előadások előtt és után beszélgettek is velük; a mesemondókban az a szép, hogy más fellépő művészekkel ellentétben nyugodtan lehet zaklatni őket, sők, akár órákra is képesek leragadni egy-egy beszélgetésben. Nagyon nyitottak és barátságosak - akárcsak a közönségük...
Ez úton szeretnék tehát én is köszönetet mondani mindenkinek, aki eljött, és meghallgatta a meséket. Közönség nélkül nem sokra mentünk volna; tőletek lett élő az egész Holnemvolt.
Jövőre ugyanitt ;)
2011. március 14., hétfő
HOLNEMVOLT 2 - Próbálunk
Tone és Wayqui csütörtökön, Birgit és Angela pedig pénteken érkeztek meg; a fesztivál stábja készenlétben állt, hogy elkapja őket landoláskor.
Már a szervezés elején elhatároztuk, hogy tolmácsolással fogunk mesélni; nem akartunk elsőre elrettenteni a magyar közönségnek azt a kicsiny töredékét, akik nem beszélnek spanyolul, norvégul, németül és angolul egyszerre. Ilyen jó fejek vagyunk :)
Ennek következménye pedig az lett, hogy pénteken próbálni kellett a tolmácsokkal. Szóval, miután hatnyelvű kis csapatunk az őrületbe kergette egy étterem pincérét (érdekes módon mi mindannyian értettük egymást, különféle áttételekkel és kombinációkban), útnak indultunk a próba helyszínére.
A fesztivál egyik nagylelkű támogatója ajánlotta fel azt a lakásba oltott stúdiót, ahol helyet kaptunk péntek délután (mivel a fesztivál helyszínén akkor még egy Nagyon Fontos Konferencia zajlott). Minden párosnak jutott egy külön szoba, ahol gyakorolhattuk a meséket, dalokat és koreográfiákat. Nagyon mókás délutánt töltöttünk együtt.
Az egyes mesélő-tolmács pároknak alapvetően eltért a vérmérséklete és a mesélési stílusa; ennek megfelelően minden próba máshogy zajlott. Én személy szerint egy süppedős kanapén ültem Wayquival és egy csésze teával, és semmi mást nem kellett tennem, csak hallgatni a meséket, amikkel készült. Nagy nehéz feladat volt, elhihetitek. Wayqui néha önálló utakra indult a lakásban; fotózta a többieket, piszkálgatta a polcokon sorakozó könyveket és dísztárgyakat, telefonálgatott. Közben nekem is akadt időm (az utolsó perces szervezés folyamatosan csörgő telefonja mellett) figyelni a többieket. Petra és Birgit irányából nagy lábdobogás hallatszott, esetenként érdekes német vagy magyar félmondatokkal megszakítva, mint például: "Le kell hoznom a kecskéket a fáról!" (ami csak még jobban felcsigázta az érdeklődésem a mesék iránt). Tone és Timi csendesen üldögéltek egy sarokban, és mondatról mondatra vették át a történeteket; néha kikukucskáltak megkérdezni, van-e még feladat. Egy kamerás ember is kószált a lakásban, és időnként felvett egy-egy részletet a próbáinkból (na, erre kíváncsi leszek). Egy idő után Wayqui valahogy elszedte tőle a kamerát (arra meg pláne kíváncsi leszek...).
Estére már meglehetősen lefáradtunk; szerencséle a fesztivál (díszítés alatt álló) helyszínén már várt ránk Kataanya világhíres salátájával. Megérkezett Angela is, és megrengette a falakat; az estének ebben a fázisában már annyira lendületben voltunk, hogy bármilyen felmerülő problémát fél kézzel oldottunk meg (nem nyíló ajtók, kevés szék, dekoráció rögzítése, mesélők hazaszállítása, akármi). Hulla fáradtan zuhantunk ágyba, ki a meséktől, ki a jetlagtől, ki a szervezéstől.
Hivatalosan megkezdődött a Holnemvolt Fesztivál...
