Filmkritika: A Pentameron film, amit nem játszanak itthon (pedig kéne)

Tavasszal volt a premierje egy olasz-francia-brit filmnek, ami az év egyik nemzetközi szenzációja lett, és mégsem játszották a magyar mozikban (mondjuk Amerikában is csak elvétve). Mivel ma Halloween van ideát, és az angol blogomon megemlékezem róla, gondoltam, írok magyar kritikát is. Főleg, mert az Index külön cikkben hivatkozott rá, mennyire érdemes megnézni a Tale of Tales (Mesék Meséje) című alkotást.

A film hivatalos műfajára nézve fantasy-horror, ami nem is meglepő, lévén, hogy tündérmese-adaptációról van szó - eredeti formájában a legtöbb tündérmese beleillik ebbe a kategóriába. Egy 17. századi olasz gyűjtemény, a Pentameron néhány történetét dolgozza fel. A Pentameron régóta kedvencem; kezdő mesemondó koromban a reneszánsz repertoárom nagy része belőle került ki. Magyar fordítása hosszas hiány után tavaly jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában.

A film három mesét emel ki a gyűjteményből:
A bolha (magasan az egyik kedvencem, több okból is)
Az elvarázsolt szarvas (az aranyhajú ikrek mesetípus egy változata)
Az öregasszony (aminek az eredeti címe sajnálatos módon lelövi a csattanót, úgyhogy inkább ennyiben hagyom)

Mindet ismertem már korábban; a film varázsa abban rejlett, hogy a körmeimet lerágva vártam, végigviszik-e mindhárom történetet úgy, ahogyan a nagy könyvben meg vannak írva. És mivel az alkotás nem Hollywood csillivilli, családbarát meseműhelyéből* került ki, nem kellett csalódnom: A film maximálisan megütötte a "fantasy-horror" színvonalát.
És a tündérmesékét is.

Röviden és tömören: A Tale of Tales lenyűgöző, torokszorító, káprázatos film, ami pontosan tudja, milyen anyagból dolgozik, és mit szeretne elérni vele.

Hosszabban:
A film képi világa tökéletesen tükrözi a Pentamerone meséinek cizellált, olykor szürreális nyelvezetét. Minden kép, minden jelenet gyönyörű, de sohasem szirupos vagy "bájos" - a történetek hideg eleganciája süt belőle, egy olyan mesevilág, amiben minden szépséges, de ugyanakkor véresen komoly is. Ehhez adódik hozzá az alkotók művészi szabadsága, mely érzelmekkel tölti meg a népmesei karaktereket - felteszik maguknak a kérdést, mit érez vajon a gyermektelen királyné, vagy az akarata ellenére kiházasított királykisasszony, vagy a hirtelen megfiatalodott öregasszony. A film meredek érzelmi hullámvasúton viszi végig a nézőt; magam is meglepődtem rajta, milyen mélyről jövő reakciókat váltott ki belőlem egy-egy jelenet. A hatást csak fokozza, hogy zseniális színészi gárda vonul fel a képernyőn, Salma Hayek megszállott, szívmarcangoló királynőjétől Toby Jones kissé őrült királyán keresztül egészen Shirley Henderson (felismerhetetlen) vénlányáig. Külön említést érdemel Bebe Cave, a Bolha királykisasszonya, akinek a jeleneteit többször vissza is pörgettem.

Külön értékeltem, hogy az alkotók értő kézzel, óvatosan nyúltak a mesékhez. Ahelyett, hogy a történeten változtattak volna, hogy modern nézők számára "befogadhatóbb" legyen, inkább az események hátterében húzódó érzelmekkel játszadoztak, és találtak bennük magyarázatot a szereplők különös, sokszor megrázó tetteire. Nem kendőztek el vagy magyaráztak félre semmit; a nézők elé tárták a tündérmeséket teljes brutális valójukban, és egyben bemutatták, hogy sárkányokkal, óriásokkal és boszorkányokkal együtt is lehet egy-egy történet végtelenül emberi.

Minden mesemondónak és mesekedvelőnek erősen ajánlom. Nem egy könnyed délutáni program, de utána még nagyon sokáig eltöpreng rajta az ember. Többszörnézős.

Gyengébb idegzetűek előbb olvassák el a meséket.
Erősebb idegzetűek utóbb olvassák el a meséket.
...
Mindenki olvassa el a meséket.

*Egyébként szeretem a hollywoodi filmeket, de meseadaptációk terén az utóbbi időben elég szégyenletes volt a felhozatal.

Fehérlófia Westeroson

Egy Trónok Harca témájú könyvtári rendezvényre mentem, az SCA képiseletében, mesét mondani. Azt hiszem, ez ki is maxolta a nerd kártyámat a hétre.

Azért hívtak meg minket (csapatostul) hogy keltsünk egy kis középkori hangulatot, vegyünk fel pár csini ruhát, és növeljük a résztvevők látszámát (ami végül nagyjából tizenöt főre rúgott, hatunkat és a könyvtárosokat nem számolva). A szervezők alaposan kitettek magukért. A könyvtár alagsori termébe belépve két asztal fogadott minket: Az egyiken kölcsönözhető könyvek voltak mindenféle középkori témában (plusz egy sárkánytojás és egy csontváz); a másikon pedig mindenféle, a Trónok Harcához kapcsolódó ételek és italok. Ez utóbbin végtelenül jót szórakoztam: Volt piros kocsonyából formázott lószív, házi kenyér és só, citromos sütemény, jégkék puncs, és a kevencem, Westeros különböző háziat reprezentáló rágcsák - közöttük a Martell tányérka, telis-tele gumicukor szemgolyókkal. Majdnem kiköptem a puncsot.

A kajákon és könyveken kívül egyéb részletekre is gondosan ügyeltek a szervezők: Mindenkin Trónok Harca témájú pólók voltak, a főkönyvtároson pedig teljes Night's Watch egyenruha, köpenyestül. A terem végében lévő táblán lehetett címereket és mottókat párosítgatni, valamint copfot tűzni Khal Drogo-ra, bekötött szemmel. Ugyanebben a teremben állítottuk fel mi is az asztalunkat, ahol mindenféle kézművességeket, csillogó holmikat, fegyvereket és páncélokat mutattunk be az érdeklődőknek.

Bónusz pontokat érdemel a könyvtárosok humora: Amikor elérkezett a kezdés ideje, és mindenki helyet foglalt, leoltották a villanyt, becsukták az összes ajtót, és a hangszórókból felhangzott a Rains of Castamere zenéje. 

Nagy sebességgel mindannyian belőttük a legközelebbi menekülési útvonalat.

Az első előadó egy politológia professzor volt a helyi egyetemről, aki nemzetközi diplomáciai elméleteken keresztül próbálta meg megsaccolni, mi lesz a következő könyv/évad története. Érdekes és szórakoztató előadás volt, de egy szavát sem hittem el - kizárólag a politikáról értekezett, de a karakterek személyes tényezőit figyelmen kívül hagyta. Kisujjról pedig tökéletesen megfeledkezett.

Az előadás után egy helyi fodrászat hölgyei tartottak hajfonás-bemutatót; különböző szépséges copfokat kreáltak a modelleknek néhány röpke perc alatt.

Utánuk pedig következtem én.

Egész nap azon töprengtem, mit meséljek, ami kapcsolódik is a Trónok Harcához, meg érdekes is, meg nem is kell nulláról megtanulnom (még nem egészen hevertem ki a vizsgákat). Két történet volt versenyben, Bosi és Herraud sagája (a sárkányt felnevelő királylány miatt) és a Fehérlófia. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, többek között azért is, mert a szarmata ruhám volt rajtam, így duplán is képviseltem a csapatban a keleti sztyeppék nomádjait - plusz feltételeztem, hogy a jelenlévők rólunk hallottak kevesebbet.

Jó választás volt.

Fehérlófiát azért szeretek amerikai közönségeknek mesélni, mert egyáltalán nincsenek felkészülve rá. Kezdve onnan, hogy egy fehér lónak embergyereke születik, aki aztán fákat csavar ki a földből, majd a ló fogja magát, és megdöglik... a kását az emberek hasáról evő Hétszünyű Kapanyányimonyókon keresztül... a kacsalábon forgó várakig és a sokfejű sárkányokig, gyakorlatilag minden megdöbbenti a hallgatókat, és csak kapkodják a fejüket az újabb fordulatokra. Mivel morbid módon szeretek "WTF" reakciókat kiváltani az amcsikból, rettenetesen élveztem a mesélést; jó ideje nem meséltem már ezt a történetet, ideje volt újra elővenni. Húsz perc alatt pörgettem le az egészet, és jót lubickoltam a közönség reakcióiban - a griffamdár saját hússal való etetése végképp betette nekik a kiskaput, többen a szívükhöz kaptak. 

A mesélés után egy kisebb csapat ott maradt, és lelkes kérdéseket tettek fel a mesékkel és a mesemondással kapcsolatban; többen a névjegykártyámat is elkérték. Az SCA asztalánál hasonlóan lelkes beszélgetés zajlott a középkorról, szövésről, fonásról és mindenféle kreatív foglalkozásokról. Jóval este kilenc után rugdosott ki minket a könyvtárból a Night's Watch kapitánya.

Örömmel jelentem, hogy mindenki túlélte a rendezvényt. Ezt neked, Martin bá.

Oda mentünk újságért, ahol már nincs szükség járdára

Mozgalmas napunk volt.

Október 21-e két szempontból is fontos dátum volt: Egyrészt, mert két hónap szörnyű huzavona után (melynek során a tanszék mindent elszúrt, amit szervezésileg el lehetett szúrni), végül sikeresen levizsgáztam; másrészt pedig, mert ez volt az a nap, melyre a Vissza a Jövőbe második részében előre ugranak.
Előbbi viszonylag zökkenőmentesen zajlott. Kedd délután (a megígért két héttel ellentétben csupán a vizsgát megelőző napon) megkaptam az írásbeli vizsgáim értékelését a névtelen olvasóktól, akik nem kímélték a kultúralméleti eszmefuttatásaimat. Egy kisebb pánikroham után az estét ellenérvek gyűjtögetésével töltöttem; a szóbeli ugyanis abból állt, hogy meg kellett védenem a dolgozataimat. A bizottságot a disszertációm témavezetői alkották, valamint egy, az egyetem által kijelölt kívülálló személy a zenei tanszékről, aki azért volt jelen, hogy szükség esetén képviselje az érdekeimet (Amerika...). A vizsga másfél órán keresztül zajlott; alaposan átrágtuk mindhárom dolgozatomat, és a bizottság keresztkérdéseket tett fel nem csak az általam hivatkozott elméletekről, hanem például arról is, hogyan értékelem a szakma jelenlegi helyzetét, és tisztában vagyok-e, milyen etikai felelősségekkel jár a kutatás. Mindenki nagyon kedves volt, de azért alaposan leizzadtam, mire a végére értünk. Átengedtek. Most már csak neki kéne állni a disszertációnak...

