2007. szeptember 23., vasárnap

My favourite freaks

Nah, most értem haza az Anime Club első gyűléséről.
Mindig is tudtam, hogy egy ekkora egyetemen léteznie kell valahol egy freak csapatnak, mely kisebb, mint a focirajongók tábora, zártabb, mint a csirliderek, zizzentebb mint a kémia-fizika társulat, és érdekesebb, mint bármelyik koponyás kastély lakói.
Hát megtaláltam őket.
A főépületben, az ebédlő mellett; egy rövid séta a kartoték-szekrények és fénymásolófülkék labirintusában, és már meg is érkeztem a klub főhadiszállására, mely arról ismerkszik meg, hogy egy gigantikus tévé foglalja el az egyik falat, vele szemben extra süppedős óriási fotelekkel, és e szentély közepén oltárként tornyosul az asztal, megrakva minden földi jóval. Megérkezésemkor csak a klub alelnöke és titkára voltak jelen, akik épp a laptop és a tévé összekapcsolásával bajlódtak, ami alapjában véve nem egy nagy feladat, de azzá lett, mihelyt a kapcsolást és az éppen futó videójátékot szimultán próbálták kézben tartani. Nagyon kedvesnek és lelkesnek bizonyultak; miközben bátortalanul tallóztam az asztal boritó rágcsák és édességek között, rövidebb eszmefuttatásba bonyolódtunk bizonyos sorozatokat illetően. Lassan szállingózni kezdtek a többiek is, és abszolút mértékben teljesitették a velük szemben támasztott elvárásaimat: vidámak voltak, nyitottak, lelkesek, és lököttek.
(Megjegyzés szobatársaknak: természetesen szigorúan Bleach pólóban jelentem meg a gyűlésen, amit kellő mértékben értékeltek is:)

Kedves olvasó, ha nem vagy járatos az animék világában, felesleges tovább olvasnod.

Rövidebb beszélgetés után kiderült, hogy, hála minden magasságosnak, a csapat már túlesett az Evangelionon (bekészitettem a virtuális kardot, hogy beledőlhessek, ha Evát akarnának nézni... bocs, Gyuri, nélküled nem az igazi:), és még néhány másik sorozaton, amiknek hirét se hallottam soha. Cserébe megnyugtattak, hogy kedvencekből naprakész vagyok (sőt, egy Bleach filmmel meg is előztem őket!), hogy mindenki egyenlő mértékben rajong imádott alkimistáinkért, és hogy Gravitationnek hirét se hallották (gyorsan a lelkükre kötöttem, hogy maradjon is igy...). Kiderült az is, hogy az Avatar igenis animének minősül, sőt (ezt meg is pecsételtük egy high fiveval...). A nagy egyetértés örömére beletúrtunk a kajákba, melyek a japán műanyag kultúra legjavát képviselték. Az est sztárja a lichi-cukor volt (igen, azért cseng ismerősen, mert az Avatarban mindig ezt kajálták:) és a hinárba csomagolt csokis izé (amit nem kóstoltam meg, mert gyanúsan Inoue Orihime éléstárát idézte...) és a csokiba mártott ropi, valamint narancslé rogyásig (bocsi, Inu, ramen majd legközelebb...). Ily módon felszerelkezve elérkezett az idő a szavazásra. Három sorozattal készültek a szervezők, és sorban ismertették is mindet (ami kissé nehézkesen haladt, egyrészt, mert az alelnök egy Optimus Prime sisakot tett a fejére, és hébe-hóba hörgött, másrészt pedig, mert az elnök minden második szavára harsány SPOILER!!! kórus és egy rakás repülő párna tett pontot...). A választék: posztapokalpitikus-nagyrobotos (valami Gundam-FullmetalPanic-Transformers hibridnek tűnt, abból a korai korszakból, amikor még a robotoknak is válltömése volt...), alkimistás-bűnmegbánós (igen, igen, igen!), és szellemvadászós-szépenrajzolós, mely végül győztesként került ki a szavazásból. A kis létszámra való teljes tekintet nélkül (kb. tizen voltunk) minden szavazatot akkurátusan fel kellett vésni egy cetlire, melyet aztán elhelyeztünk Optimus Prime fejében, aki gondos számlálás után elhörögte a végeredményt. A győztes sorozat a Mushi-shi névre hallgat, és meg vagyunk elégedve vele (ugyanis helyből megnéztük az első négy epizódot - miután újabb szavazást tartottunk arról, felirattal nézzük-e vagy angolul, és hosszas vita után az elnök kijelentette, hogy költői kérdésről van szó, mert nincs is szinkron...). Látványvilágában a Miyazaki-filmekre hasonlit, hangulatában egy könnyedebb Jigoku Shoujo és Ayakashi Ayashi keverék, mindenesetre gyönyörű, akciómentes és megható. Japán hiedelmekre épit, meg arra a jól megalapozott feltevésre, hogy szép képek szomorú kisgyerekekkel és határozott (fehér hajú) szellemirtókkal mindig tuti hatást érnek el. És ebben igazuk van.
Szóval hetente két óra hedonista filmnézés egy jó fej csapattal (akik természetesen egy pillanatra sem képesek befogni a szájukat, amig az elnök rájuk nem pisszeg) sok sütivel és az animék krémjével, azt hiszem, ezze a koktélra vevő vagyok. Havonta egy alkalmat szabad választásnak szentelünk: azzal fog telni, hogy mindenki kérhet egy Best Of epizódot a kedvencei közül, amit a többiek kötelesek megnézni (kivéve, ha chibi vagy hentai, mert akkor kollektive elhagyjuk a termet...). Még nem döntöttem el, én mit fogok kérni, de ideje elgondolkodni a dolgon... (Fullmetal vonatos epizód és a Rukia-mentés esélyes jelölt lehet...).

Nah, furcsa földönkivüli beszéd vége.

Egyébként a lichinek remek ize van.

2007. szeptember 22., szombat

Megjegyzések

Hogy megkiméljek mindenkit a bejelentkezés nyűgeitől, megváltoztattam a beállitásokat. Ezentúl mindenki hagyhat megjegyzést, jelszó nélkül is:)
Örülök, hogy olvassátok a blogot:)

2007. szeptember 21., péntek

Democracy Rocks!