Már a szervezés elején elhatároztuk, hogy tolmácsolással fogunk mesélni; nem akartunk elsőre elrettenteni a magyar közönségnek azt a kicsiny töredékét, akik nem beszélnek spanyolul, norvégul, németül és angolul egyszerre. Ilyen jó fejek vagyunk :)
Ennek következménye pedig az lett, hogy pénteken próbálni kellett a tolmácsokkal. Szóval, miután hatnyelvű kis csapatunk az őrületbe kergette egy étterem pincérét (érdekes módon mi mindannyian értettük egymást, különféle áttételekkel és kombinációkban), útnak indultunk a próba helyszínére.
A fesztivál egyik nagylelkű támogatója ajánlotta fel azt a lakásba oltott stúdiót, ahol helyet kaptunk péntek délután (mivel a fesztivál helyszínén akkor még egy Nagyon Fontos Konferencia zajlott). Minden párosnak jutott egy külön szoba, ahol gyakorolhattuk a meséket, dalokat és koreográfiákat. Nagyon mókás délutánt töltöttünk együtt.
Az egyes mesélő-tolmács pároknak alapvetően eltért a vérmérséklete és a mesélési stílusa; ennek megfelelően minden próba máshogy zajlott. Én személy szerint egy süppedős kanapén ültem Wayquival és egy csésze teával, és semmi mást nem kellett tennem, csak hallgatni a meséket, amikkel készült. Nagy nehéz feladat volt, elhihetitek. Wayqui néha önálló utakra indult a lakásban; fotózta a többieket, piszkálgatta a polcokon sorakozó könyveket és dísztárgyakat, telefonálgatott. Közben nekem is akadt időm (az utolsó perces szervezés folyamatosan csörgő telefonja mellett) figyelni a többieket. Petra és Birgit irányából nagy lábdobogás hallatszott, esetenként érdekes német vagy magyar félmondatokkal megszakítva, mint például: "Le kell hoznom a kecskéket a fáról!" (ami csak még jobban felcsigázta az érdeklődésem a mesék iránt). Tone és Timi csendesen üldögéltek egy sarokban, és mondatról mondatra vették át a történeteket; néha kikukucskáltak megkérdezni, van-e még feladat. Egy kamerás ember is kószált a lakásban, és időnként felvett egy-egy részletet a próbáinkból (na, erre kíváncsi leszek). Egy idő után Wayqui valahogy elszedte tőle a kamerát (arra meg pláne kíváncsi leszek...).
Estére már meglehetősen lefáradtunk; szerencséle a fesztivál (díszítés alatt álló) helyszínén már várt ránk Kataanya világhíres salátájával. Megérkezett Angela is, és megrengette a falakat; az estének ebben a fázisában már annyira lendületben voltunk, hogy bármilyen felmerülő problémát fél kézzel oldottunk meg (nem nyíló ajtók, kevés szék, dekoráció rögzítése, mesélők hazaszállítása, akármi). Hulla fáradtan zuhantunk ágyba, ki a meséktől, ki a jetlagtől, ki a szervezéstől.
Hivatalosan megkezdődött a Holnemvolt Fesztivál...
HOLNEMVOLT 1 - A színfalak mögött
Tulajdonképpen mi csak egy ürügyet akartunk arra, hogy idehozhassunk magunknak öt mesemondót.
...
A Holnemvolt Fesztivál kiváló ürügynek bizonyult.
Egy évvel ezelőtt álltunk neki a szervezésnek. Szokásom szerint a mesemondás gyönyörűségein merengtem, és áradoztam a fesztiválokról ahol megfordultam (Jonesborouóóóóóó), amikor is Petra rám nézett és így szólt: "Hát akkor csinálunk egyet."
És lőn.
A fene se gondolta hogy egy fesztivállal ennyi munka lesz. Mire sikerült az eredeti tervet (Háááárom nagyszínpad, háááárom nap, tiiiiizenöt mesemondó, toronyóra lánccal) leszűkíteni befogadható méretűre, és körvonalazni, hogy mit is akarunk, a szervezőgárda is jórészt átalakult. Úgy határoztunk, egy kicsi, barátságos fesztivállal kezdjük próbálgatni a szárnyainkat, olyasmivel, ami könnyen megszervezhető és kompakt.