Ennél sokkal lényegesebb viszont, hogy a Vissza a Jövőbe évfordulóra való tekintettel az USA Today nevű napilap mai (csütörtöki) példánya a filmben is látott címlappal jelent meg. Mivel előre sejtettem, hogy rá fog csapni a város, mint gyöngytyúk a meleg takonyra (sok errefelé a popkultúra szakos egyén), korán reggel becaplattam a főutcára, és vettem két példányt - meg egy vödör kávét - a helyi könyvesboltban. Persze amint kitettem a fényképet a Fácséra, lett rögtön még egy rakat megrendelés, így délután egykor ismét nekivágtam a városnak, hogy további példányokat szerezzek be.
Természetesen már mindenhol elfogyott.
A nap végső egyenlege 7 kilométer gyaloglás, 3 benzinkút, 4 egyéb bolt, és egy élelmiszeráruház lett  - utóbbiban akadt még 2 kósza példány, amit két srác segített nekem előásni. Eddigre már nem csak erősen úgy éreztem magam, mint Picur a piros tojással, de ráadásul le is gyalogoltam a térképről: Olyan helyekre kajtattam el, ahová tisztes benszülött amcsi csak kocsin jár - ennek megfelelően meg is bámult mindenki, mint ritka látványosságot az út mentén. Bowling Green legalább lapos. Ellenben egyetlen repülő kocsit sem láttam.

Mindenkinek üdv a jövőben!

Újabb Halloween fellépés, melynek során nem ijesztjük halálra a pockokat

Önként jelentkeztem a múzeum szokásos őszi fesztiváljára, főleg, mert mesélési viszketegségem volt a nagy vizsgázás közepette. Kicsit tartottam tőle, miután letárgyaltuk a részleteket: Egyrészt, mert a fesztiválközönség mindig zűrös és zajos, másrészt, mert négy mesélést óhajtottak zsinórban. A végeredmény viszont döbbenetesen jól sikerült - főleg a szervezőknek köszönhetően.
A múzeum dolgozói maximálisan eleget tettek minden kívánságomnak; lezárták az átmenő forgalmat (a régi épület beüvegezett első teraszán meséltem, amin keresztül átlagos napokon ki-be járkálnak a látogatók), bekapcsolták a fűtést, kitettek két hatalmas "csendet kérünk, mesemondás zajlik" táblát, és állandó őrt állítottak az ajtó mellé, aki a mesélés ideje alatt minden érkezőt csendre intett. Ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér, de ráadásul mind a négy előadás minimális zsizsegéssel bonyolódott le.
Maga a fesztivál nagyon hangulatos rendezvény volt, a csípős hideg ellenére. Volt arcfestés, meg zene, meg pattogatott kukorica, meg szabadtéri játékok, meg almaprés, meg hot dog, meg marádijesztő-öltöztető-verseny - mindez a múzeum kertjében. Mindenki, aki melegedni óhajtott, bejött a mesélésre; ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér (30-40 emberrel), de ráadásul elég sok volt a felnőtt is, akik legalább annyira jókat derültek a meséken, mint a gyerekek.
Négyszer fél órát meséltem, három-három történettel. Az első két körre, meglepő módon, egyetlen csecsemőt sem hoztak be, ellenben voltak tíz-tizenkét éves kölykök, mesehallgatásra felkészülve. Ráadásul, mivel október van, és Halloween közeleg, majdnem mindegyikük jelmezben volt. Az apró dinoszauruszoknak és miniatűr Amerika kapitányoknak is megvolt a maga cukiságfaktora, de a két győztes az én szememben a miniszoknyás-csokornyakkendős Doktor és a négyéves, szöszke (lány) Mr. Sinister voltak.
Az első két körben lement kétszer a szépen szóló pelikánmadár, ami nem csak a lányok osztatlan kedvence, de ráadásul pont annyira félelmetes, amennyire a gyerekek el tudják viselni, és a szülők sem kötnek bele. Az első csapatnak meséltem garabonciásokat is (miután kiderült, hogy nagy Harry Potter rajongók), és a herceget, aki félt az oroszlánoktól; a második a pelikán mellé megkapta a Sütőtök kisasszonyt (érdekes módon itt nem szólt akkorát, bár szerették), és a nyuszit a tatu hátán (aki viszont továbbra is sztár). Ezen a ponton már kezdett lemenni a nap. A mesélés közötti szüneteket sütőtökös süti majszolásával és beszélgetéssel töltöttem - kirendelt teremőröm a múzeumpedagógus tizennégy éves lánya volt, aki valamiféle űrlénnyel keresztezett Hermione Granger lehet, mert látványosan nem vett levegőt öt órán keresztül, ellenben végtelenül fontos mondanivalója akadt mindenről, az iskolai tananyagtól kezdve a kedvenc tévésorozatán keresztül a vérfarkasokig. Csípem a csajt. Külön kaland volt a fellépés mellett, hogy saját használatra kijelölt mosdóm az épület lezárt második emeletén volt, ahol rajtam kívül nem járt senki - szerencsére egyetlen kísértet sem jött elő, hogy pisilés közben halálra rémisszen.
Érdekes módon az esti programokra érkezett több apróság (gondolom addigra fáradtak ki). Ők is meglepően nyugis közönségnek bizonyultak, és nagyon cukin követtek minden fordulatot. Elmeséltem nekik, miért fehér a hó; lelkesen végigülték a kopasz királylány történetét. Az utolsó csoportnak meséltem a rémálmokat evő bakuról, az óriásról, aki összement, és a királykisasszony két sárkányáról (amit most már nem szoktam népmesének hívni, mert annyit alakult az eredetihez képest, hogy mire észbe kaptam, már a saját sztorim...). A teremőrök elmondása szerint rengeteg mosolyogva távozó hallgatót láttak kijönni a teremből, és hallották, hogy a gyerekek a meséket tárgyalják. Annál pedig nincs nagyobb dicséret. Ráadásul nagyon élveztem, hogy a hátsó sorokban tömörülő szülők legalább annyira jókat kuncorásztak a meséket, mint a gyerekek, és külön meg is köszönték őket.
Bónusz a történet végére, hogy a múzeum meglepetésszerűen ki is fizetett: Bár önkéntesként jöttem el, a végén átnyújtottak egy csekket egy tisztes összeggel, köszönetképpen a munkámért. Alaposan meglepődtem, és kicsit meg is hatódtam rajta. Meg is mondtam nekik, hogy a fesztiválos fellépések között kiemelkedően ez volt eddig az egyik legjobb élményem.
És a süti is finom volt.

Német-Amerikai Mesemondó Slam

Október 6-a, míg otthon az aradi vértanúk napja, Amerikában a német-amerikai kulturális örökség ünnepe (arra emlékezvén, hogy 1683-ban ezen a napon érkezett az első német telepescsoport az Újvilágba). Mindezt onnan tudtam meg, hogy a helyi múzeumban dolgozó ismerősiem hirtelen felindulásból meghívtak a szokásos évi Német-Amerikai Mesemondó Slam-re.

Nagyon szeretem a Wood County múzeumot; kicsi, ám annál hangulatosabb, lévén, hogy egy régi szegények háza / elmegyógyintézet épületében kapott helyet, és ennek megfelelően jó amerikai szokás szerint legalább fél tucat saját kísértettel rendelkezik. Ez különösen akkor mókás, amikor esti programokra érkezik az ember, és egyedül mászkál a sötét folyosókon.
Az előadóterem legalább szépen ki volt világítva. Nem voltunk sokan - bár 30-40 embert vártak a korábbi évek alapján, most csak 10-12 bukkant fel - de nagyon barátságos kis csoport gyűlt össze, főleg a BGSU német szakos diákjaiból és professzoraiból. A slam egyszerű szabályokon alapult: Mindenkinek öt perce volt elmondani egy személyes sztorit, ami valamilyen módon a német kultúrához, nyelvterülethez, vagy német-amerikai hagyományokhoz kapcsolódott. Nyolcan meséltünk összesen.
A sort én nyitottam meg (mert mindenki más szégyenlős volt) egy rövid családi anekdotával a családfám sváb oldaláról. Utánam egy idősebb hölgy következett, aki nem csak egy családi törénetet hozott magával, de egy csokor fényképet és egy rejtélyt is: A nagyapjának volt egy ikertestrvére, de a legötbb fényképen nem volt megjelölve, melyikük kicsoda. Az apuka felnőtt kori útlevélképeiről kellett megtippelnünk, melyikük ő a gyerekkori fotókon. Sokkal tovább tartott öt percnél, de mindenki remekül szórakozott vele. Harmadjára egy másik hölgy mesélt a dédszüleiről, akik az akkori Osztrák-Magyar Monarchiából költöztek át Amerikába, és arról, hogyan adták a 16 éves anyukáját feleségül egy vadidegenhez. Még egy-két népmesét is beleszőtt a történetbe, amiket az apjától hallott. A német szak egyik professzorasszonya arról mesélt, hogyan kutatta fel távoli rokonait Ausztriában; a diákok pedig egy-egy vidám sztorit adtak elő arról, milyen volt Németországban tanulni egy évig (és főleg arról, hogy 18 éves amerikai fejjel hogyan élték meg az Oktoberfestet). A mesélés után szavaztunk: Mindenki leírta a három kedvencét. Eredeti német süteményeket és rágcsákat lehetett nyerni. A harmadik helyezett a professzornő volt, a második a hölgy az ikrekkel... az első pedig én. Kaptam csokoládés kuglófot.

A német hagyományok jegyében a slam végeztével a Német Klub lakomája várt minket; volt puszedli, meg almás rétes, meg csokitorta, meg egyéb nyalánkságok. Még leglább egy órát beszélgettünk az asztalok körül német kultúrákról, történelemről, és természetesen népmesékről is. Este tíz körül mindenki remek hangulatban távozott.