Nah, ma volt az első népgyűlés mindannyiunk imádott Athénjában. Azt kell mondanom, hogy a vártnál is jobban sikerült.
Először is, minden gond nélkül fel lett áldozva a malac (mely ezúttal papiralapú volt, és meggyőző sivitással szakadt ketté), és a jelek kedvezőnek bizonyultak a gyűlés megkezdéséhez. Az első megtárgyalandó törvény a Reconciliation Agreement volt, vagyis hogy irtsuk-e ki a harminc zsarnok támogatóit a városból vagy feledjük el végre a sérelmeket. Játékmesterünk szerint a Reacting sokéves pályafutása során egyszer sem volt példa rá, hogy az Agreement megbukott volna (ez valószinűleg azért van igy, mert 1-3 arányban a támogató pártoké a többség...). Most sem tette, bár a radikális demokraták dicső ám apró csapata foggal-körömmel küzdött ellene. A legjobbat Thraybulus alakitotta, aki felkötött karral és bekötött fejjel ment fel a pódiumra beszédet tartani, igy emlékeztetve minket a zsarnokoktól elszenvedett sérelmeinkre. A szókratisták, néhány logikai bukfencet leszámitva ("az vesse rájuk az első követ aki közületek bűntelen" - laza négy évszázad ide vagy oda...) szintén erősek voltak, főleg, mert az ő jelöltjük volt az egyetlen, aki fejből szónokolt (az első beszédet még lehet felolvasni). A srác egyébként a bamba sportoló diszpéldánya, de amint felvette a tógát, vérbeli athéni polgár lett belőle, én meg csak pislogtam. Lukianosznak akkor kezdtek volna könnyek gyűlni a szemébe, amikor előrukkolt a hasonlattal - "az ember a sebet bekötözi és gyógyitja, nem támadja meg", mire Thrasybulus közbeszólt, hogy "de néha le kell vágni a kezet, hogy életben maradjon a páciens" mire azonnal jött a felelet kedvenc sportolónktól "de egy fél kezű ember nem tud többé küzdeni a spártaiak ellen", és mindezt helyben rögtönözték. Azt hittem, menten lehidalok. Mivel számomra az Agreement teljesen közömbös téma, tiszteletből a demokraták mellett szavaztam.
A második javaslat elég erős érzelmeket váltott ki mindkét oldalon. A gyűlés elnöke javasolta, hogy a köztisztviselők felét sorsolással, felét pedig szavazással válasszák meg, igy próbálván kompromisszumot kötni a pártok között. Ez persze, mint a középutak általában, senkinek sem tetszett. Az arisztokraták azzal érveltek, hogy ugyan mit tud egy cipész az állam vezetéséről, ami nekem nagyon az elevenembe vágott (mert a karakterem cipész, legalábbis az, akinek tetteti magát). Beszóltam nekik, hogy én magam, szegény öreg, nem harcoltam ugyan a háborúban, de a pajzsok és szijak nélkül amiket csináltam, ők már rég halottak lennének. A srác készült visszavágni, de az elnök leintette, hogy mutasson több tiszteletet az öregek iránt. A következő körben az archonokat szidta - természetesen archon is vagyok... szóval elég erős érvek hangzottak el mindkét oldalon, és amikor az indulat a tetőfokára hágott, véget ért az óra, úgyhogy folytatása következik...
Azt hiszem, nagyon fogom szeretni ezt a játékot...
(És úgy tűnik, a többiek is kezdenek ráérezni az izére!:) iiiiiiizére...

2007. szeptember 20., csütörtök

Kisebb katarzis

Valami hülye belenyikkantott a klasszikaórába. Azt hiszem én voltam. Megkaptuk az első beadandó dolgozat témáját; 3 verzió közül lehet választani, és na ki az egyik, na ki, na ki, na ki?
LUKIANOSZ!
Szerencsére a nyikkantás nagyobb részét sikerült visszafojtanom, viszont az óra végéig faltól-falig vigyorral ültem, és szivecskék voltak a pupilláim helyén...
Kezdek komoly függőséget kialakitani.

Shaggy Dog tales

Csak eszembe jutott egy jó kifejezés amit tegnap hallottam a mesemondóktól: fogadok, hogy egy folklorista sem ismeri a "shaggy dog tale" mesetipust.
Ez ugyanis azt jelenti, hogy a mese hirtelen és váratlanul végződik...:D

2007. szeptember 19., szerda

Reggeli az Agorán

Tegnap este levelet kaptunk a Játékmestertől; "Mivel holnap Athén városában szép idő igérkezik, gyűlésünket az Agorán tartjuk; városunk egy idegen földről jött vendége ismeretlen inyencséggel lep meg bennünket, mely valamiféle édes sütemény, a demokrácia tiszteletére szavazókorong formájú."
Reggel tizkor tehát a meleg őszi napsütésben kinn ültünk a campuson a könyvtár előtt, csokis fánkkal tömtük magunkat, tógát viseltünk, és pártgyűléseket tartottunk a lugasban. Terepfelmérés céljából csatlakoztam a radikális demokratákhoz; beszélgettünk a görög térképről és a hadviselésről, és sikerült felmérnem a csapatot, akiktől a nők szavazati jogát várom. Hárman vannak; ebből az egyik a maláj srác, akinek most kezd valami halvány fogalma lenni a görög történelemről, és Európáról úgy általában; egy csaj, aki hatalmas lelkesedéssel szónokolt a Reconciliation Agreement mellett, archoni minőségben; és egy elég éles eszű másik srác, aki tiz perc után szép türelmesen elmagyarázta a csajnak, hogy ez a párt az Agreement ellen készül szavazni (mellesleg ők az egyetlenek), és hogy ő nem archon, hanem herold. A többi stimmel.
Azt hiszem, a szókratisták komoly előnyben vannak.

És mesemondók megint...

