Mivel a szarmaták szintén iráni eredetű nép voltak, akárcsak a magyar vonatkozásban szintén fontos jászok és alánok, úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a Régészet Napjára egy nart témájú mesemondó program egy olyan múzeumba, aminek van szarmata gyűjteménye. A szolnoki Damjanich János Múzeum pedig nem csak kapva kapott az alkalmon, de rögtön két programot is kért: Egyet gyerekeknek, egyet pedig felnőtteknek.
A ruhán kívül természetesen a mesékkel is elő kellett készülni. Másodszor is átrágtam az oszét nart gyűjteményt (külön értéke, hogy angol fordítása nem is jelent még meg, a magyar viszont nagyon igényes). Tizenhét történetet válogattam ki, amik megtetszettek, és szívesen meséltem volna őket (sohasem mesélek olyan sztorit, amiért nem lelkesedem). Minden történetet kijegyzeteltem kis kártyákra, és addig rakosgattam őket, míg ki nem alakult egy lista a gyerek- és egy másik a felnőttprogramhoz. Csak egy történet volt benne, amit meséltem már korábban, pont az egyik amerikai MythOff színpadán.
Szolnokon nagy szeretettel fogadtak, tenyerükön hordoztak a múzeum dolgozói. Hoppál Kriszti, aki osztálytársam volt a régészeten, minden megtett, hogy otthon érezzem magam - külön köszönet jár neki a sok pátyolgatásért, mert erősen megfázva érkeztem a fellépésre, és folyamatosan döntöttem magamba az Advilt meg a mézes teát, hogy össze tudjak állni egy (két) koncert erejéig.
A múzeum becsülettel felkészült a Régészet Napjára: Röptében kiállították például azt a lenyűgöző bronzkincset, amivel a múlt héten sétált be valaki a múzeumba. Volt régészeti homokozó, ahol földdel teli ládákból, spaknival és ecsettel túrhattak ki a gyerekek igazi leleteket; lehetett látogatni a raktárt és a restaurátorműhelyt, fibulákat készíteni, tárlatvezetést követni, és Kriszti tárgysimogatókat is tartott, ahol a látogatók a kezükbe vehettek szarmata gyöngyöket, edényeket, viseleti tárgyakat, sőt egy tükröt is.
A gyerekmesélésre rögtön a program kezdetén került sor; mivel a gyerekek mind azonnal leragadtak a homokozónál (én is), kicsit várni kellett, hogy megtalálják a mesemondó zugot a képtárban. Először egy kisfiú érkezett a nagymamájával, és rettenetesen meg volt illetődve. Próbálva oldani a hangulatot, megkérdeztem, hogy óriásos mesét szeretne-e hallani, de az nem kellett neki; megkérdeztem, hogy mit szólna akkor hősökhöz és harcosokhoz, mire buzgón bólogatott. Belevágtam tehát Szoszlan és a nartok kalandjának történetébe, ami azért is vicces, mert egy ponton feltárnak egy óriási csontvázat, majd életre keltik az óriást belőle, és megismerkednek a múlt történetével - ennél régészetibb sztorit keresve sem találhat az ember. Az első két perc után érkezett még közönség, így végül nagyjából tizenöt-húsz fős hallgatóságom volt. Ennek örömére másodjára elmeséltem a másik nart kalandot, azt, amikor az összes nagy hős beleragad a lakomán a székébe, és a rezidens tricksternek kell kiszabadítani őket, mielőtt az óriások mindenkit felfalnának (ez az, amiről az íreknek is van sztorija).
A délután a felnőtt meséléssel zárult - mivel nem volt még túl késő, bejött egy csomó gyerek is, amit egyáltalán nem bántam. Itt legalább harmincan voltak a közönségben, beleértve a múzeum csapatának jó részét is, és érkezett egy tál pogácsa, amit két kislány nagyon udvariasan körbekínált. Egy kisfiú az első sorban elterpeszkedve közölte, hogy "most már bekapcsolhatod a mesét." Az ő nagylelkű engedélyével tehát belevágtam egy újabb sor nart mondába.
Ezúttal fonala is volt a programnak: Elsőként elmeséltem Szoszlan hős születését, és azt, hogyan edzették meg egy kád farkastejben (és hogy honnan szereztek farkastejet). A születést gyerekbaráttá kellett tenni röptében, mert eredetileg Erekhtheusz görög mítoszának közeli rokona... Ezt követte a történet, amiben Szoszlan megmenti az anyját, Satanát a Pokol-tóból, majd egy rövidebb anekdota arról, hogyan vált el Satana a férjétől, és hogyan békültek ki mégis. Ezek után ugye a hőst meg is kellett házasítani, úgyhogy következett Szoszlan táncpárbajának története, amin feleséget nyert magának (az első sorban ülő kisányok végtelenül élvezték a táncpárbaj ötletét), majd az, hogyan tettette magát halottnak, hogy az apja által elzárt menyasszonyt kiengedjék a várból. Egy kis kitérővel Szirdon narthoz kanyarodtunk, a tricksterhez, aki túljárt a nartok eszén, amikor megpróbálták neki beadni, hogy jön a világvége. Ezen a ponton a közönség minden mese után azonnal mondta, hogy kérnek még, meséljek még - ami a legőszintébb bók egy mesemondó számára. A sor végére hagytam a nart verziót a Legény-leány mesetípusra - az Alita nemzetségbeli Alimbeg lányának történetét. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni a közönség, de belevágtam, és nagyon jól sikerült. Érdekes módon annál, hogy a leány a végén férfivá változik, mindenkit jobban megakasztott a sztori eleje, ahol a hős apjának hét felesége van... (valaki meg is szólalt a hátsó sorban, hogy "szegény"). A történet nagyon jól gördült, és lelkes fogadtatásra talált.
Sűrű nap volt (még sűrűbb orrfújásokkal), de nagyon megérte. Rettenetesen élveztem a felkészülést, a ruhavarrást, a tervezgetést, a mesevadászatot, és magát a rendezvényt is. Megint csak egy mesemondó álommal lettem gazdagabb: Kedvenc történeteimet (hősmondák) vihettem kedvenc embereim (régészek) közé kedvenc mesemondó helyszínemre (egy múzeumba), a kedvenc közönségemnek (mesét lelkesen, türelmesen, és látványos érzelmekkel hallgató gyerekeknek és felnőtteknek). A nart mondákról bebizonyosodott, hogy nem csak élnek és virulnak, de ráadásul azonnal az emberek szívébe is lopják magukat.
Annyira lelkes voltam én is, hogy a mesélés alatt még orrhangom se volt. Ez a mesemondás varázsa, emberek.