Az elsüllyedt város legendája

Valamiért hirtelem kedvem lett kitenni ide ezt a mesét.

Volt egyszer egy legendásan gazdag kikötőváros Fríziában, az Északi-tenger partján: Stavoren. Házait magas töltések védték a tenger hullámaitól, kikötője pedig biztonságot és jó vásárt ígért minden messziről érkező hajónak. Stavoren kereskedőcsaládjai, hajótulajdonosai jómódúak voltak, elegánsak, választékosak, és gondtalanok.
De még Stavorenben sem volt mindenki gazdag. Akárcsak a világban mindenütt, itt is éltek szegények, elesettek, koldusok; nem kevésbé jó emberek, mint a kereskedők, csak éppen kevésbé szerencsések. A gazdag családok nem törődtek velük; amikor az utcán jártak, elfordították az arcukat, és kemény szívvel, együttérzés nélkül hagyták őket tengődni.
Élt Stavorenben egy asszony, akinek a nevére ma már nem emlékszik senki - a tetteire viszont annál is inkább. Ő volt a város leggazdagabb hajótulajdonosa. Flottája messzi földről hozott mindenféle ritkaságot, fűszert, selymet, ékszereket, amiket a hölgy szeretett mindenki irigységére közszemlére tenni. Ám eljött az idő, amikor már ez sem volt elég. Ekkor a hölgy hívatta legtapasztaltabb, leghűségesebb hajóskapitányát, átnyújtott neki egy kisebb vagyont, és így szólt:

- Menj, és vásárold meg nekem a legértékesebb dolgot a világon, akármi legyen is az. Egy év múlva itt várlak a kikötőben!

A hajóskapitány, bár maga sem tudta, mit keres, útnak indult. Bejárt sok kikötőt, beszélt sok bölcs, világot járt utazóval - és végül arra a következtetésre jutott, hogy a mindennapi, életadó kenyérnél nincs a világon értékesebb dolog. Megnyugodva a döntésében felvásárolt annyi jó minőségű búzát, amennyit csak elbírt a hajó, és hazaindult Stavorenbe.
Az egy év lejártával a hölgy izgatottan várta vissza a hajóját. A legszebb ruháját vette fel, és legcsillogóbb ékszereit; meghívta minden ismerősét és rokonát, hogy legyenek szemtanúi, amint a kapitány átnyújtja neki a világ legértékesebb kincsét. A hír futótűzént terjed; nem csak a kereskedők és nemesek, de a szegények is mind ott tolongtak a kikötőben, várva a csodára.
A hajó befutott; a kapitány kilépett a mólóra, meghajolt a hölgy előtt, és jelentette, mit hozott magával.

- Búzát?! - a hölgy elsápadt, majd elvörösödött dühében - A bolondját járatod velem?! Azt parancsoltam, kincset hozzál! Kincset! Nem közönséges búzát!

Hiába próbálta a kapitány elmagyarázni, miért döntött a búza mellett, a hölgy egy szavát sem akarta hallani. Tajtékzott, toporzékolt, kiabált; végül pedig megparancsolta, hogy az összes búzát azonnal vessék a tengerbe.
A kapitány könyörgőre fogta. Ha neki nincs szüksége rá, adja legalább a szegényeknek! A tömeg helyeslően mormolt, de a hölgy csak még jobban dühbe gurult.

- Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Nem fogok én senkinek ingyen búzát osztogatni! A hajó az enyém, a búza az enyém, és az enyém vagy te is! Azt parancsolom, vessétek mind a tengerbe!

Senki sem merte megszegni a parancsot. A város népe döbbenten figyelte, ahogyan a tengerészek a vízbe döntötték az értékes búzát, míg el nem tűnt az utolsó szem is a hullámok alatt.

- Megbánod még, hogy kőszívű voltál - monda a kapitány a hölgynek - Egyszer még lehetsz te magad is koldus!

A hölgy gúnyosan kacagott.

- Akkor leszek én koldus, amikor viszontlátom ezt a gyűrűt! - kiáltotta, lehúzva a smaragdköves gyűrűjét, és a csillogó ékszert vízbe hajította. A kapitány sarkon fordult, és kisétált a városból. Sohasem látták többé.

A hölgy aznap este, hogy elfeledtesse a szégyenét a többi előkelőséggel, lakomát rendezett. Folyt a bor és a perzsgő, mindenki evett, ivott és táncolt. A konyhában zajlott a munka, fogás fogás után készült... ahogyan a szakács felbontott egy frissen fogott halat, valami csillogó holmi perdült ki a hal gyomrából. A smaragdköves gyűrű. Futottak azonnal a hölgyhöz, aki elsápadt a gyűrű láttán, de nem szólt egy szót sem.
A kapitány jóslata egy éven belül beteljesült. A hölgy minden hajója zátonyra futott, vagy elsüllyedt egy viharban. Házai és raktárai sorra leégtek, a befektetései csődbe mentek; egy év leforgása alatt elveszítette mindenét, és az utcára került. A gazdag ismerősök úgy tettek, mintha meg sem ismernék; a szegények undorodva kitértek az útjából. Koldus lett belőle, és egyedül halt meg valami ismeretlen zugban.
A kikötő szájában, ahová a búzát öntötték, egy homokpad keletkezett. Hiába kotortatták a kikötőt, a homok egyre csak terjeszkedett, és elzárta a bejáratot. A víz fölé emelkedő részén zöld búza nőtt, magtalan, haszontalan - a Hölgy Búzájának mevezték az emberek. A homokpad miatt megszűnt a forgalom a kikötőben. Nem jártak többé hajók se ki, se be.
A gazdag kereskedőket még ez sem zavarta. Bezártak ajtót-ablakot, felhalmozták az élelmiszert, és gondtalanul mulattak tovább. "Van annyi pénzünk, hogy a világ végéig is kitart!" mondogatták. A szegények még szegényebbek lettek, már a napi munkára sem volt erejük. A várost senki sem vigyázta, tartotta karban. A töltések omladozni kedztek; a sós víz átszivárgott rajtuk, bele a város ivóvíz-tartályaiba.

- Iszunk majd bort és pezsgőt! - vontak vállat a gazdagok, míg a szegények odakinn egyre szomjasabbak lettek.

Egy éjszaka aztán, amikor a gazdagok részeg álmukat aludták egy mulatság után, elérkezett a város végzete. A gátak átszakadtak; Stavorent elöntötte a tenger. Reggelre egyetlen ház, egyetlen torony sem látszott már ki a víz alól.
Halászok mesélik néha, hogy ha tiszta időben kievez az ember a tengerre, ott, ahol hajdan Stavoren városa állt, a víz alatt még lehet látni a gazdag palotákat, kövezett utakat. Olykor, ha nagyon fülel az ember, még egy-egy harang kondulását is meg lehet hallani.

(Stavoren Fízia legrégebbi város jogú települése volt a 11. századtól. A 17. század folyamán öntötte el a tenger. A fenti legenda számos változatban ismert egész Hollandiában.)

Napraforgók, második kör

Ma csak két osztályom volt - a harmadikosok és a másodikasok, mindkét esetben összevont csoportban. Mindkét csoport olyan közel ült hozzám, hogy a lábamat sem tudtam kinyújtani; de minkét csoport emlékezett is rám tavalyról, és nagy lelkesedéssel fogadtak, ami mindig jólesik.
Harmadikban lement még egyszer a Sütőtök kisasszony, ami megint csak népszerűnek bizonyult (a pockokat könnyű elszórakoztatni egy beszélő zöldséggel), és megint sok érdekes kérdést vetett fel, olyanokat is, amiket gondosan eltáraztam későbbi megfontolásra ("ha a sütőtök akkor változhatott vissza lánnyá, ha önmagáért szerették, akkor az édesanyja előtt miért nem változott vissza?" - nesze neked, Jégvarázs). Másodjára pedig elmeséltem a Jázminhercgenőt, mert az ebéd utáni kajakómában kedvem volt majomkodni velük egyet.
A másodikosok is nagy zsibongással és ölelgetéssel fogadtak. Nekik is előadtam a Jázminhercegnőt (ezzel a mese hivatalosan be van járatva, olajozottan működik) és a Varázslatos Kertet. Utóbbi, úgy tűnt, nagyon célba talált náluk; az egyik kisfiú közölte, hogy ez volt "a legjobb mese amit valaha hallott." Kíváncsi vagyok, miért pont a másodikasokat fogta meg ennyire ez a történet. A végén megint elárultam, hogy léteznek "szegények kertjei" a valóságban is, amitől egészen fellelkesedtek. A kedvenc reakcióm viszont az a kisfiú volt, aki jelenkezett, hogy kérdése van: "Miből vannak a madarak?" Azt feleltem, erre majd a tanárai válaszolnak. (Ilyenkor jó mesemondónak lenni).
Úgy néz ki, legközelebb Halloween táján járok majd megint az iskolában.
Addig is, vissza a PhD vizsgákhoz.

"Mesélj nekünk napraforgóst!"

A vizsgák közötti szünetekben fokozottan szüksége van a mesemondónak a feltöltődésre. Jeleztem az örökbe fogadott iskolámnak, hogy ebben a félévben is számíthatnak rám. A válasz kissé meghökkentő volt: Az idei év témája, mint kiderült, a napraforgó ("elültetni az erények magvait," katolikus iskola, említettem már?). Megkérdezték, elő tudnék-e rukkolni napraforgós mesékkel.

Említettem már, mennyire szeretem a tematikus kihívásokat?

Három hetet dolgoztam a programon. Első körben kifejezetten napraforgós meséket kutattam, de ezekből egyrészt nem volt sok, másrészt pedig ami van, az is indián mítosz, azoktól pedig tisztelettel távol maradok. A leghíresebb történet, Klytié görög mítosza, egyáltalán nem napraforgóról szól, hanem egy másik, nap után forgó virágról. Egy híresebb afrikai napraforgós történetről kiderült, hogy a napraforgó a képeskönyv kedvéért került bele, az eredeti mesében nem szerepel. Végül összesen négy olyan történetet bogarásztam össze, amikben napraforgó fordult elő: Egy indiai népmesét (Csipekrózsika távoli unokatestvére), egy perui legendát (amiről erősen gyanítom, hogy irodalmi alkotás), egy bajor népmesét (amiben futólag említik meg a napraforgót több egyéb virág között), és egy zseniális vietnami legendát arról, hogyan születtek az első görögdinnyék (napraforgó szintén említés szintjén). Találtam viszont sok egyéb, magokkal, virágokkal, és kertekkel kapcsolatos mesét a világ minden pontjáról, és voltak közöttük egészen klasszak is. 