És megint eljött az este; megint felkészültem mesékkel és lelkesedéssel, és a connecticuti mesemondó közösség soron következő képsviselője megint körbeautózta az egész campust, mire útjaink végre keresztezték egymást...
A mai este egészen más volt, mint a tegnapi; hasonlóan fantasztikus, csak nem ugyanúgy. Kis csapatunk (6 fő) egy barátságos templomhoz tartozó kultúrházban találkozott. Kizárólag nők voltak jelen (meg a lelkész, aki a mesemondás közepe táján bedugta a fejét az ajtón és ott is ragadt egy időre). Jó humorú, kedves társaság; jóvoltukból a mesemondó élményeken felül, melyekről mindjárt beszámolok, izelitőt kaptam az igazi, izig-vérig amerikai falkaszellemből. Mindegyikük legalább tizféle körnek, szövetségnek, alapitványnak és egyletnek aktiv és oszlopos tagja, mely egyletek kivétel nélkül önkéntes és jótékonysági területen tevékenykednek. Lenyűgöző volt hallgatni ahogy szerveztek, terveztek, megbeszéltek és brainstormingoltak; hasznos információkat gyűjtöttem mesemondó fellépések szervezését és kivitelezését illetően is. És közben remekül szórakoztam.
Abban is más volt a ma esti csapat, hogy sokkal nagyobb érdeklődést mutattak a magyar kultúra iránt; érdekelték őket az ételek, az emberek, minden. Már az este elejétől fogva tűkön ültek, de úgy döntöttek, nem kérnek meg, hogy elsőként meséljek, nehogy kényelmetlenül érezzem magam; szóval Carol nyitotta meg a sort (http://www.e-zwebsites.com/Websites/carolynstearnsstoryteller/Index.cfm) egy nagyon-nagyon szép és lenyűgöző félig igaz, félig legendás navajó indián történettel. Utána sokáig beszélgettünk állatokról, és rengeteget megtudtam a helyi élővilágról (pl. hogy vannak ám itt medvék és a coyotek megették a tehenek egy részét a farmon, és a hawk igenis hawk volt, és van chipmunk is, csak még nem találkoztunk vele; viszont fogalmuk sincs, mi az a hedgehog). Sok rövidebb anekdota és történet után végül nem birták tovább a várakozást, és felszólitottak, hogy meséljek nekik valami eredeti, hagyoményos magyar népmesét.
Elmondtam nekik a Fehérlófiát. Életemben nem meséltem még angolul, szóval szimultán meséltem és forditottam fejben a következő mondatot; fárasztó volt, de az eredmény kárpótolt mindenért. Levegőt is alig vettek; mivel teljesen új volt nekik a történetnek még a tipusa is, úgy érzékelték, mint valamiféle akciófilmet, és felszisszentek minden fordulatra. A kedvenc részemnél (amikor Fehérlófia a saját húsával eteti a griffet) megszólalt egy telefon, és mindenki néma csendben várt a "reklámszünet" végéig (utólag megegyeztünk hogy ha valamikor meg kellett szólalnia a telefonnak, az volt az a pillanat). A mese hatalmas és osztatlan sikert aratott; azért volt néhány dolog ami taccsra tette őket... (Hétszünyű Kapanyányimonyók, kacsalábon forgó palota, exponenciálisan növekvő fejű sárkányok, és persze a griff), meg néhány dolog, amit nagyon aranyosan a maguk feje szerint értelmeztek (mint pl. a griff-fiókák megmentése mint figyelemfelkeltés a környezettudatos életvitelre; kötve hiszem, hogy ősapáink erre gondoltak volna, de ezt az amcsikból már senki sem fogja kinevelni...).
Utána megkértek, hogy énekeljek nekik valamit magyarul; mivel addigra már csendes beszálgetásbe merültünk, nem voltam nótás hangulatban. Elénekeltem nekik az Éjjel a Tiszán-t (igen, tudom, hogy nem népdal, és lyrics by Gárdonyi, de attól én még nagyon szeretem). Hasonlóan nagy sikere volt.
Azt hiszem, megint egy sikeres estét tudhatok magam mögött...:)

2007. szeptember 18., kedd

Mesemondók ha találkoznak...

(Ez egy hosszú bejegyzés lesz. Here be dragons. Tons o' them. Yeah.)

Nah, elérkezett ez a nap is körülbelül másfél év várakozás után: az első látogatásom egy igazi mesemondó közösségnél!!! A connecticuti mesemondó céh szervezésében került megrendezésre az évad első közös svédasztalos vacsorája, melyre nekem külön fuvart szerveztek, hogy ki ne maradjak a jóból.
(And... insert rabbit hole here)
Mikor kirobogtam a kathak-óráról a campusra, ahová a találkozót megbeszéltük (természetesen késésben voltam), már messziről ki lehetett szúrni, kit küldetk értem - egy szines ruhákba öltözött fekete nő volt, széles mosollyal az arcán és lila turbánnal a feje körül (amikor beszéltem vele telefonon, megkérdezte, hogy ismerjük meg egymást én pedig azt mondtam neki, hogy láttam a honlapját - nevetve mondta, hogy annál neki sokkal több arca van; a honlap egyébként http://www.woventales.com, ha valakit érdekel:)
Szóval, útnak indultunk a találkozóra, és pillanatokon belül lelkes beszélgetésbe merültünk; Gwendolyn hangos volt, vidám, nagyon érdeklődő, és amikor kiszálltunk a kocsiból, elégedetten nyugtázta, hogy "sikerült lebeszélnie a fél fülemet".
Sharon háza a kertvárosban van, ami jelen esetben egy erdő közepén álló házikók sorát jelenti; a fák árnyékában tűz pattogott egy teraszon, és vidáman beszélgető emberek gyülekeztek körülötte. Bemutatkoztam, és legjobb tudásom szerint igyekeztem egyszerre válaszolni az összes kérdésre, ami a társaságnak eszébe jutott a magyarokkal, a Trinityvel és minden mással kapcsolatban; szilvát és sajtot ettünk, vizet ittunk hozzá, és amikor már nagyon hideg lett, úgy határoztunk, hogy bevonulunk a házba és megtámadjuk a vacsorát.
Az ételek legalább olyan kevertek voltak, mint maga a társaság; csokoládé és gyümölcs uralta a konyhaasztalt, és ez nekem éppen megfelelt. Már amikor végre eszembe jutott lenyelni az első falatot.
Sharon háza leginkább egy babaszobára emlékeztetett; fából épült, alacsony mennyezettel, és amint belépett az ember, azt az érzést keltette benne, hogy ha van hely a világon, ahol baráti társaságban meséket lehet mondani, akkor ez az a hely (bennfenteseknek: freehold). Igyekszem irásban visszaadni a hangulatot... a falakat mesebeli madarakkal diszitett tapéta fedte; már ahol látszott, mert a szobák nagy részét plafonig érő polcok töltötték ki, melyeken könyvek sorakoztak a legteljesebb, barátságos összevisszaságban. A számtalan kis zsámoly és kávéasztal egyikén egy gyönyörű ir népmesegyűjtemény feküdt; másokon a legváltozatosabb méretű, szinű és formájú lámpák álltak. A sarokban egy fából faragott, hatalmas ingaóra ketyegett, az ablakpárkányon egy kobold csücsült; egy vázában őszi virágok nyiltak, a konyha falain rézedények és régi eszközök csüngtek, az ablakokon csipkés és apró virágos függöny volt, és a számtalan fotel, kanapé és egyéb ülőalkalmatosság között véletlenül sem akadt két egyforma (a kockás huzatú öblös karosszéktől a csillagokkal diszitett sámliig). Anya kedvenc angol virághatározója egy faragott keretes tükörnek támaszkodott.
Miután türelmetlen kapkodással betermeltük a vacsorát, körberendeztünk minden mozditható ülőhelyet, magunkhoz ragadtunk egy-egy bögre forró teát, és a nyitott ajtón keresztül beszűrődő tücsökhang és tűzfény kisérete mellett - mesélni kezdtünk.
Tizenketten gyűltünk össze; a legtöbben már mesemondók voltak, mielőtt a szüleim megszülettek volna. A sort egy dundi, turcsi orrú, mosolygós nő nyitotta, akinek arany nyárfalevelek csüngtek a fülein, és a gyerekkoráról mesélt - sok évvel azelőtt, hogy mesemondó lett volna, folyamatosan felcserélte a szavakat, miközben azt hitte, mindenki érti (nem tudom rá az orvosi kifejezést). Utána következett a ház asszonya (fehér hajú, madárcsontú nő gyors és elegáns mozdulatokkal) - egy ir történetet mesélt egy elvarázsolt nyúlról és két halász kalandjáról a tengeren. Futkosott a hideg a hátamon fel és alá, és valószinüleg a többiekén is, mert egy pisszenést sem lehetett hallani... szép lassan belesüllyedtünk a valószerűtlen, időn és tőren kivüli mesemondó-mesehallgató élménybe, ami az életem értelme...
Azután arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki engem néz, és olyan tapintható várakozással mosolyog rám, mint a gyerekek szoktak. Nem lehetett ellenállni neki. A Sárkányherceget meséltem, mert az egyik kedvencem, és sárkányokból sohasem elég; hatalmas siker volt, mindenki talált benne valami értékelni valót, és egész idő alatt ugyanazzal az átható figyelemmel követték a történetet, ami csak úgy húzta a szavakat kifelé belőlem.
És már ment is a kör tovább; egy csendes, egérszerű nő következett, aki a múlt heti és a közelgő zsidó ünnepekre való tekintettel a saját vallási hagyományaiból mondott meséket. A furcsa az volt az egészben, hogy amikor beszélgettünk vele, nagyon lassan és körülményesen fejezte ki magát, néha dadogott is; amint elkezdett mesélni, a legjobb volt a műfajában. Ittuk minden szavát.
Az egyik fickó egy gael népdalt kezdett énekelni, mosolyogva hallgattuk; azután újabb családi mese következett. A mesemondó, egy fiatalabb fekete férfi, megszólalt, és az ablaküvegek finoman rezegni kezdtek; olyan mély és megnyugtató hangja volt, ami betöltötte az egész szobát, és mindenki megborzongott tőle. Vidáman és sok szinészettel mesélt; időnkét átváltott versre, néha gospel dalokat énekelt, és elénk varázsolta a nagymamáját meg az egész afro-amerikai kultúrát. Később kiderült, hogy a nő, aki vele érkezett, és tágra nyilt búzavirágkék szemekkel figyelt egész idő alatt (mig ő maga két szót se szólt) nem volt más, mint a Képirója - ő rajzolt a meséihez... (Kati, remélem figyelsz;). Kedves arccal mosolygott és bólogatott, és néha szkeccselt valamit;ha kérdezték, halk és félénk hangon válaszolt, de a rajzai magukért beszéltek.
Későre járt már, feloszlott a társaság; nem mindenkire került sor a mesemondásban, de a többiek meséihez mindenki hozzátette a magáét (valójában a fenti sorozatot minduntalan hosszas beszélgetések szakitották meg). Volt két fiatalabb nő és egy idősebb, és egy fekete bácsi, akiről nem lehetett megállapitani, hány éves pontosan, de 41-ben már mesemondó volt... (pici volt, dundi, mosolygós, és nagyon sötét bőréhez nagyon kék szemek társultak - ez utóbbi látvány egyébként kiütött néhány pillanatra...), egyébként irodalomprofesszor.
Szóval, néhány perce búcsúzkodás után útnak indultunk haza; Gwen elfuvarozott a Trinity kapujáig, de mikor meghallotta, hogy körülbelül ötven méterre van a koleszom, nem engedett kiszállni a kocsiből, hanem körbefuvarozott az egész campus körül a túloldalra, és addig nem nyugodott, amig le nem tehetett pontosan az ajtó előtt. Meséltem neki, hogy két hét múlva megyek a National Storytelling Festival-ra; megint lesikitotta a fél fülemet, és biztositott róla, hogy életem legjobb három napjának nézek elébe. Kiosztott nekem egy csontropogtató ölelést búcsúzóul (tiszteletbeli unoka lettem a 7 valódi mellé...), és megvárta, mig biztonságban eltűnök az ajtó mögött.
Most pedig itt ülök a számitógép előtt az eufória és a jóleső fáradtság keverékében úszva; azt kell, hogy mondjam, hogy életem első mesemondó estéje hat, hét, nyolccsillagosra sikerült.
Nagyon remélem, hogy sok ilyen lesz még.