Na ja.
Akkoriban írt rám a Facebookon egy norvég mesemondó hölgy, akivel nem találkoztam még személyesen; azt írta, márciusban Magyarországra látogat, és kérdezte, lesz-e valami mesemondó rendezvény akkortájt. Hát, feleltem, ha jössz, akkor lesz.
Így lett a Holnemvolt nemzetközi fesztivál.
A többi már csak ismeretségek kérdése volt. Írtam Birgitnek, akiről már olvashattatok; nagyon lelkesen vállalta, hogy átruccan Bécsből mesélni egyet. Ezek után jött Angela, valahogy így:
- Angela, figyu, lesz itt márciusban egy kicsike mesemondó fesz...
- Veszem a repülőjegyet! Mikor kell érkezni?
Wayqui szintén azonnal rábólintott a dologra; ezek után éjszakáim jó részét (időeltolódás) perui-magyar vízumok kérelmezésével és repülőjegy-árak böngészésével töltöttem, míg végül kiokoskodtuk, hogy nincs pénzünk meghívni őt. Ezt el is mondtam neki; mire azt mondta, 'sebaj, azért jövök'. És jött.
Azután pedig nem volt más hátra, csak munka, munka és munka. Klassz kis csapat gyűlt össze; Chichi istennő remekül kezelte a sajtót, Eszti a PR-t; Dorci és Csill kezükbe vették a dekorálás kérdését, Kataanya a fellépők kényelmére felügyelt, Vikor rajzolt, újrarajzolt és átrajzolt, Petra és én pedig játszottuk a békát a turmixgépben, és pörögtünk, hogy minden információ eljusson a megfelelő helyre.
Rajtuk kívül persze rengeteg helyről jött még segítség, és nem is lehettünk volna hálásabbak érte; a semmiből lett hirtelen fotósunk (Petrikovics Edit), filmeseink (D1 tévé), gyönyörű kiállításunk, egy rakat önkéntesünk, sárkánybőrbe kötött vendégkönyvünk (Ulrich Sára), sárkányos-tündéres tiltó tábláink (Laurent Dia), és tolmácsaink (Fehér Timi, Móré Zsuzsa, Flores Hedvig Montserrat). Sok alvást kihagytunk, sok akadályba ütköztünk, sok ostoba emberrel kellett szót értenünk, de semmi sem törte le a lelkesedésünket - és a dolgok történni kezdtek. Érdekes módon soha egy zokszót nem hallottam a többiektől a szervezés alatt (legalábbis egymásra nem). Nem tudtuk, mi fog történni a hétvégén, fogalunk sem volt, milyen lesz a fesztivál, de beleadtunk apait-anyait, és felkészültünk minden eshetőségre.
És aztán végre eljött a hétvége.
(Folyt. köv.)
...
A Holnemvolt Fesztivál kiváló ürügynek bizonyult.
Egy évvel ezelőtt álltunk neki a szervezésnek. Szokásom szerint a mesemondás gyönyörűségein merengtem, és áradoztam a fesztiválokról ahol megfordultam (Jonesborouóóóóóó), amikor is Petra rám nézett és így szólt: "Hát akkor csinálunk egyet."
És lőn.
A fene se gondolta hogy egy fesztivállal ennyi munka lesz. Mire sikerült az eredeti tervet (Háááárom nagyszínpad, háááárom nap, tiiiiizenöt mesemondó, toronyóra lánccal) leszűkíteni befogadható méretűre, és körvonalazni, hogy mit is akarunk, a szervezőgárda is jórészt átalakult. Úgy határoztunk, egy kicsi, barátságos fesztivállal kezdjük próbálgatni a szárnyainkat, olyasmivel, ami könnyen megszervezhető és kompakt.
Na ja.
Akkoriban írt rám a Facebookon egy norvég mesemondó hölgy, akivel nem találkoztam még személyesen; azt írta, márciusban Magyarországra látogat, és kérdezte, lesz-e valami mesemondó rendezvény akkortájt. Hát, feleltem, ha jössz, akkor lesz.
Így lett a Holnemvolt nemzetközi fesztivál.