A mai napon lement az első mesélős kör: Hat osztályban jártam, darabonként fél óra erejéig. A legtöbbjük már emlékezett rám tavalyról, meg tavalyelőttről, és nagy lelkesedéssel fogadtak. Igyekeztem minél több új mesét bejáratni, és nagyon kíváncsi voltam, melyikek működnek majd a legjobban.

A napot a 4. osztályban kezdtem, ahol elhangzott egy kazak népmese (A Szegények Kertje), a vietnami görögdinnyés történet (aminek mindenki nagyon örült, és az osztály egy emberként jelezte, hogy imádják a görögdinnyét), és az Üres Virágcserép című kínai mese, ami annyira bájos, amennyire rövid, ellenben menet közben kiderült róla, hogy kisebbeknek kissé nehéz egyértelműen elmagyarázni a csattanót. (Az lesz a király utódja, aki a legszebb virágot neveli a tőle kapott magból; egy fiú üres cseréppel tér vissza, és a király őt választja utódnak, mert a magok meg voltak főzve, és mindenki más hamisította a virágát. Az őszinteség fontos, meg ilyenek). 

A második körben az ovisok kerültek sorra. Itt bevetettem a végtelenül jópofa bajor mesét arról, miért is fehér a hó. Az eredeti mese nagyjából 10 sor (az "500 új népmese"-ként híressé vált Schönwerth-gyűjteményben találtam), de a kicsik végtelenül élvezték, és jó hosszúra elhúzódott az ötletelés miatt. Másodikként egy régi kedvenc indiai mesémet, a Jázminhercegnőt mondtam el, amit annak idején csak egyszer volt érkezésem kipróbálni, és azóta találtam egy teljesebb változatot is. A mese remekül működött; eleinte nyafogtak a fiúk, hogy miért királylányosat mesélek, de a majmok és az óriás hamar kárpótolták őket érte. A mesélés végén egy kislány megkérdezte, megölelhet-e; pillanatokon belül rajtam lógott az egész óvodás csoport, és a hanyatteséstől csak a könyvszekrény tudott megmenteni.

A sokkal éretteb és felnőttebb első osztályban ismét elhangzott a Jázminhercegnő (kezdtem belejönni), meg az üre virágcserép is; most hogy már tudtam, hogyan fogjak hozzá, ez is sokkal jobban működött. Persze nem annyira, mint a kismajmok. (Már tökjó majomhangokat tudok adni)

A kicsik után volt egy köröm az emeleten is, a felsősöknél; itt elő tudtam venni néhány bonyolultabb történetet is. A nyolcadikosoknál előkerült Stavoren, az elsüllyedt város legendája (ahol a szívtelen nemesasszony a kikötőbe dobatja a búzát, amire nincs szüksége, míg végül a kikötő szája szép lassan eltömődik) - végtelenül kíváncsiak voltak a legenda hátterére, Hollandiára, a víz alatti régészetre, meg arra is, mitől legenda egy legenda. Hosszasan beszélgettünk mindenféle városi legendákról; a végén már csak egy rövid sztorira maradt időm, így bevetettem megint az üres virágcserepet, ami harmadjára már egészen gördülékenyre csiszolódott.

A hetedikeseknél megint lement Stavoren (valamiért szeretem ezt a történetet, nem csak az üzenete miatt, hanem mert kellően hátborzongató is), valamit a görögdinnye-legenda. Utóbbit lehet hogy én jobban élvezem, mint a kölykök, mert elég realisztikus, de azért mindenki nagy érdeklődéssel követte a fejleményeket.

A hatodik osztály magasan a kedvencem az egész iskolában (már tavaly is náluk volt a legjobb buli a mesélés, és azóta szintet léptek). Náluk bevetettem még egy új mesét, a Sütőtök kisasszonyt; ez egy perzsa mese, a mi magyar Piros malac-unk rokona. Hatalmas sikere volt, jókat derültek rajta. A végén nem győztek faggatni, hogy mitől változik egy gyerek sütőtökké, avagy vissza, és hogy a kisasszony, aki végül előbújt a tökből, hogyan kapott addig benne levegőt. A vitát azzal zártam le, hogy a tündérmesék így működnek, punktum. (Nem mellesleg ennél a mesénél leesett a tantusz végre a Hamupipőkével kapcsolatban is; itt egy gyűrűt próbálnak rá minden lányra, keresve az igazit - és azért, mert a fiú maga, aki találkozott vele, nem léphet be lányos házakba, vagy láthatja a lányok arcát. Tessék, logika.). A végére még odabiggyesztettem a varázslatos kertet is, ami másodjára szintén gördülékenyebben ment. Az osztály elkeresztelt Sütőtök kisasszonynak. Na bumm.

Szerdán megyek vissza még egy körre. 

Megkívántam a görögdinnyét.

PhD alapvizsgák, avagy hová lett a mesemondó

Mivel jó ideje eltűntem innen a magyar nyelvű blogról, azt hiszem, illik beszámolnom róla, mi zajlik ideát. Nem mintha abbahagytam volna a mesemondó munkásságot - koránt sem - de hirtelen akadt sürgetőbb dolgom is: A doktori program harmadik évében kell letennünk az alapvizsgákat.
Holnap.
Nagyon meglepett, hogyan működik a Kulturális Tanulmányok szakon az alapvizsga (mivel tavaly strukturálták át); gondoltam, írok róla egy bejegyzést, hátha mást is érdekel.

Az elmúlt két év alatt négy kötelező alaptantárgyunk volt: Kultúraelmélet, Kultúratörténet, Film, és Kultúra és Média (mivel film és média szakirányon vagyok). Mind a négy komponensből le kell tennünk az alapvizsgákat. Korábbi évfolyamoknál mindet egyszerre kellett; a mi osztályunk számára azonban négy részre bontották a folyamatot.

Holnap reggel, amikor felébredünk, és bejelentkezünk az iskola online felületére, egy személyre szabott tanegység fog feltűnni a fiókunkban, "PhD vizsga" címmel. Három kérdést találunk majd benne - mindhárom a Kultúraelmélet tantárgyhoz fűződik valamilyen módon. Az egyik akár ismerős is lehet: Még a nyáron megkértek mindannyiunkat, hogy írjunk egy-egy kérdést a vizsgákhoz, amiket a bizottság beválogathat a lehetőségek közé.
A három kérdés közül egyet kell kiválasztanunk, és megválaszolni írott formában, legalább tíz oldal terjedelemben. A vizsga csütörtök reggeltől hétfő éjfélig tart, az elkészült dolgozatot addig kell feltöltenünk a fiókba. Jövő hét csütörtökön megismételjük a folyamatot Kultúratörténeti, majd az azt követő héten Film és Média (kombinált) kérdésekkel is.

Egyszerűen hangzik?

Nem az. Nekem is annak tűnt, az öt féléves szóbeli klasszika szigorlathoz mérten mondjuk, de az az igazság, hogy komoly különbség van a "nem szívatnak" és a "könnyű a vizsga" között. A rendszer sokkal kevésbé stresszes, mint bármilyen alapvizsga vagy szigorlat, amiben eddig részem volt, de nem azért, mert könnyebb - hanem azért, mert tisztában vagyok vele, hogy csak rajtam múlik, hogyan sikerül. Ha elolvastam minden könyvet, átrágram minden jegyzetet, és kis cetliket ragasztottam minden szöveggyűjtemény margóira, akkor az öt napnak elégnek kell lennie, hogy egy komplex elméleti kérdésre megfelelő választ tudjak szintetizálni. A kérdések általában nagyon tágak, és többféle módon is meg lehet válaszolni őket, attól függően, ki melyik elméleti irányzattal vagy mely kutatók munkásságával érez rokonszenvet (vagy, az én esetemben, melyikekből értett egy kukkot is). Úgy vannak kitalálva, hogy itthon, az Internet és a könyvespolc között üldögélve is kihívás legyen megválaszolni őket - de ne lehetetlen.

A három írásbeli kör végeztével lesz egy szóbeli rész is, októberben. Ott a tanszékvezető, a saját magunk általk kiválasztott PhD témavezetőink, egy másik tanszék és a diákönkormányzat egy képviselője lesznek jelen (az egyik témavezetőm Norvégiában van, őt majd Skypon hívjuk fel). A szóbeli vizsga lényege, hogy kérdéseket tesznek fel az írott dolgozataimmal kapcsolatban (főleg, hogy leellenőrizzék, értem-e, amit írtam), és aztán mindhárom elméleti dolgozatot a választott disszertáció-témámhoz kell viszonyítanom és értelmeznem, bemutatva, hogyan kapcsolódik az elmélet a gyakorlati kutatáshoz.
Ha minden jól megy, a félév közepétől már csak a disszertációval (és a tanítással) kell foglalkoznom.

Hát, ez van. Októbertől majd megint írok gyakrabban is!

A mesebeli szegény embernek nincs okostelefonja

Görgetem a Facebookot. Nézem a magyar híreket. Lassan már a külföldi híreket is, mert már megint bekerültünk a nemzetközi sajtóba (általában nem jó jel). Ismerősök, akikről sohasem gondoltam volta, eltorzult arccal fröcsögnek a billentyűzeten át: "Szegény menekült mi?! Láttátok, hányezer forintos okostelefonja van?! Tele vannak ezek pénzzel..."

Hallgatom az érveket, és közben arra gondolok, hogy ez az ostoba, eszetlen harag az emberekben, valahányszor olyan menekültet látnak, akinek valamilyen drágább holmija, vagy neadjisten pénze van...

Az én hibám.

Mint mesemondóé.

A mesékben aki szegény, az mindig igazán szegény. Gyermeke annyi, mint a rosta lika, rongyokban jár, betevő falatja sincs. A dagasztóteknő aljáról kaparja össze a maradékot, hogy hamuba sült pogácsát adjon a gyerekének, amikor vándorútra indul szolgálatot keresni. Olyan szegény, mint a templom egere, Nincs neki az égvilágon semmije.

Pláne nem okostelefonja.