2007. szeptember 17., hétfő

Szónokverseny másodszor

Mivel külön meghivót kaptam a rendezőktől a ma esti public speaking versenyre, természetesen muszáj volt megjelenni; nem úgy muszáj, hogy leharapják-a-fejed-ha-nem, hanem úgy muszáj, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki. Természetesen nem jutottam be a döntőbe, nem is azért hivtak; hanem mert remek kis csapatunk megint összegyűlt, hogy szurkoljon egymásnak, és jót szórakozzon a rögtönzött beszédeken, melyek fejenként két percig tartottak. Mi személy szerint Ngoninak mentünk szurkolni, aki múlt vasárnap bedumálta magát a döntőbe. Mindenki nagyon szépen kiöltözött, én meg élveztem, hogy ezúttal, mert csak néző vagyok, nem kell a "smart dress" miatt aggódnom.
Persze tévedtem. Érkezéskor minden néző nevét felirták egy cetlite, és a verseny kezdetekor kihúztak egy tizedik versenyzőt, találomra - kis hiján elvitt a szivroham, amikor engem szólitottak... megint komédiát választottam, ezúttal nem új sportot, hanem új foglalkozást kellett bevezetnem a világba, melyet csak egyetlen ember űzhet. Előálltam a nagy ötlettel, hogy legyen egy ember, aki bárkinek, bárhol, bármikor megmondhatja az igazat - és havonta váltsák, mert annál senki sem tud tovább nem hazudni... (hm, az esélytelenek nyugalma inspirált).
Amikor mindenki befejezte a beszédet (hihetetlenül jó előadások születtek, dőltünk a röhögéstől - Idaho ki akar szakadni az USA-ból, a mókusok háborút viselnek a campus ellen, hogy lehet csajozáshoz használni egy jetit, hogy lehet max pontszám felett teljesiteni a felvételin, és egyéb mélyenszántó gonolatok), szóval amikor mindenki végzett, jött a twist: felmenni a szinpadra megint, és húzni egy témát a másik dobozból is. Az enyém: miért legyen az USA hivatalos nyelve az angol? Mire sorra keürltem, már nagyon tetőfokára hágott a hangulat; megint mosolygott és beszálgetett mindenki, szóval az este királyul sikerült, bármi következzen ezután, gondoltam. Röviden és tömören megmondtam a közönségnek, hogy jól érzem magam itt, szeretem az angol nyelvet, még akkor is, ha nem az anyanyelvem, és mert remekül szórakoztam ma este, adok nekik ajándékba egy mesét - és megrajzoltam a sárkányt két perc alatt! (aki nem tudja, hogy ez mit jelent, olvasson utána - lényeg, hogy elemi erővel kikvánkozott belőlem a mese, mert pont a mai alkalomra teremtették). És hajszálpontosan a piros táblára fejeztem be. Nagy sikere volt.
Természetesen nem nyertem semmit, nem is azért csináltam (Ngoni viszont második lett, amit kellően megünnepeltünk); ettünk egy csomó finom sütit, beszélgettünk a többiekkel, a győztes srác (a jetis) odajött személyesen gratulálni, és elég jó fejnek bizonyult. Azt hiszem, a mai nap is nagy elégedettséggel és vidámsággal zárult (Lukianosz most nagyon-nagyon büszke lenne rám:)
Készen állok nekivágni az új hétnek, kezdődjék a móka!
(Szókratész égni fog.)