A többi már csak ismeretségek kérdése volt. Írtam Birgitnek, akiről már olvashattatok; nagyon lelkesen vállalta, hogy átruccan Bécsből mesélni egyet. Ezek után jött Angela, valahogy így:
- Angela, figyu, lesz itt márciusban egy kicsike mesemondó fesz...
- Veszem a repülőjegyet! Mikor kell érkezni?
Wayqui szintén azonnal rábólintott a dologra; ezek után éjszakáim jó részét (időeltolódás) perui-magyar vízumok kérelmezésével és repülőjegy-árak böngészésével töltöttem, míg végül kiokoskodtuk, hogy nincs pénzünk meghívni őt. Ezt el is mondtam neki; mire azt mondta, 'sebaj, azért jövök'. És jött.
Azután pedig nem volt más hátra, csak munka, munka és munka. Klassz kis csapat gyűlt össze; Chichi istennő remekül kezelte a sajtót, Eszti a PR-t; Dorci és Csill kezükbe vették a dekorálás kérdését, Kataanya a fellépők kényelmére felügyelt, Vikor rajzolt, újrarajzolt és átrajzolt, Petra és én pedig játszottuk a békát a turmixgépben, és pörögtünk, hogy minden információ eljusson a megfelelő helyre.
Rajtuk kívül persze rengeteg helyről jött még segítség, és nem is lehettünk volna hálásabbak érte; a semmiből lett hirtelen fotósunk (Petrikovics Edit), filmeseink (D1 tévé), gyönyörű kiállításunk, egy rakat önkéntesünk, sárkánybőrbe kötött vendégkönyvünk (Ulrich Sára), sárkányos-tündéres tiltó tábláink (Laurent Dia), és tolmácsaink (Fehér Timi, Móré Zsuzsa, Flores Hedvig Montserrat). Sok alvást kihagytunk, sok akadályba ütköztünk, sok ostoba emberrel kellett szót értenünk, de semmi sem törte le a lelkesedésünket - és a dolgok történni kezdtek. Érdekes módon soha egy zokszót nem hallottam a többiektől a szervezés alatt (legalábbis egymásra nem). Nem tudtuk, mi fog történni a hétvégén, fogalunk sem volt, milyen lesz a fesztivál, de beleadtunk apait-anyait, és felkészültünk minden eshetőségre.
És aztán végre eljött a hétvége.
(Folyt. köv.)
2011. február 8., kedd
HOLNEMVOLT FESZTIVÁL!
Mesemondó fesztivál 500 személyreFelnőtteknek melegen ajánlott!
Elkészítési idő: 2 nap (2011. Március 12-13.)
Hozzávalók:
Alap: 5 db nemzetközi mesemondó
- északi ízek: Tone Bolstad Flode
- déli fűszerek: Angela Davis
- osztrák édesség: Birgit Lehner
- magyaros zamatok: Csernik Szende
- vegyes saláta: Zalka Csenge Virág
- perui meglepetés: César "El Wayqui" Villegas
Feltét: 5db kreatív magyar tolmács
Fűszerek:
Történetek, mesék és legendák, melyek felnőtteknek szólnak
Éjszakába nyúló kísértethistóriák
Spirituális történetek
Mesélési lehetőség mindenkinek
Repülő lámpások
Fogyasztható itt:
Evangélikus Egyetemi és Főiskolai Gyülekezet
1117 Budapest, Magyar Tudósok körútja 3.
HONLAP
Várandós nők a világ meséiben
Egy beszélgetés kapcsán merült fel a téma, hogy megjelenik-e maga a terhesség a világ meséiben és mítoszaiban. Ha már válaszoltam a kérdésre, gondoltam, kipostolom ide is. Direkt nem foglalkozom most a teherbe esés és a szülés eseményeivel, ezekből úgyis van rengeteg...