Meséket mondunk, filmeket nézünk arról, milyen az az "igazi" szegénység. Nincs tető a fejük felett, szakadt a ruhájuk, mezítláb vannak. Sajnálkozunk egy jóízűt. Nahát, milyen boldog lehetek a lakásommal és a használt kocsimmal, nézd meg, így is élnek emberek a 21. században. Szégyen-gyalázat.

Valaki posztolt egy jólesőt: Menekülteket láttam a buszon, telefonnal, suhancok voltak, röhögtek.

Kamasz, tinédzser, egy idegen országban van, és még van képe röhögni?! Nem illik a mesébe. A mesében a szegény ember sóhajt, lehajtja a fejét, a válla is meggörnyed. Bocsánatkérőn néz a gazdag emberre, majd lesüti a szemeit. Hull a könnye, mint a záporeső. Egy-egy vándor legény nagy-nagy bánatában akár meg is próbálja felkötni magát (mesemondója válogatja). 

Aki nem így néz ki, aki nem így viselkedik, az nem is igazán szegény. Az ingyenélő. Ha van még képe nevetni, annak ellenére, hogy az aluljáróban alszik, akkor megérdemli, hogy köpködjék. Ha van telefonja, és van nevetése, minek jött el hazulról? Azokkal akár harcolhatna is. A szeretet mindent legyőz (Paolo Coelho). A géppuskákat általában gond nélkül.

Minden félév elején levetítem az osztályomnak Chimamanda Ngozi Adichie (biztos kikergetnék a Keleti mellett a boltból) TED előadását: "Az egyetlen történet veszélyei" (The danger of a single story). Ha valakiről az az egyetlen történeted, hogy szegény, akkor meglepődsz, ha emberként viselkedni látod. Nevetni. Telefonálni. Netán játszani.

Csak egy baj van itt: Aki "igazán" szegény, azon sem segítetek. Évek óta kerülgetitek az aluljáróban a hajléktalanokat. Nekik nincs okostelefonjuk. Kenderszakálluk van. Ringy-ringy ruhájuk. Betevő falatjuk se. Mennyire kell nincstelennek lenni, hogy valaki tiltöltse a kívánt rubrikákat?

Vagy még mindig azokra a szavakra várunk, hogy "Ha megsegítesz, teljesítem egy kívánságodat?"

13. Kea Mesemondó Fesztivál

Alig ébredtünk fel a szerda délutáni sziesztából, már kezdődött is a Kea Mesemondó Fesztivál, szám szerint a tizenharmadik, Görögország jelenlegi legismertebb mesemondó rendezvénye. A fellépések igazából már az előző hét óta folyamatosan zajlottak a sziget különböző pontjain, de a konferencia (ld. az előző bejegyzést) végeztével végre mi is bekapcsolódhattunk a programba.
A mesélésre törzshelyünkön, a múzeum citromfás kertjében került sor, egy erre kialakított szabadtéri színpadon. A nézőtér a görög színházak formáját idézte, félkörívben emelkedő kő- és fapadokkal, és a hetven-egynéhány nemzetközi mesemondón kívül szép számmal ültek rajta görög családok és arra tévedő turisták is.

A mesemondás este hétkor kezdődött. Mindenkinek tíz perce volt egy-egy történetre (a meséket előre be kellett jelentenünk, hogy beleírhassák a rövid görög és angol nyelvű összefoglalókat a programba). Összesen huszonegyen voltunk, és az időkorlátot kevesen tartották be, így aztán a borozással és beszélgetéssel töltött szünetekkel együtt kis híján öt órásra húzódott szét a műsor, és éjfél körül ért véget. Mediterrán terület lévén ez senkit sem zavart.
Az előadás nem zajlott  mindig felhőtlenül. Sajnos a klasszikus minta ellenére a színpad akusztikája csapnivaló volt, amihez hozzájárultak még a délies virtussal ordító kabócák, a kertben található játszótér, egy közeli szamárka, és a háttérben húzódó autóút hangjai. Hangosítás hiányában az ember kénytelen volt legjobb színpadi tudása szerint hallhatóvá tenni magát, és végig tartani is a hangerőt, ami nem mindenkinek sikerült a mesére és az angol nyelvre való koncentrálással egy időben - sokan elhalkultak a mese közepe felé. Ennek ellenére azért hallottunk néhány egészen zseniális előadást.
Antonietta Pizzorno például, ahhoz képest, hogy csak olaszul és franciául beszél, úgy mesélte a tésztából gyúrt királyfi történetét, hogy a röhögéstől leestünk a szék alá. Nuala Hayes, az egyik ír küldött, egy zseniális ír népmesét mondott el, amiben a görög király lánya beleszeretett az ír király fiába. Seung Ah Kim, a koreai lány, hagyományos koreai viseletben, énekkel és nyelvleckével együtt adta elő a Kígyóvőlegény történetét. Senem Donatan, az egyik török lány, lenyűgöző énekkel ötvözte Inanna pokolra szállásának mítoszát; a csillagos ég alatt megdöbbentő ereje volt a hangjának és a kísérteties dallamnak. Regina Sommer Németországból az egyik kedvenc Nagy Károly-legendámat mesélte, Aachen alapításáról. Susana Tornero a Kőleves meséjét szabirul, a középkori Mediterráneum közös kevert nyelvén adta elő; értettem minden szavát, csak nem voltam benne biztos, miért - úgy hangzott, mintha egyszerre beszélt volna spanyolul, olaszul, és franciául. Tulajdonképpen ezt is tette.
Részemről a Csodakút című Pályuk Anna mesét vittem magammal, amit legutóbb az amerikai konferencián adtam elő, és nagy sikere volt. Az európai közönség hasonló módon élvezte, és utólag sok dicséretet kaptam, nem csak az előadásomra, de magára a történetre is. Pontosan tíz percre jöttem ki, végig hallható voltam, és a közönség sokat nevetett a poénokon. Pályuk Anna empátiája és humorérzéke átütött az élő előadáson is.

A csütörtöki nap estéjén új helyszínre költözött a fesztivál: Kocsival mentünk fel Iulidába, a hegy tetején lévő városkába, ahol ismét mesemondó sétában volt részünk. Az első helyszínen, egy forrás felett kőlépcsőkön ülve, négy történetet hallottunk; valahogyan mindegyik a tengerrel volt kapcsolatos. Kiemelkedett közülük Janneke Tanja, a holland hölgy meséje, ami egy halászról szólt, aki tudtán kívül a holtak lelkeit szállította át a tengeren. Libabőrös lettem.

A második helyszín egy utcasarok volt, mediterrán házikók fehér falai között. A nézőteret megint csak egy lépcsősor alkotta. Itt három mese hangzott el, többek között a walesi Dafydd Davies Hughes története is, aki Midasz király mítoszának egy walesi népi változatát mesélte; külön érdekes volt pont Görögországban hallani, egyes motívumok milyen messzire utaztak az évszázadok alatt.
Az est utolsó helyszíne egy árnyas kőszínház volt a hegy oldalában; itt került sor Abbi Patrix francia mesemondó egész órás műsorára. Abbi nagy népszerűségnek örvend, és látványos, színpadias, mesteri mesélő, akit egy hölgy kísért mindenféle ütős és zörgős hangszereken. Tanulságos állatmesék voltak terítéken, a majom és a krokodil történetébe ágyazva és afrikai közmondásokkal megtűzdelve.
A fesztivál a hétvége folyamán is tovább zajlott, de sokunknak péntek reggel búcsúznia kellett: Eljött az idő a hazautazásra. A két nap élményei alapján azt kell mondanom, hogy Kea szigete tökéletes, bájos helyszín egy mesemondó fesztiválnak; az emberek kedvesek, a táj lenyűgöző, és a FEST konferenciának köszönhetően egy görögül nem beszélő látogató számára is csodálatos két napot nyújtott. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni!

FEST mesemondó konferencia, 2015, Kea szigete

Az elmúlt három évet (Belgium, Róma és Svédország) anyagi és szervezési okokból kihagytam ugyan, de idén jó okom volt visszatérni a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) köreibe: Tavaly ősszel bejegyeztettük a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt, így január óta hivatalosan is a FEST egyik tagját képviselem. Ennek örömére (no meg a helyszín miatt) elutaztam Keára, a görög mesemondó élet központjába, hogy megint belevessem magam az európai mesemondás tengerébe.