2007. szeptember 16., vasárnap

Boston, 5. felvonás - Komédiások

Hazafelé jövet a Harvardról (sok jó könyvet és finom vacsorát szorongatva), az egyik téren utcai téncosokra bukkantunk, és mivel még volt háromnegyed óránk indulásig, természetesen megálltunk megnézni őket (egyébként nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy nem késtünk le semmit). A komédia a kedvenc élményeim közé tartozik; lehet, hogy a sötétség teszi, a lámpafény, a zene, vagy az utcai hangulat, nem tudom, de elrángatni sem lehet mellőle. A srácok szerencsére hasonló módon rajongtak a látványosságért.
Ezúttal hip-hop és break volt teritéken (jobban mondva kövezeten), egy nem mindennapi csapat előadásában - idétlenek voltak és időtlenek, és volt bennük valami évszázadok óta változatlanul tricksteres... A banda a küvetkezőkből állt: egy nagyon szép és hihetetlenül hajlékony ázsiai lány (túlméretezett kosármezben, egy visszahúzódó vadóc tekintetével); egy félvér kisfiú, úgy tiz-tizenegy éves (jobban mozgott, mint Michael Jackson); egy lagaléta fehér scrác (csillogó gombszemekkel, koboldos szakállal, és fél lábán feltűrt nadrággal, csikos zokniban és félrecsapott baseball-sapkában; hihetetlen mutatványokat tudott), egy apró termetű ázsiai fiú (talpig feketében, kendővel a fején, 360 fokban forgatható izületekkel), két egyforma, vagány fekete srác (tökéletes szinkronmozgás, női közönség sikeres bolonditása), egy nagydarab, öreg fekete fickó derűs mosollyal (nagyon jó ritmusérzéke volt, és cigarettacsikkekkel zsonglőrködött), valamint egy fiatalabb, dundi félvér srác, aki a csoport menedzserként kiméletlenül ugráltatta a közönséget. Ezek együtt olyan látványos és szinvonalas showműsort hoztak létre a bostoni bevásárlóutca közepén, hogy vörösre tapsoltuk a tenyerünk. Én különösen. Akarva-nem akarva neveztem el magamban mindannyiukat (Kitsune... Nanabush... Loki... Anansi&Spider... Szun... Eshu... Nnabe... aki nem ért a tricksterekhez - nos, Google it!). Vannak formái a szórakozásnak, amik nem változnak évezredek óta, és ezt mesemondóként nagyra értékelem; az olyanokat pedig, amelyek nagy koncentrációban tartalmaznak trickstereket, még inkább...
TRICKSTER FOREVER;)

Boston, 4. felvonás - HARVARD!!!

Még mindig maradt több óránk hazaindulásig, keritettünk egy metrót (valójában négyet) és elmentünk megnézni a Harvardot. Nagyon vicces, tulajdonképpen a Cambridge nevű városnak (ami, úgy néz ki, Boston része) a teljes központját a Harvar birtokolja; olyan az egész, mintha lenne egy városközpontjuk a campuson belül. Fel-alá sétáltunk az utcákon, néztük a boltokat (ahol mindenen Harvard felirat volt, mily meglepő), és hol a női megérzésre, hol a női megérzés tagadására hallgatva változtattunk irányt minden utcasarkon. Nem tudom, melyik vezetett minket végül a Harvard gigantikus könyvesboltjához, de nem panaszkodom. A srácok hozzám hasonló lelkesedéssel vetették magukat bele a turkálásba - az egész bolt úgy nézett ki, mintha egy kétszáz éves téglakastélyt megtömtek volna könyvekkel (vlsz. ez is történt). Már épp indulni akartunk (az elbeszélésben itt, felhivom rá a figyelmet, jelentős mennyiségű időt hidalok át), amikor Orko véletlenszerűen legurult egy lépcső, és, mint ahogy a filmekben lenni szokott, a bolttal megegyező méretű alagsorra bukkantunk - a használt könyvek szekciót rejtette magában. Azt hiszem, heroikus önuralomról tanúskodik, hogy egyetlen könyvvel hagytam el a tetthelyet.

Már egészen sötét volt, de még mindig nem indulásidő; kilépve a boltból a Harvard szűkebb campusának egyik kovácsolt vas kapujával szembesültünk - és vigan be is sétáltunk rajta. Egy-két ember lézengett a kollégiumok között, és az egyik épületben buli volt; fel-alá mászkáltunk, tudatositottuk egymásban a tényt, hogy a HARVARDON vagyunk, és azon töprengtünk, hogy ha elkap minket valaki, vajon mit szól majd a Trinity diákigazolványhoz (klasszikus eset: ha van két egyetem, ami igazán szivből utálja egymást, az a...)
Megint elhatalmasodott rajtam a Gilmore élmény.

Boston, 3. felvonás - Bálnák vs medúzák

Mivel a rögtönzött international csapat elég szórakoztatónak és intelligensnek bizonyult, velük maradtam; 4-1 arányban megszavaztuk az akváriumot a természettudományi múzeum ellenében, és megtéve egy gigantikus hurkot egy metró és egy busz igénybevételével, végül meg is érkeztünk a szomszéd utcából nyiló kikötőbe (ami nekem nem kis örömet okozott. A kikötő. Nem a hurok.)
Két választásunk volt: az akvárium plusz a hozzá tartozó mozi, vagy a bálnales a kikötőben; mivel az utóbbi horribilis összegbe került, maradtuk az előbbinél, és megegyeztünk, hogy a másikra még visszatérünk a közeljöbőben. Mialatt sorban álltunk, lefolytattunk egy kisebb vitát a medúzák és a bálnák közti különbségekről (mely külömbséget főleg abban véltük megtalálni, hogy jóval több medúzát lehet egy bálnába beletuszkolni, mint forditva). Azután megvettük a jegyünket, kaptunk egy pecsétet a kezünkre, és belevetettük magunkat az akváriumlátogatás bűnös élvezetébe, mely főleg üvegen kocogtatásból, gyerekek arrébb könyökléséből, elszórt vakuzásból és hangos "húúúú! Haaaaa! Jééééé!" megnyilvánulásokból állt. A pingvinteremről rögtön a Táncoló talpak jutott eszembe, és nem is tudtam szabadulni a képtől; igaz, egyik pingvin se moccant, kissé rezignáltan tűrték a gyerekek visitozását, miközben az egyik sarokban békaruhás emberek etettek kicsi, kövér Luklászokat (Luklászok láthatóan nem akartak enni).