Rapunzel
Az egyik legkézenfekvőbb, ha a Grimm verzóban gondolkodunk, kétszer is foglalkozik a terhesség kérdésével. Először is, Rapunzelt pont azért ígérik oda a boszorkánynak, mert az édesanyja várandós korában kívánós volt, és folyton olyasmit akart enni, ami a boszorokány kertjében nőtt. Másodszor, az eredeti Rapunzel verzióban (a korábbi Grimm) a királyfi teherbe ejti Rapunzelt, aki nem tudja, mi történik vele, és a boszorkánytól kérdezi meg, miért szorítja a szoknya. Ezek után terhesen bolyong az erdőben, amíg a királyfi rá nem talál.
Sámuel
Lengyel zsidó népmese, aminek legalább a fele arról szól, mi történik a gyerekkel, amíg az anyja méhében van (ők úgy gondolják, hogy egy Laila nevű angyal felolvas neki egy kis lámpa fényénél, amíg meg nem születik :)
Aszo és Anansze
Ashante (afrikai) népmese, ahol a teherbe ejtett lány besétál a faluba, ahol a 'tettes' épp tetőt javít, és amikor az úriember meglátja, megdöbbenésében leesik a tetőről... erre persze azt mondják, a lány boszorkány, mert biztosan szemmel verte, a terhes nők erre képesek. :) Mivel Anansze az afrikai mesevilág legnagyobb trickstere, ez külön aranyos sztori :)
Macha átka
Ír legenda, egy ikrekkel várandós tündérasszonynak kell a férje ostobasága miatt versenyt futni a király versenylovaival. Utána bosszúból megátkozza a tartomány harcosait, hogy minden csata előtt három napot feküdjenek szülési fájdalmakban... rock and roll :)
Maleh utazása
Kínai mese, ahol ellopják a napot, és az embereknek dönteni kell, kit küldenek a felkutatására. Végül egy várandós asszony vállalkozik, és útnak is indul, azt remélve, ha ő nem ér célba életében, majd a fia folytatja az utat....
Zál és Rúdábé
Perzsa legenda. Zál, a nagy hős egy mitikus madár fiaként nevelkedik, mert az édesapja kitagadja. Amikor sokkal később a felesége, Rúdábé várandós, és beteg lesz, Zál megesküszik, hogy ő nem hagyja magára a fiát, ahogyan az apja tette vele, és segítségül hívja a Szenmurg madarat, hogy együtt segítség világra a gyereket, aki nem más, mint Rusztem, Perzsia egyik legnagyobb mitikus hőse.
(Zál és Rúdábé egyébként a Rapunzel történet egyik első verziója)
Tamlin
A skót ballada főhősnője teherbe esik egy lovagtól, akit a tündérek tartanak fogságban. Hogy visszaszerezhesse a szerelmét, próbákat kell kiállnia, többek között azt is, hogy a karjaban kell tartania Tamlint, és nem szabad elengednie, akármivé változtatják is a tündérek.
El nem mondott történet
Indiai népmese, ami egy öregasszonyról szól, akinek van egy csodálatos története, de senki sem akarja meghallgatni. Végül egy alvó terhes nő méhében növekvő gyermeknek mondja el a mesét, és a gyerek különleges, mesés tulajdonságokkal jön a világra, mert ő volt az egyetlen, aki odafigyelt.
Ámor és Psziché
Psziché, miután elszakították a férjétől, Ámortól, úgy állja ki a féltékeny Aphrodité által kiszabott próbákat, hogy közben várandós Hédonéval, a kettejük kislányával.
Kalevala
A finn termetésmítosz elején egy nagyon szép rész szól a világot létrehozó istennő, Ilmatar terhességéről.
Rapunzel
Az egyik legkézenfekvőbb, ha a Grimm verzóban gondolkodunk, kétszer is foglalkozik a terhesség kérdésével. Először is, Rapunzelt pont azért ígérik oda a boszorkánynak, mert az édesanyja várandós korában kívánós volt, és folyton olyasmit akart enni, ami a boszorokány kertjében nőtt. Másodszor, az eredeti Rapunzel verzióban (a korábbi Grimm) a királyfi teherbe ejti Rapunzelt, aki nem tudja, mi történik vele, és a boszorkánytól kérdezi meg, miért szorítja a szoknya. Ezek után terhesen bolyong az erdőben, amíg a királyfi rá nem talál.