A háromnapos konferencián 75 mesemondó vett részt, 21 ország 44 szervezetének képviseletében, ezekből 32 volt tag (a FEST-nek jelenleg negyven körüli számú tagja van - csak szervezet lehet tag, magánszemély nem). A nem-tag országok képivselői megfigyelőként voltak jelen, ami jelen esetben csupán annyit tett, hogy nem vehettek részt a hivatalos szavazáson. A résztvevő országok: Anglia, Belgium, Ciprus, Dél-Korea, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, Szlovénia, Törökország, Wales. Erős "Játék Határok Nélkül" nosztalgia lengte be az egész rendezvényt - pont ezt szerettük benne.
A konferencia előestéjén nemzetközi büfét tartottunk: Mindenki hozott magával valami hagyományos kaját vagy piát, és kaptunk egy-egy asztalt egy tengerparti vendéglő kertjében. Nekem nem sikerült a magyar konyhát prezentálni - már csak azért sem, mert nincs olyan kaja, ami kibírta volna az előző öt napot Görögországban, piát meg nem vittem, mert eltörik, és különben sem szeretem. Nem voltam egyedül a dilemmával: A franciák "legendás eltűnő kecskesajtot" hoztak, a britek pedig kőlevest. A büfé fénypontja az volt, amikor a helyszűkével küzdő kilenc török lánynak felajánlottam, nyugodtan foglalják el a magyar asztalt is. Történelmi pillanat volt, többen kuncogtak a háttérben. Sok jó édességet hoztak.
A konferencia hivatalosan hétfő reggel nyílt meg. A görög házigazdák mitológiai előadással üdvözöltek minket, majd egy rövid eszmefuttatás következett a tűz szerepéről a mitológiában. Mindez a Kulturális Központ épületében zajlott, ami a Mythos nevű görög mesemondó szervezet szülőhelye és a mesemondó iskolájuk főhadiszállása. A nap első igazi konferenciaelőadását Dr. Stavros Benos tartotta meg, aki egy olyan alapítvány vezetője, ami kulturális előadásokat szervez ókori görög színházakba. Az elgondolás kitűnő volt, de az úriemberből nehezen lehetett konkrét válaszokat kicsikarni olyan kérdésekre, mint például hogy "fogtok-e mesemondókat meghívni a színházakba?"
A délutáni programban három rövidebb előadás szerepelt: Marina Grandlund Svédországból a Hermész Projekt keretei között Perszephoné történetét mesélte el, és egy közösségépítő ceremóniát is rögtönzött, melynek keretei között megidéztük a görög isteneket, egy-egy kavics oltárra helyezésével. Kissé zanzásra sikerült a szertartás, a végén plusz kavicsokat kellett keresni, és mindenki pánikolt, ne felejtsünk el véletlenül valakit, mert annak a történetek szerint soha nincs jó vége... A második előadás volt messze a kedvencem: Maria Vrachionidou görög kutató beszélt arról, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a görög népmesékben, és hozott néhány zseniális példát is, amiket jól megjegyeztem. A harmadik kör Stella Kassimati, a krétai mesemondó központ vezetőjének előadása volt, aki arról beszélt, hogyan lehet a személyes sztorikat és családtörténeteket összeszőni a mitológiával. A saját családja történetéből vett példát, és Europé mítoszával együtt adta elő.
A hétfő estét egy közeli kávézó és múzeum kertjében töltöttük, párnákon ülve citromfák alatt. Két műhely között lehetett választani: Az egyik színpadi technikákról szólt mesemondókak, a másik pedig a mesemondás szerepéről az oktatásban. Én ez utóbbira ültem be, és nem bántam meg. A négy előadó Guy Tilkin (Belgium), Heidi Dahlsveen (Norvégia), Regina Sommer (Németország) és Jennifer Ramsay (Spanyolország) volt. Sok érdekes dologról szó esett: Regina mérhető, tudományos projectben gyűjtött adatokat hozott arról, hogyan változtatta meg a rendszeres mesélés (három évig hetente) hátrányos helyzetű diákok tanulmányi eredményeit; Guy arról beszélt, milyen fontos szerepe van a narratív gondolkodásnak a tanárképzésben; Heidi a személyes sztorik fontosságát emelte ki a gimnáziumi oktatásban, Jennifer pedig a mesemondás nyelvoktatásban betöltött szerepéről beszélt (angol nyelvű mesemondóként Spanyolországban). Rengeteg érdekes és értékes dolgot hallottunk, és sok nemzetközi projectről kaptunk beszámolókat és brossúrákat is. Az előadásokat éjfélig tartó vacsorázás és kötetlen beszélgetés követte, amiből legalább annyit tanult az ember, mint a hivatalos beszámolók alatt.

A kedd reggelt Kea szigetén kirándulva töltöttük; a sétaút egyes állomásain a házigazdáinktól hallottunk helyi népmeséket és legendákat (többön látszott a mitológia nyoma is). Meglátogattuk Kea Oroszlánját, egy ősrégi kőszobrot, ami már a görögök előtt is ott állhatott a hegyoldalban, és változatlanul mosolyog a tűző napon. Megsimogattam. Hideg volt. A Végtelen Történet oroszlánja jutott az eszembe.

A séta a hegytetőn, csodás kilátással és egy hatalmas platánfa alatt elköltött piknikkel végződött. Itt tartottunk egy jó két órás kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan befolyásolja a meséket a táj, amiben születtek. Hallottunk sok érdekes példát, véleményt, és természetesen meséket is; a közös megegyezés valami olyasmi volt, hogy a meséken mindig látszik az adott kultúra és táj nyoma, de ha csak erre hagyatkozik az ember ("bezzeg nálunk otthon..."), attól még nem lesz érdekes a fellépése.
Kedd este négy kerekasztal közül választhattunk kettőt-kettőt; én első körben a fesztiválszervezők csoportjába ültem be, ahol olyan témákat tárgyaltunk meg másfél órában, mint a tolmácsolás kérdése, a közösségi finanszírozás, és a fesztiválokra megrendelt új programok előnyei és hátrányai. Nagyjából huszan voltunk a csoportban, közöttük veterán fesztiválszervezők és újoncok is. A második körben átültem a "Mesemondás és Befogadás - Szociális, politikai, és gazdasági bevándorlók" csoportba (értelemszerűen nagyon aktuálisnak éreztem a témát). Arról beszéltünk, melyik országokban milyen projektek valósultak meg a mesemondás és a bevándorlás kapcsolatából; hogyan lehet a menekültek történeteit megismertetni egy ország közönségeivel, integrálni idegen kultúrájú gyerekeket megalázás nélkül, és hidakat építeni gyűlölködés helyett. Nehéz téma volt, és nem kis érzelmi háttér állt mögötte mindannyiunk számára, de jó volt hallani, hogy a mesemondók mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy javítsanak a helyzeten.
Kedd este a görögök ünnepélyes keretek között átadták a FEST fáklyáját a francia küldöttségnek - jövőre Párizsban leszünk. Kellő módon, énekléssel és tánccal ünnepeltük az eseményt.
A konferencia szerdai ebéddel zárult; ám mielőtt eljutottunk volna odáig, még hátra volt az utolsó napi szavazás és ügyintézés. Először megszavaztuk, hol legyen a konferencia 2017-ben; a hollandok és az írek prezentálták terveiket, mindkettő meggyőző erővel, aminek az lett az eredménye, hogy 16-16-os döntetlent szavaztunk. Ekkor mindkét fél kapott még egy-egy percet, hogy meggyőzzön minket; a második kört az írek nyerték: 2017-ben Írországba megyünk! Ezek után szavaztunk a 2018-as helyszínre is, ami Szlovénia, Törökország, Wales és az Euregio (Maastricht, Aachen, Liege) között dőlt el, és Szlovénia került ki belőle győztesen.
A nap utolsó szavazása arra vonatkozott, kik legyenek a FEST vezető bizottságának (executive committee) új tagjai - ketten ugyanis idén töltötték le a harmadik évüket, és visszavonultak. A két helyre öt jelölt volt, és csodálkozva vettem észre a kifüggesztett lapra pillantva, hogy az én nevemet is felírta valaki. Mindannyian egy-egy percet kaptunk, hogy meggyőzzük a szavazókat, mit tudunk hozzáadni a FEST munkájához. Én a magam részéről először is tisztáztam, hogy a tanév alatt Amerikában tartózkodom; szakértelemként a digitális és közösségi médiát ajánlottam fel. A szavazás eredménye a szlovén csajt, Anát tette első helyre, a spanyol Sonia és én pedig döntetlenben másdoikak lettünk - a FEST úgy döntött, mindhármunkat kinevez bizottsági tagnak. Kalandos három évnek nézek elébe.
A konferencia végeztével azonnal kezdődött is a 13. Kea Mesemondó Fesztivál. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.

Mesemondó Hellászban 5: Kiruccanások

Látogatásom harmadik napján (szombaton) Vasilia elvitt kirándulni: Epidauroszba mentünk. Nagyjából két óra az út kocsival, a tenger mentén kanyarogva, át az Iszthmoszon (ahol minden alagút Thészeusz banditáriól van elnevezve) és le a Peloponnészoszi-félsziget oldalába. Narancs- és gránátalma-ligetek szegélyezték az utat. Mivel épp a déli hőségben értünk oda, előbb ebédeltünk a "régi faluban" (ami egykor a kikötő volt egy csendes kis öbölben), majd elkocsikáztunk az Aszklépiosz-szentélyig.

Epidauroszba leginkább egyetlen dologért mennek az emberek: Megnézni a színházat. Tudjátok, tökéletes akusztika, nézőtér, papírzörgés, stb. Felmásztunk a legmagasabb pontra (ott volt árnyék) és egy órán keresztül néztük a turistákat, akik mindenféle mókás dolgot csináltak, tapsoltak, zörögtek, szavaltak, fotózkodtak, majd leléptek. Amikor épp nem volt ott senki, mi is kipróbáltuk az akusztikát, sőt, Vasilia szavalt is, ógörögül, én meg a nézőtérről hallgattam. Tényleg érdekesen vezette a hangot a tér, de azért megpróbálnám ugyanezt telt háznál, tizenháromezer zsizsegő néző előtt is...

A múzeumban és a régészeti területen szokás szerint alig volt valaki, pedig Epidaurosz különleges hely: Az ókori világ legnagyobb kórházkomplexuma, szentélyekkel, stadionnal, hotelekkel, és mindennel, ami egy wellness hétvégéhez szükséges. A feliratokat böngészve megismerkedtünk a legkedveltebb gyógymódokkal, amik között szerepelt például (gyomorrontásra) a "könnyű olvasmány és egy pohár bor" is. Megtaláltuk a szentélyt, ahol a betegek gyógyító álmukat aludták, és az istenség álmukban nyilvánította ki nekik, mit kell tenniük a gyógyulásért. Kellemes hely, be van tetőzve, tettek oda padot és képeket is. Tücsökciripelés mellett üldögéltünk benn, és mindenféle történelmi dolgokról beszélgettünk (leginkább szörnyű középkori gyógymódok kerültek szóba).
Azt hiszem, a tíz nap alatt meglátogatott görög helyek közül Epidaurosz volt a kedvencem. Kabócák, napfény, narancsligetek, hegyi levegő, barátságos istenek (Aszklépioszt nagyon szeretem), csend és nyugalom, és egy nagyon érdekes történelmi-régészeti terület egy helyen.
Ja, és a színház.

Vasárnap jelenésem volt a konferencia kezdetére Kea szigetén, így aztán Vasilia és a barátja elvittek kocsival Laurionba a komphoz. Persze út közben meg kellett állni a Szunion-foknál, és felmászni (viharos szélben) a Poszeidon-templomhoz, amibe egykor Lord Byron is belevéste dicső nevét (a vandálkodás csak akkor bűn, ha nem vagy híres). A templom fenséges volt, de megint csak eltörpült a kilátáshoz képest: Először tárult a szemem elé teljes kékségében és végtelenségében az Égei-tenger, és a látványtól a hangom is elakadt. Még jó, hogy templomot emeltek neki...
A tenger velem maradt az átkelés alatt is. Mesemondókkal megrakott kompunk viharos szélben, ám ragyogó napsütésben haladt Kea felé, én pedig fenn álltam a fedélzeten, kapaszkodtam a sóval lepett korlátba, és bámultam a hullámokat, a felcsapó fehér tajtékot, a hajót követő kis szivárványokat. Még a hajam is kiengedtem, ami nagyon romantikusnak tűnt abban a pillanatban, de másnap reggelre kőkeményre merevedett a sótól.
Itt végződik a görögországi kalandozások leírása, és kezdődik a beszámoló a 2015-ös FEST konferenciáról és fesztiválról Kea szigetén. Részletek a következő bejegyzésben.