Találkoztunk szemtől szemben a medúzákkal is (hatalmas "Igen! Élek!" felirat diszelgett a tartályok mellett), és újra meg újra ámulatba estünk a modern kiállitástechnika vivmányait látva (kedvenceink az elektromos angolna voltmérője, az üvegfalú orvosi rendelő és a ráksimogató voltak).
Az ajándékboltban mindenféle méretű és szinű plüss cápákat lehetett venni nehezebben kezelhető gyermekek részére; egy totyis épp meglógni készült egy teknőssel, ami négyszer akkora volt, mint ő (együtt tudtunk érezni vele; a középső akváriumban, ami tulajdonképpen egy csigalépcsővel körbevett gigantikus cső volt, legalább két akkora élő teknős úszkált, mint mi magunk, valamint egy sárkány méretű muréna, négy cápa és két nagyon kövér búvár).
Miután megfelelő mértékben lelkesedtünk minden úszó, lebegő és pancsoló dologért, elhagytuk az akváriumot, és sétáltunk a kikötőben, várva, hogy a belépőhöz tartozó mozifilm vetitése megkezdődjék. A vizben egy szál tea se volt, voltak viszont hatalmas vitorlások, melyek látványa olyan sikolyokat csalt ki belőlem, amilyet férfinak még nem sikerült (:P)

A kikötőt egyébként érthetetlen okokból elárasztották a verebek; szórakoztató perceket töltöttünk az etetésükkel, melyhez a közeli hotdogárus lány is hozzájárult egy ingyen kenyérrel.
A film dinoszauruszokról szólt; a popcornon és a jó társaságon kivül az volt benne a pláne, hogy 3Dben vetitették, kaptunk hozzá kis mókás szemüveget, és a dinók kijöttek a képernyőből, hogy leharapják a fejünket. Igaz, a tudóst többet mutatták, mint a dinókat. Viszont a filmzene megütötte a Gyűrűk Ura mércéjét.

Kiegészités a 2. felvonáshoz

A partedlit egyébként hazahoztam; fel vannak rajta sorolva azok az események, melyek megrendezhetők a nevezett helyen, csak a példa kedvéért; érzékeltetvén a sokszinűséget, szerepel a listán például a válási parti, a körülmetélés és a szerda is.

Hozzátenném továbbá, hogy elég morbid ötletnek tűnik fizetni embereknek azért, hogy tahók legyenek velünk; de mivel mit sem sejtettünk előre az egészből, Dick vendéglője az újdonság erejével hatott, és ez nagyban rányomta bélyegét a tapasztalatra... (na jó, az ir srácért érdemes lenne visszamenni :P Küldöm Noéminek;)

Boston, 2. felvonás - Rúgj bele a vendégekbe!

Végül hogy, hogy nem, természetesen (legalábbis a nagyon toleráns amerikai felfogás szerint) merő véletlenségből megint csak az international csoportnál landoltam, akik ezúttal 4 srácból álltak (Nepál és Banglades képviseltette magát 3-1 arányban). Az első néhány bizonytalan párbeszéd után meglepően kedvesnek és nyitottnak mutatkoztak, úgyhogy ahelyett, hogy tökegyedül a bostoni közlekedésbe vetettem volna magam, velük maradtam a kajakeresés idejére (ami, mivel a busz felszedte a szokásos fél órás késést, már elég sürgető szükségletté vált). Éhesen és kissé dezorientáltan csatangoltunk egy ideig a bevásárlóközpont környékén, mig végül elhatároztuk, hogy bemegyünk az első utunkba akadó kajáldába, akármi legyen is az. És az akármi ezúttal nem mindennapi példánynak bizonyult...

(ha végeztetek az olvasással, nézzétek meg a honlapot a www.dickslastresort.com oldalon; nem, nem néztük meg az étterem nevét mielőtt bementünk...)

Belépve az ajtón szinek, hangok és formák áradatával találtuk szembe magunkat, ami kis csapatunkat ledermesztette egy időre; tétovázásunkból egy hangos üvöltés riasztott fel:
- Ti meg mit bámészkodtok ott? He? Mi kell?
Az egyik pincér fejezte ki kedves és tapintatos érdeklődését irányunkban ezen a szokatlan módon. Minden további ceremónia nélkül helyet mutatott nekünk az egyik üres asztalnál; mi ugyan gondolkodtunk rajta, hogy azonnal kifordulunk az ajtón, de már késő volt.
- Inni?!
Első riadalmunkban rendeltünk egy kör kólát, ami nem sokkal később egy "Nesztek" utasitás kiséretében, fejenként másfél literes kiszerelésben meg is érkezett. A hátunk mögött egy nyugdijasklub rágódott épp egy ünnepi ebéd maradékán; a pincér (egy mellesleg elég helyes, vörös szakállas ir srác baseball-sapkában és Red Sox feliratú pólóban) a fejünk felett társalgott velük.
- Befejeztétek végre? Nem? Miért nem? Nem vagytok képesek gyorsabban enni? Kell a hely! Gyerünk, mozgás! Nem ötévesek vagytok, a francba! Toljátok be!
Az átellenes asztalnál szülinapi zsúr zajlott; a kislányok rémült ábrázattal ültek a helyükön, mig egy kedves arcú, tenyeres-talpas asszonyság oda nem trappolt hozzájuk az étlapokkal. Az egyik kislány véletlenül meglökött valamit; az asszonyság Whitney Houston-t megszégyenitő hangerővel rádörrent:
- Beleköpök a kajádba, hé!
A szürreálisan mellbevágó "Hová kerültem?!" élmény közepén felbukkant Tuck barát egy gyémántos diadémmal a fején, lengő szakállal, és gonosz vigyor kiséretében az asztalunkra boritott egy marék evőeszközt.
- Nesztek!
Az ir srác hozzájárult a traktához egy marék szivószállal, amiket a szó szoros értelmében a fejemhez vágott. Miközben nevetéstől fuldokolva szedegettük össze őket, odajött rácsapni az asztalra:
- Mi olyan vicces? Rendeltetek már? Tudjátok, mit esztek? Gyerünk, nem érek rá egész nap!
Rémülten rendeltük meg az első kaját, amire a tekintetünk esett (én még jól jártam a csirkés tekerccsel, de Orko nagyot nézett a vödör homár láttán...). Mialatt vártunk az ebédre (és az előbbiek tükrében próbáltunk nem gondolni rá, mit tesznek bele), valaki hátulról a nyakamra tekert valamit, amitől kis hiján szivinfarktust kaptam; nem, nem, fojtóhurok volt, csak egy hatalmas nagy partedli, amit az egyik fiatal pincérnő adott fel könyörtelenül mindannyiunkra.
Az ebéd, teszem hozzá, elsőosztályú volt (az étlap tartogatott még egy-két meglepetést, mint pl. "Igen, igen, nyugi, minden kajához jár a krumpli" és "minden hús közepesen sütve, ha máshogy kéred, akkor is" vagy "Vega kaja nincs, rendelj salátát"). Az ir srác levágott elénk egy-egy tál salátát is, "ingyér van, nesztek, egyétek", és az ebéd végeztével alaposan letolt engem amiért nem ettem meg (ezzel egyébként nem voltam egyedül; rendszeresen lehetett hallani más asztaloktól, hogy "Mi az, hogy nem etted meg? He? Minek rendeled, ha nem eszed meg? Pazarló banda..."). Együtt tudtam érezni szegény rémült nyugdijassal, aki a vécét kereste ("Vécé? Nincs vécé! Plázában vagyunk, keress egyet...").
Miután félig megfulladva a nevetéstől, szemünkből könnyeket törölgetve kifizettük a számlát (és én mély pszichológiai eszmefuttatásokba merültem az emberi természet visszásságairól, valamit, hogy miért rajong mindenki Dr. House-ért, stb.) odamerészkedtünk kedvenc pincérünkhöz útbaigazitást kérni (ő akkor már a saját hamburgerén nyammogott koboldosan csillogó, elégedett szemekkel, és az asztaloknál Tuck barát meg Brünhilda vették át a helyét), a srác meglehetősen kedvesnek és segitőkésznek bizonyult. Elmagyarázta, hol találunk metrót, és melyik állomásra kell menni (mindezt úgy, hogy nem tudtuk, hová is megyünk tulajdonképpen), és még mosolyogva el is köszönt (egy barátságos "Na, húzzatok" kiséretében).
A sokkhatást és a kiadós ebédet emésztve kiléptünk a bostoni forgatagba, és útnak indultunk felfedezni a várost.