Sámuel
Lengyel zsidó népmese, aminek legalább a fele arról szól, mi történik a gyerekkel, amíg az anyja méhében van (ők úgy gondolják, hogy egy Laila nevű angyal felolvas neki egy kis lámpa fényénél, amíg meg nem születik :)
Aszo és Anansze
Ashante (afrikai) népmese, ahol a teherbe ejtett lány besétál a faluba, ahol a 'tettes' épp tetőt javít, és amikor az úriember meglátja, megdöbbenésében leesik a tetőről... erre persze azt mondják, a lány boszorkány, mert biztosan szemmel verte, a terhes nők erre képesek. :) Mivel Anansze az afrikai mesevilág legnagyobb trickstere, ez külön aranyos sztori :)
Macha átka
Ír legenda, egy ikrekkel várandós tündérasszonynak kell a férje ostobasága miatt versenyt futni a király versenylovaival. Utána bosszúból megátkozza a tartomány harcosait, hogy minden csata előtt három napot feküdjenek szülési fájdalmakban... rock and roll :)
Maleh utazása
Kínai mese, ahol ellopják a napot, és az embereknek dönteni kell, kit küldenek a felkutatására. Végül egy várandós asszony vállalkozik, és útnak is indul, azt remélve, ha ő nem ér célba életében, majd a fia folytatja az utat....
Zál és Rúdábé
Perzsa legenda. Zál, a nagy hős egy mitikus madár fiaként nevelkedik, mert az édesapja kitagadja. Amikor sokkal később a felesége, Rúdábé várandós, és beteg lesz, Zál megesküszik, hogy ő nem hagyja magára a fiát, ahogyan az apja tette vele, és segítségül hívja a Szenmurg madarat, hogy együtt segítség világra a gyereket, aki nem más, mint Rusztem, Perzsia egyik legnagyobb mitikus hőse.
(Zál és Rúdábé egyébként a Rapunzel történet egyik első verziója)
Tamlin
A skót ballada főhősnője teherbe esik egy lovagtól, akit a tündérek tartanak fogságban. Hogy visszaszerezhesse a szerelmét, próbákat kell kiállnia, többek között azt is, hogy a karjaban kell tartania Tamlint, és nem szabad elengednie, akármivé változtatják is a tündérek.
El nem mondott történet
Indiai népmese, ami egy öregasszonyról szól, akinek van egy csodálatos története, de senki sem akarja meghallgatni. Végül egy alvó terhes nő méhében növekvő gyermeknek mondja el a mesét, és a gyerek különleges, mesés tulajdonságokkal jön a világra, mert ő volt az egyetlen, aki odafigyelt.
Ámor és Psziché
Psziché, miután elszakították a férjétől, Ámortól, úgy állja ki a féltékeny Aphrodité által kiszabott próbákat, hogy közben várandós Hédonéval, a kettejük kislányával.
Kalevala
A finn termetésmítosz elején egy nagyon szép rész szól a világot létrehozó istennő, Ilmatar terhességéről.
2011. február 7., hétfő
Szirénzene
Mostanában valahogy sokszor jutnak eszembe a szirének. Találtam róluk egy-két nagyon szép mesét, és mivel az utóbbi időben lépten-nyomon beléjük futottam teljesen különböző helyeken és módokon, úgy gondoltam, ideje írni róluk. Érdekes módon eddig teljesen hidegen hagytak a szirének, különösebben sohasem foglalkoztam velük (pedig a tengeri legendák egyébként nagy kedvenceim); csak annyit tudtam róluk, amennyit egy gyakorló mesemondónak tudnia illik.
Olvasni kezdtem, és találtam pár érdekes dolgot.
1. A szirén, a hableány és a sellő (mermaid) három különböző dolog, bár gyakran összeolvadnak vagy összekeverik őket ilyen-olyan okokból. Utóbbi kettőért Andersen a felelős. A szirén és a sellő között az a különbség, hogy utóbbinak halfarka van, előbbinek pedig nincs. Cserébe az ókori szirének (akik még Odüsszeuszt próbálták lecsalogatni a hajóról) még csak szépek sem voltak: madártestük volt, pikkelyes lábuk, és női arcuk. Csak a hangjuk volt szép. Később aztán, ahogy haladunk a romantika felé, egyre szebbek lesznek; emberi nővé változnak, és csak a lábuk marad madáré, majd az is átalakul. Később már hangszereket is kapnak, noha eleinte egyetlen eszközük a hangjuk volt.