Mesemondó Hellászban 4: Kilátás a fellegvárból

Vasilia javaslatára az Akropoliszt nem a főbejárat felől, hanem az ellenkező irányból közelítettem meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megmásztam a sziklafalat... Csak azt, hogy kis nekifutással indultam.
(Kispáléknak üzenem, mostam bugyit)

A kezdőpont (a metró után) az Olümposzi Zeusz temploma volt, ami békésen perzselődött egy sivatag közepén a rekkenő hőségben. A turisták udvarias távolságból, a fák árnyéka alól fotózgatták, és a bátrabbak ki-kirohantak közeli képeket készíteni, szalmakalapok és bőséges ivóvíz bevetésével. Én is a bátrabbak között voltam. A fénykép hátterében egyébként látszik Hadrianus császár diadalíve is, amire felírta, hogy "ez az én városom, és nem Thészeuszé." Az arányok (még perspektívában is) magukért beszélnek.
A sétát a templomtól az Akropoliszig szuvenírboltok szegélyezték; ismét megállapítottam, hogy Athénban lehetetlen tisztességes szuvenírt venni. A fellegvár küszöbét végül a Dionüszosz-színház tövében léptem át, és kellemes emelkedőn kezdtem meg a mászást, viszonylag kevés turista társaságában. A színházban meg is álltam, de csak egy kis időre, mert bár megpróbáltam nézőként elképzelni magam, a márvány kegyetlenül megégette a fenekemet, így sajnos a hosszas üldögélés elmaradt. Tovább kapaszkodva füstfelhőre lettem figyelmes: Égett a száraz bozótos a Hüméttosz oldalában. Az Odeiont csak felülről tudtam megnézni (oda külön belépő kell, mert még mindig tartanak benne színházi előadásokat), de már a falak tövéből is remek kilátás nyílt a Muszeion domjábra, és azon túl a kéklő Égei-tengerre.

Felmutattam a belépőt, megkerültem az utolsó sziklát, és hirtelen turisták áradatában találtam magam: Megérkeztem a Propülaiához, az Akropolisz kapujába. Itt már minden fehér volt, csupasz, és fényesre kopott: Ami mozdítható, azt rég elhordták már az évszázadok alatt. A fellegvár márvány holdbéli táj. Kellő áhitattal megcsodáltam a Parthenont (annak ellenére, hogy épp teljesen fel van állványozva), körbejártam az Erektheiont, lefotózkodtam a Kariatidák másolataival, köszöntem Athéné Promakhosz szobortalapzatának, és gondosan átlépdeltem az út mentén felhalmozott ión oszlopfőket... de az az igazság, hogy az Akropoliszról kifelé nézni sokkal szórakoztatóbb, mint befelé.

Egyrészt, mert halálközeli élmény: A kőfal pereme az ember térdéig ér (a görögök nem izgatják magukat, van elég turista, jut is, marad is). Másrészt, mert be lehet látni az egész várost, hegytől hegyig, és minden fontosabb pontot: Az Agorát, a Zeusz-templomot, az Akropolisz Múzeumot, Pireuszt, és természetesen Szalamiszt, amit hosszas tájolgatás után tudtam csak megkülönböztetni Aiginától. A teherhajók helyett görög gályákat képzeltem a tengerre.
Az Akropoliszról lemászva (lecsúszva) felkapaszkodtam az Areioszpagoszra, ami nem több, mint egy millió talptól simára csiszolt sziklatömb, ahonnan remek fotókat lehet készíteni. Korlát és kapaszkodó itt sem akadt, és egy négyzetméterre több turista is jutott, úgyhogy nem maradtam sokáig, de azért illő módon megcsodáltam a kilátást innen is.

Bezárt római csendélet Akropolisszal
és herenyalogató macskával

A nagy görög áhitat után kedvem lett benézni a rómaiakhoz is, a római Agorára és Hadrianus könyvtárába, de sajnos elkéstem: Míg a városban minden este nyolckor zár, a rómaiknak délután háromkor már takarodó volt, így csak a kerítés mögül tudtam nézelődni. Erős még Athénban a "rómaiak menjetek haza" mentalitás...
Mivel ily módon hoppon maradtam, felhasználtam az utolsó gyűjtőjegyem egy tiszteletkörre a régi Agorán. Segítettem egy egyiptomi fiúnak lefényképezkedni az Íliásszal és az Odüsszeiával, megmásztam egy kerítést hogy beláthassak a római kori könyvtárat takaró falak mögé, hallgattam a kabócákat, és mászkáltam a régi Panathenaia felvonulási út kopott kövein. Kellemes esti langymeleg volt, és rajtam kívül talán még hárman lézengtek az egész romterületen.
Amikor bezárt az Agora, elmentem vacsorázni. A bejáratnál pont van egy étterem, ahová Vasilia szerint a helyiek járnak, és a remek kaja mellett megnézhettem, ahogyan az Akropolisz és az Agora Múzeum lassacskán a naplemente színeibe öltözött.

Mesemondó Hellászban 3: A klasszikusok

A látogatás második napján magamra maradtam (Vasilia fellépni ment), úgyhogy a nyakamba vettem az egynapos turisták kedvenc célpontjait: Az Athéni Nemzeti Múzeumot és az Akropoliszt.
Előbbi laza öt órát vett igénybe, de lehetett volna több is, ha még egy napot maradok. Vidáman bogarásztam a kiállításokban. Íme az élmény képekben:

Első számú kedvenc időtöltésem volt polipkákat fotózgatni: Ott voltak mindenhol, a kükladikus vázáktól kezdve a mükénéi királysírok aranydíszeiig. Később vettem is magamnak egy polipos kerámiamedált az egyik piacon. A bal oldali képen például, ha jól megnézitek, egy gülüszemű polipka látható.

Nagy élmény volt a találkozás a Kora Kükladikus Hárfás Idollal is, több okból: Egyrészt benne volt a középiskolai töriatlaszban (ki emlékszik?), másrész meg kellett tanulnom a régészet felvételire, harmadrészt, Devecseri kedvenc szobra volt, és verset is írt hozzá, negyedrészt pedig a mesemondás (avagy énekmondás) egyik legkorábbi ábrázolása. Nézegettem jó darabig, de a fényviszonyok miatt szelfit nem sikerült készíteni őhírességével.

Hasonlóan nagy élmény volt a személyes találkozás az Artemision-foki Poszeidónnal is (tudom, hogy nincs eldöntve, a szobor Zeusz-e vagy Poszeidón, mert nem maradt meg, villámot vagy szigonyt tartott-e a kezében, de nekem mindig is Poszeidón volt, nem is tudom máshogy elképzelni) (plusz a tengerből került elő, na). Sokáig álldogáltam lenyűgözve a szobor előtt, mellett és mögött, és nézegettem a részleteket. Az egy dolog, hogy maga a test tökéletes, de a bronz elképesztő részletességre is lehetőséget adott: Látszanak bőrön áttűnő bordák, erek, megfeszülő izmok, minden. Tényleg egy istenség ereje árad belőle, és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem maradt fenn jóval több hasonló bronz szobor a görög korból. És ha már a bronzoknál tartunk: A (kevéssé látogatott) római teremben beköszöntem Augustus császár kissé ideges tekintetű, katakteres arcú képmásának is.

Devecseri és Szabó Magda után, jó magyar zarándokként, én is megkerestem Hegeso síremlékét. Gondoltam, ki lesz majd táblázva alaposan, de a nemzeti múzeum nem fárad ilyen apróságokkal: Számukra minden kiállított tárgy ugyanolyan híres, és ugyanolyan érdekes (tulajdonképpen így van jól). Fél órát szaladgáltam a sírsztélés termekben, és a teremőrök már gyanakodva figyeltek, mire végre megtaláltam Hegesót.
"A kedvesem kétezer éve alszik,

kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytõl arcig
márványszinû - s komoly görög leány.

Élõ, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány."

Tíz évvel az után, hogy Babitsot vettük irodalomórán, végre meg is tudtam nézni magamnak a hölgyet. Tényleg szép volt, bár voltak más sztélék, amik sokkal nagyobb hatást tettek rám. Ez a két bájosan cseverésző, töredékes hölgy, például, akiket nem zavart, hogy már rég halottak, és úgy tűnt, remekül érzik magukat a túlvilágon, ahová csak a töredék keretei között leshetett be a látogató.

Sokáig álldogáltam a teremben, ahol a Théra szigetéről származó falfestményeket állították ki. Nagy álmom eljutni egyszer Krétára is, megnézni a knósszoszi palotát; a minószi festészet és színvilág mindig is közel állt a szívemhez. Miközben francia fotósok csattogtak mellettem, én elbűvölve nézegettem a piros, sárga és szürkéskék hegyeket, táncoló fecskepárokat, lengedező liliomokat. A festészet valahogy mindig jobban megfog, mint a szobrászat: A festményeken látni az egykor élt művész keze vonását, a mozdulat ívét, a gondosan berajzolt vonalakat, apró pöttyöket. Livia virágoskertje óta nem bámultam ennyit falfestményre. A thérai gyűjtemény másik fénypontja egyébként ez a végtelenül mókás, égre tutuló kancsó volt, hetyke kis cicikkel:

Hosszú lenne mindent felsorolni, ami lekötötte a figyelmemet az öt óra alatt. Voltak ismerős vázák, szobrok és tárgyak, és sok olyan is, amin valamilyen okból csak úgy megakadt a szemem. A vázák magukban foglaltak el egy egész emeletet, és remekül lehetett rajtuk mitológiára vadászni. A kézzelfogható görög történelemhez legközelebb talán a bronzos teremben kerültem: Egy egész tároló volt tele nyílhegyekkel, amiket a thermopülai csatatérről szedtek össze. "Árnyékban harcolunk." Bumm. (Még szkíta is volt közöttük)

Mivel úgy látom, hosszúra nyúlik a bejegyzés, azt hiszem, az Akropolisznak új postot nyitok.
(Egyébként több, mint 700 fényképem van. Erősen szelektáltam. Akit érdekel az összes begyűjtött gülüszemű polip, szóljon privátban)

Mesemondó Hellászban 2: Ismeretlen ismerősök

Az athéni kalandok első napján a Monasteriaki metróállomáson bukkantunk ki a föld alól. "Az ott Hadrianus császár könyvtára," legyintett Vasilia a szemben álló épület felé, "Az ott fenn meg az Akropolisz." A rómaiakat errefelé senki sem veszi komolyan.