Folytatása következik

(Helga, azt hiszem, megtaláltam az ideális munkahelyet számodra...;)

Boston, 1. felvonás - Elindulunk

Persze hogy szakadt az eső. Nem is csodálkoztunk rajta. A legutóbbi időjárás-jelentés óta megint nyári időjárás volt; a bostoni út reggelére meg visszakaptuk a Lovecraft-hangulatot (békaemberek nélkül, hála az égnek).
Nem kis bosszúságunkra kiderült, hogy, bár a busz 10 órakor indul, nem kaphatunk előtte reggelit. Hétvégén ugyanis 11:30-kor nyit az ebédlő, ahol igy egy brunchnak nevezett dolgot (breakfast plusz lunch) fogyaszthatunk. Amikor útra készen betrappoltam az ajtón 9:30-kor, az ázsiai személyzet azzal utasitott vissza, hogy még nem nyitottak ki. Ami elkerülte a figyelmem, nyiván abból az apró részletből adódóan, hogy nyitva volt az ajtó, és ott volt az étel az asztalokon. A focicsapat már benn is ült és lelkesen falatozott. Nekik persze járt a reggeli.
Kata életmentő, tegnap este kicsempészett muffinjával a hasamban, enyhén morcos hangulatban vágtam hát neki a bostoni kirándulásnak.

A morcosságon az sem sokat javitott, hogy többszörös ismerkedési kisérleteim sorra meghiúsultak a buszon; a bennszülöttek azt a taktikát alkalmazták, hogy nagyon kedvesen, tőmondatokban válaszoltak a kérdéseimre, aztán hátat forditottak, és folytatták a társalgást. A harmadik nekifutás után feladtam. Amikor Bostonban leszálltunk a buszról, sorozatban lepattintott még két másik csirlider-csoport is; kezdtem kissé frusztráltnak érezni magam...

2007. szeptember 14., péntek

Le a kalappal

"Figyeljetek, mert csak egyszer mondom el. Lehúzol valamit az Internetről, bemásolod a dolgozatodba, nem irsz hivatkozást - nagy hiba. Mert én minden dolgozatból ki fogok venni részeket, és beirom a Google-be; ha te megtaláltad, én is megtalálom, kinyomtatom, és a dolgozatoddal együtt benyújtom az egyetemi biztottságnak. Másnap már itt se vagy. Nem egy diákot rúgattam már ki plagizálás miat..."
Ez a szentbeszéd nyitotta a mai szerepjáték órát. És ez halálosan komoly. Legalább öt helyről hallottuk már; egy mondat hivatkozás nélkül, és az ember búcsút inthet az egyetemnek. Lopásért nincs bocsánat, akkor sem, ha mondatot lop az ember... azt hiszem jó néhány hely megüresedne az egyetemeken ha ezt nálunk is bevezetnék... mint a mellékelt ábra mutatja, itt is megüresedik. És a fenébe is, ezek a tanárok jók. Nagyon jók.

Megdöbbentő tapasztalatban volt részem tegnap: bementem a "szex és mi?" órára, és ott ült az összes főemlős és csirlider, és mind Iliászt olvasott. Meg Odüsszeiát. Meg a tankönyvet. És akármit kérdezett a tanár, tudták rá a választ. Mert ez egy ilyen hely. Félév végére az egész focicsapat olyan profi lesz ókori kultúrtörténetből, hogy még.
Kognitiv disszonanciába estem.

2007. szeptember 13., csütörtök

Van Mit Tenni Vásár

Ma volt a campuson az Activities Fair; minden klub, csoport, csapat, gyülekezet, kör, társaság, szövetség és csoportosulás kirakta a maga kis asztalát az ebédlő elé, szines transzparensekkel és sok-sok szóróanyaggal (valamint jelentős mennyiségű sütivel, hogy a közösségért kevésbé lelkesedő egyéneket is odavonzzák). Hatalmas lelkesedéssel vetettük magunkat a standok képezte labirintusba, és mire kikeveredtünk a túloldalon, már azt sem tudtuk, hány papirra irtuk fel a nevünket...
Az alapelv (itthon szintén teljesen ismeretlen) a következő: minden egyetemi csoportosulás kap egy asztalkát, ahová kiültet emberkéket, akik minél több másik emberkét győznek meg arról, hogy érdemes csatlakozn hozzájuk, és megtömik a kezeit szóróanyaggal, hogy lehetőleg máshol már ne legyen esélye aláirni a nevét... remekül szórakoztunk, sok érdekes dolgot láttunk, és mivel kevés volt az időnk, mindenhová feliratkoztunk, ami egy kicsit is érdekesnek tűnt (best of Paris Geller).
Ime, a lista (már amennyire emlékszem rá; vannak homályos foltok a dologban, remélem, az egyetemi bordély standja nem volt közöttük...:)