2. A szirénekhez szokták hasonlítani Lorelei-t, aki ugyan nem is igazán népi, és inkább folyami, mint tengeri (valójában egy szikla a Rajna partján, azt is jelenti a neve, 'suttogó szikla'), de az közös bennük, hogy hajósokat csábítanak a végveszélybe. Pár héttel ezelőtt pont a Lorelei-sziklánál futott zátonyra egy tankhajó, és fel is fordult. Na szép.
3. Mindig gondolkozdtam rajta, mit csinálnak a szirének azokkal, akik a vízbe ugranak utánuk. A görögök szerint megölik és/vagy megeszik őket; mások szerint vízbe fojtják, vagy csak hagyják megfulladni. Olyat is olvastam, hogy korallá, hallá, egyéb tengeri herkentyűvé változtatják áldozataikat, így "játszanak" velük.
4. Olyat is olvastam, az olaszoknál, hogy szirének olyan nőkből válnak, akik a férfiak miatt vesznek vízbe, ilyen vagy olyan módon. Nekem ez egy szimpatikus elmélet - sok mindent megmagyaráz arról, miért is élvezik annyira a szirének, hogy férfiakat ölnek vízbe.
5. Egy 17. századi forrásban a szirének a többi állat között szerepelnek Noé bárkájának leírásában; külön rekeszt kellett építeni nekik. Ilyen rakománnyal nem irigylem az öreget... (Ez megint egy gyöngyszem. Noé bárkájának története nagy kincsesbánya...)6. Egyes mesék szerint a szirének éjszakai lények; nappal alszanak.
Néhány érdekes szirén-feldolgozás:
Happletea (kis képregény az egyik kedvenc webes írómtól :D)
Szindbád és a Dreamworks nagy találkozása
Urban Pirate Sound System - Sing with the sirens
2011. február 5., szombat
Mesemondást tanítani
Igen, lehet. Főleg, ha jó diákokkal dolgozik az ember :)
Dobpergés, dobpergés - elindult a Tarkabarka Hölgy első mesemondó tanfolyama! A helyszín: Újfehértó. A résztvevők: egy tucat lelkes óvónő és anyuka.
Még nekem is egészen új az élmény. Nagyon örültem, amikor felkértek; aki régebb óta követi a blogot, tudja, hogy szeptemberben már jártam náluk, mesélni az oviban és az iskolában. Sok jó emlékem volt a városról, a gyerekekről, és a felnőttekről is (meg a Pusi szeletről), szívesen vállaltam a hét óra vonatozást. Is.
Van valami vidám és megnyugtató abban, ha az ember utazik. Az utóbbi időben nagyon elfoglalt voltam (vidám, persze, de elfoglalt), és kicsit rám is ült a város; három és fél óra oda és vissza riasztónak tűnhet ugyan, de valójában engem kellemesen elringatott. Az ember ül a vonaton, zenét hallgat, rágcsálja a frissen vásárolt reggelijét/ebédjét, és bámulja a tájat. Nagy, lapos, havas, sok nyúllal és őzekkel. Nyugi van.
A csoportom mindenféle kevésbé kellemes körülmények miatt végül az óvoda irodahelyiségében ütött tábort; ez cseppet sem lombozott le senkit, sok jó ember kis helyen is elfér.
A tanfolyam a mesemondás körül forog (természetesen); öt alkalmon keresztül ismerkedünk azzal, mit, és főleg hogyan érdemes mesélni. A mesék mély értelmezése helyett ezúttal inkább a gyakorlaton van a hangsúly: ennek a csapatnak nem kell magyarázni, miért jó a mesemondás, mindannyiuknak van gyakorlati tapasztalata ezen a téren.