- Nutmeg Big Brothers Big Sisters (mentoring program egy közeli általános iskolában; heti egy órában van minden Bignek egy Little-je, akivel foglalkozni kell, olyan halálosan fontos elfoglaltságok keretében, mint pl. a rajzolás vagy a fagyizás...)
- Anime Club (naigen... a Miyazaki összes a standon nagyon igéretesnek tűnt, meg három irtó jó fejnek tűnő emberke ült mögötte, szóval feliratkoztam, ahol adnak kaját és animét kell nézni, az már rossz nem lehet...)
- Annual Community Events Staff (ők szerveznek bizonyos ünnepi rendezvényeket a campuson, pl. Halloween utcát a városi gyerekeknek, közös hóemberépitést, játékbazárt, pikniket, stb.)
- Jesters (az egyetem önjelölt amatőr drámaköre, akik hol drámát csinálnak, hol komédiát, hol egy felvonásos mineknevezzemet) (ugyanazon emberkék működtetik az egyetemi hurling-klubot is, és nagyon reménykedem, hogy a megfelelő papirra került a nevem, mert az ir srácok a nagy fa ütőkkel elég veszélyesnek tűntek... veszélyesnek és jópofának, teszem hozzá)
- Trinity Tripod (nem, nem elfoglaljuk a világot és kiszivjuk a vért az emberekből - ez a campus hivatalos lapjának a neve. Igen! In memoriam Rory Gilmore, megint, anya kedvéért:)
- Háborúellenes szövetség (amikor megálltunk beszélgetni, már vesztett ügyünk volt...)

Továbbá aláirtunk egy lapot, hogy Caitlint, a mentorunkat válasszák elnökké vagy mivé, és Kata feliratkozott a Trinity fekete nők szövetségébe is, ami nem kis derültséget okozott... bár be kell vallani, az emberek ott is elég jópofák, némelyikükkel egy csapatban voltunk még a bevezető programok alatt.
Néhány érdekes részlet:
- mig a női rugbycsapatnak egész asztala volt, addig a focirajongó klubot egy fő képviselte egy jegyzetfüzetből kitépett papir társaságában
- kifelé menet megpróbált minket elkapni egy nagy zászló felett mosolygó, öltönyös srác, aki az egyetem republikánus diákszövetségét képviselte, és kétméteres üres tér volt körülötte
- a Trinity Tripod asztalán egy yorkshire terrirer korzózott fel és alá
- azok között, amiket megnéztünk ugyan,de aláirásra ilyen-olyan okokból nem méltattunk, megtalálható a Velence Klub (igen, ez az, aminek hangzik), a különböző Greekek, a hip-hop klub, a muszlim diákok közössége (a zsidók nem, mert ma ünnepük van), és még vagy két tucat egyéb kör...

Azt hiszem egy nagyon jókedvű és sikeres délutánt tudhatunk magunk mögött. Majd meglátjuk, kik lesznek a befutók... (egy percig sem gondolom hogy napi 24 órába beleférne mind a 6 elfoglaltságom...:)

2007. szeptember 12., szerda

Kathak Reloaded

Pontositanék a kathakra vonatkozó házi feladat leirásán. Ime.
- Gyakorolni az eddig bemutatott 12 alapformát, lépésekkel együtt.
- Gyakorolni, hogy minden kézmozdulat tökéletes legyen, miközben a lábaiddal valami egészen mást csinálsz. Plusz szemkontaktus.
- Ja, és kezdetnek mindenki tanuljon meg 17/9-es ritmust tapsolni...
- Mosolyogj!!!
:)))))

Tógapróba

Zajlik a felkészülés a Reacting játékra. A frakciók gyűléseznek; a párton kivüliek (vagyis mi) szintén, csak azt ismerkedésnek nevezik. Rajtam kivül állunk 1 db metoikoszból (aki szegény nem is szavazhat, mekkora szivás), 1 db földművesből (aki szavazhat ugyan, csak pénze nincs), 1 db asztalosmesterből (akinek álma szinre vinni a saját darabját, és ha sikerül megszavaztatnia, elő is adjuk) és 1 db gazdag sportolóból (aki meglepő módon az egy egyetlen srác a csapatban, és mellesleg tényleg egy gazdag sportoló, szóval lényegesen könnyebb dolga lesz, mint nekem a szakállas öregemberrel...). Egyelőre nem szimpatizálunk egyik párttal sem, és mindenki gondosan titkoban tartja a személyes céljait (kivéve a metoikoszt, aki fel-alá ugrál a teremben és kiabál hogy "engedjetek szavazni, engedjetek szavazni!"). Biztos vagyok benne, hogy, akárcsak nálam, náluk is lapul valami stikli a háttérben...
Ma volt tógapróbánk. Kaptunk fehér lepedőket névtáblákkal, sárga öveket a polgárjogunk bizonyitásaképp (megint, kivéve szegény metoikoszt), és szines kendőket hogy a pártokat el lehessen különiteni (mi türkizkékek vagyunk). A szókratisták jól belehúztak: a három legokosabb srác a csoportban. Máris gyűléseznek. Jó lesz odafigyelni rájuk...
Hamarosan meg kell irnunk az első beadandót - legalább 3 oldalt arról, kik vagyunk és mi az életfelfogásunk (a pártoknak egyszerűbb dolga van, nekik összesen kell 1 dogát leadni, és az a céljaikról szól, nem a karakterekről... de én a saját feladatomat nagyon élvezem:)
Ma folytattuk Platón Államának kivesézését. Mindenki utálja. Általános felfogás: "Plato sucks. Socrates sucks. Socrates is guilty, because he sucks. Vote for it." Csatlakozom az általános utálkozáshoz. Platón cenzúrázni akarta a mesemondókat. Le vele.

(Érdekes adalék: szóba kerültek az oktatási rendszerek is, és ennek kapcsán el kellett mondanom a csoportnak, hogy működik nálunk az egyetem. Tátott szájjal hallgatták, hogy bizonyos tárgyakból kell felvételizni, és teljes hitetlenkedéssel fogadták a tényt, hogy előre el kell dönteni, mit tanulsz az egyetemen. Utána megkérdzeték, hogy "és hogy dönti el valaki 17 évesen, mi szeretne lenni?" Jó kérdés, válaszoltam. Fogalmam sincs.)

2007. szeptember 11., kedd

Időjárás-jelentés

Megérkeztünk New Englandbe. Vagyis New England érkezett meg hozzánk... az ég ólomszürke, szakad az eső, a katedrális vizköpői vizet köpnek, a mókusok a fejük fölé tartják a farkukat, kiürültek a sportpályák, és mindenki elkezdett az időjárásnak megfelelően öltözködni. Ami nagy általánosságban pulóvert és strandpapucsot jelent; néhány esetben ezt egésziti ki egy esernyő, vagy egy baseball-sapka. Egy alkalommal láttunk fekete alapon halálfejes műanyag gumicsizmákat és egy pár neonzöld klumpát; azt hiszem, a többieknek még nem jutott eszébe őszi ruhákat venni...