Elsőként csak beszélgettünk, felmértük egymást; szóba kerültek olyan érdekes témák is, mint a mesék cenzúrázása vagy átírása, és az is, kinek mi a kedvenc története, és miért. Értelmes, jó hangulatú társaságnak bizonyultak; nem nagyon volt olyan kérdés, amiben nem értettünk volna egyet. Ez persze nem feltétele egy tanfolyamnak, de mindenképpen jó érzés, ha így van.
Már várom, hogy jövő héten kezdődjön a játék :) Úgy döntöttem, a csapatot felmérve, hogy főleg a mese-repertoár bővítésén fogunk majd dolgozni, valamint azon, mik azok az alapvető eszközök, amikkel meg lehet fogni a háromtól hét éves korosztály figyelmét és lelkesedését. Lesz egy csomó kreativitás, még több mese, és vicces gyakorlatok a rögtönzésről is. Nem elméletem, hogy ennek a társaságnak nekem kell megmondanom a tutit; úgy gondolom, ha elég jól találom el a feladatokat, levonják majd a tanulságot ők maguk is. Sőt, remélem, hogy sok olyan ötlet születik majd a közös munkából, ami nekem is új lesz... a mesemondás már csak ilyen.
Dobpergés, dobpergés - elindult a Tarkabarka Hölgy első mesemondó tanfolyama! A helyszín: Újfehértó. A résztvevők: egy tucat lelkes óvónő és anyuka.
Még nekem is egészen új az élmény. Nagyon örültem, amikor felkértek; aki régebb óta követi a blogot, tudja, hogy szeptemberben már jártam náluk, mesélni az oviban és az iskolában. Sok jó emlékem volt a városról, a gyerekekről, és a felnőttekről is (meg a Pusi szeletről), szívesen vállaltam a hét óra vonatozást. Is.
Van valami vidám és megnyugtató abban, ha az ember utazik. Az utóbbi időben nagyon elfoglalt voltam (vidám, persze, de elfoglalt), és kicsit rám is ült a város; három és fél óra oda és vissza riasztónak tűnhet ugyan, de valójában engem kellemesen elringatott. Az ember ül a vonaton, zenét hallgat, rágcsálja a frissen vásárolt reggelijét/ebédjét, és bámulja a tájat. Nagy, lapos, havas, sok nyúllal és őzekkel. Nyugi van.
A csoportom mindenféle kevésbé kellemes körülmények miatt végül az óvoda irodahelyiségében ütött tábort; ez cseppet sem lombozott le senkit, sok jó ember kis helyen is elfér.
A tanfolyam a mesemondás körül forog (természetesen); öt alkalmon keresztül ismerkedünk azzal, mit, és főleg hogyan érdemes mesélni. A mesék mély értelmezése helyett ezúttal inkább a gyakorlaton van a hangsúly: ennek a csapatnak nem kell magyarázni, miért jó a mesemondás, mindannyiuknak van gyakorlati tapasztalata ezen a téren.
Elsőként csak beszélgettünk, felmértük egymást; szóba kerültek olyan érdekes témák is, mint a mesék cenzúrázása vagy átírása, és az is, kinek mi a kedvenc története, és miért. Értelmes, jó hangulatú társaságnak bizonyultak; nem nagyon volt olyan kérdés, amiben nem értettünk volna egyet. Ez persze nem feltétele egy tanfolyamnak, de mindenképpen jó érzés, ha így van.
Már várom, hogy jövő héten kezdődjön a játék :) Úgy döntöttem, a csapatot felmérve, hogy főleg a mese-repertoár bővítésén fogunk majd dolgozni, valamint azon, mik azok az alapvető eszközök, amikkel meg lehet fogni a háromtól hét éves korosztály figyelmét és lelkesedését. Lesz egy csomó kreativitás, még több mese, és vicces gyakorlatok a rögtönzésről is. Nem elméletem, hogy ennek a társaságnak nekem kell megmondanom a tutit; úgy gondolom, ha elég jól találom el a feladatokat, levonják majd a tanulságot ők maguk is. Sőt, remélem, hogy sok olyan ötlet születik majd a közös munkából, ami nekem is új lesz... a mesemondás már csak ilyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