Az első pillantás az Akropolisz felé fenséges volt, ám mégsem rögtön arra indultunk - leginkább azért nem, mert pont délre érkeztük volna fel a tetőre, és nem kívántam már az első napon homárrá sülni. Helyette gyűjtőjegyet váltottam (kőkemény hat euróért, megvillantva az amerikai diákigazolványt), és az ókori Athén felfedetését az Agora kapujában kezdtük el. Meglepően kevés turista vetődött arra, úgyhogy kellemes csendben sétálgathattunk az árnyékot adó fák alatt.
Az első testközeli találkozásom Héphaisztosz templomával volt; hozzá felmászva pillantottam meg az Akropoliszt és az Areioszpagoszt teljes fenségükben, valamint a Lükabéttosz hegyét a háttérben, ami nagyon jó kilátást nyújt ugyan a városra, ellenben a látványától is hőgutát kaptam, úgyhogy sohasem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Az agorán keresztülszöszmötölve érkeztünk meg az Agora Múzeuma, amit Attalosz felújított oszlopcsarnokában rendeztek be.

Az oszlopok között járt a levegő, és kellemesen hűvös volt. A felsorakoztatott szobortöredékek között találkoztam az Íliász és az Odüsszeia megszemélyesített nőalakjaival is, akikkel muszáj volt lefényképezkedni, ugye.
Az agorán átvágva végül egy árnyékos sétányra jutottunk, ami nagy ívben dél felől kerüli meg az Akropoliszt, áthaladva közte és a népgyűlésnek egykor helyet adó Pnüx dombja között. A sétányról szép kilátás nyílt, utcai zenészek és árusok sorakoztak minden padon, és egyenesen arra az utcára vezetett, ahonnan a vadonatúj Akropolisz Múzeum, napi körutunk második célja nyílik.
Az összes meglátogatott múzeum közül ez volt a legjobb, több okból is. Egyrészt csak az Akropoliszról előkerült leleteket tartalmazza, amitől az egész többemeletes kiállítás szerves egészt alkot, és nem árasztja el az ember agyát összefügéstelen információkkal. Maga az épület zseniális: Tágas, fényes, egyszerűen navigálható, és egy folyamatos útvonalat követve megnézhet benne mindent az ember különösebb csalinkázás nélkül.

Az első emelet az archaikus kori leleteket tartalmazza (itt nem lehetett fotózni, de a fenti galériáról azért lekaptam az összképet) - minden kurosz, koré, ló és oroszlán arcán a legendás archaikus mosoly ül, amitől egy idő után az embernek az az érzése támad, hogy valami örökké derűs, gondoktól mentes, mennyei társaságba cseppent. Gondolom ez is volt az eredeti cél. Sok szobor mellé kiállították a rekonstruált, festett változataikat is, hogy láthassuk, milyenek lehettek annak idején teljes színpompájukban - ezt külön értékeltem. Több híres alak mellett találkoztunk a kicsi Mandulaszemű Koréval is, aki Vasilia képzelete szerint Szép Heléna arcát őrzi.

A múzeum második emeletén kávézó, ajándék- és könyvesbolt, kilátóterasz, valamint olvasóterem (!) található. Innen felfelé kapaszkodva jutottunk el a legfelső szintre, ahol körbejárhattuk kiállítva a Parthenon frízeit és metopéit (illetve azoknak másolatait, elmorzsolva néhány keresetlen gondolatot Lord Elgin emlékének), alacsonyabban elhelyezve, mint az eredeti helyükön, nyaktörés nélkül. Miközben köreinket róttuk az istenek, gigászok, amazonok és kentaurok harcait nézegetve, végig követett minket az üvegfal túloldalán az Akropolisz, teljes életnagyságban. Egyébként az összes padló és plafon is üvegből volt, sőt, a múzeum alatt feltárt épületeket is meg lehetett nézni a talpunk alá simuló üvegen át.

Szintén megható találkozás volt az eredeti Kariatidák erkélye (fenn az Erekhtheion oldalában ma másolatok állnak). Öten voltak, mindegyikük egyéniség, apró részleteikben - hajjal, ruharedővel, testtartással - különböztek egymástól. Kettejük között üres talapzat állt, az elveszett hatodik nővér, aki ma Angliában található. Eszembe jutott a történet, amit Tomkinson egyik tizenkilencedik századi utazója írt le - amikor a hatodik Kariatidát elhurcolták a Pireuszi kikötőbe, az egész város hallotta, hogy a nővérei siratják az éjszakában.
(Nem szeretek politizálni, de adjátok vissza a hatodik nővért, a fenébe is.)
A múzeumból kiszabadulva csatlakozott hozzánk Ifigenia, a mesemondó trió egy másik tagja; hármasban indultunk el ebédelni. Ebéd után meglátogattuk a képregény-könyvtárat, amit Vasilia segített létrehozni Athén belvárosában - egy közösségi ház kellemes, hűvös pincéjében található. Feltöltekezve képregényes információkkal, hűsöléssel és vízzel, útnak indultunk a Kerameikosz felé.

A Kerameikosz, bár nagyjából tizenöt perc sétára esik az Akropolisztól, megint csak nem elsődleges turistacélpont: rajtunk kívül talán ha öten lézengtek az egész régészeti parkban. Itt nyílt egykor Athén két híres kapuja; az egyiken át az eleusziszi misztériumok Szent Útja érkezett a városba, a másik felől pedig Platón Akadémiája felé lehetett elindulni. Mindkét kapunka csak az alapjai vannak ma meg, de azért lelkesen szaladgáltam rajtuk ki és be (szimbolikus, hogy az Akadémiára vezető út ma már zsákutca). A falakon kívül itt volt egykor Athén temetője is; a síremlékeket ma múzeumokban őrzik. A kedvencem egy hatalmas molosszoszi kutya volt, mellé is álltam az arányok kedvéért.
A Kerameikoszból a lányok elkalauzoltak egyik kedvenc kávézójukba, ami az egyetemisták által lakott városrészben található, és többek között cider-t is szolgál fel. Itt Antonia, a trió harmadik tagja is csatlakozott hozzánk, és vidám beszélgetéssel töltöttünk el több órát, míg végül egészen ránk sötétedett. Késő éjjel értünk haza, részemről hasogató napszúrásos fejfájással, de rettentő elégedetten.

Mesemondó Hellászban 1: Egy régen várt utazás

Amikor megtudtam, hogy a 2015-ös FEST mesemondó konferenciát Görögországban rendezik, azonnal eldöntöttem, hogy részt veszek rajta. Nem kis szervezés, számolgatás, jó időben pottyant fellépés, és kenyérkereső munka kellett hozzá, hogy összejöjjön az összeg a kiruccanásra, de végül úgy tűnt, a görög istenek is legalább annyira szeretnének velem találkozni, mint én velük: Július 15-én útra keltem Hellász felé.
Nem csak a sokat (suttogva) emlegetett öt féléves klasszika-archeológia szigorlat inspirálta a lelkesedésem. Mesemondóként mindig is szerettem volna eljutni arra a tájra, ahol olyan sok kedvenc történetem, mondám és mítoszom játszódik; annyira ismerős volt Athénnak már a gondolata is, hogy az indulás előtti héten lelkes álmaimban el tudtam igazodni a város alaprajzán (régészflashback). Ráadásul az útra való tekintettel elolvastam újra Devecseri Gábor útniaplóját (Epidauroszi tücskök, szóljatok) és Szabó Magda görög nyaralásának történetét (Zeusz küszöbén) is. A szívem Devecserihez húz (SzM rengeteget nyafog a meleg miatt, sajnáltatja magát, és keveset ír a látnivalókról), és a Görögországban töltött tíz nap alatt sokszor gondoltam a megjegyzéseire és a tájról írt verseire. Egy kicsit olyan volt, mintha ötven év távlatából együtt utaztunk volna. A repülőn két további útitársunk is akadt: Lukianosz (aki nélkül nyilván nem megyek Hellászba) és John Tomkinson, aki útikönyvek zseniális sorozatát szerkesztette össze Travels in Greece címmel, 17.-19. századi útinaplókból válogatott részletekből, városokra lebontva.
Helyi vezetőm és gondviselőm Vasilia Vaxevani volt, a Holnemvolt Fesztiválról ismert Paramythokores mesemondó trió egyik tagja, aki amellett, hogy mesemondó, múzeumi fellépő és képregényíró, ráadásul az athéni comic con egyik szervezője is, úgyhogy rögtön megvolt a közös alaphang most, hogy végre személyesen is találkoztunk. Kijött elém a reptérre, befogadott a saját lakásába, etetett-itatott, és lelkesen cipelt mindenhová a három Athénban töltött nap alatt. Csípem a csajt. Legalább annyira szeret múzeumokban szöszmötölni, mint én, érti a mitológiai poénokat, és végtelenül karakán, szókimondó nőszemély.
Késő éjjeli érkezés után (melynek során megpróbáltam felülről megtippelni, melyik fénypont vagy fénysáv melyik várost jelöli, és csúfosan megbuktam), csütörtök reggel ragyogó napsütésre ébredtem a Hüméttosz oldalában. Minden zöld volt, a szél átfújt a nappalin a két terasz között, és a távolban hegyeket láttam, amiket szégyenletes módon nem tudtam beazonosítani (utólag kiderült hogy a Pentelikon látszott oda). Jó mediterrán szokás szerint tíz körül mindenki kikászálódott az ágyból, és Vasiliával kettesben a nyakunkba vettük a várost.
Mielőtt rátérnék a görög kalandokról való részletes (és képes) beszámolóra, gyorsan megemlítem még, hogy a krízishelyzet ellenére semmi zökkenő nem akadt a nyaralásban. Egyetlen rendőrt sem láttam, senki sem tüntetett, a turisták által látogatott részeken teljes volt a derű és a nyugalom. A helyiek az ötven eurós napi limittel gondban voltak ugyan, és mi is mindent készpénzzel fizettünk ki, de ettől eltekintve egyáltalán nem volt ijesztő a hely. A görögök tudják, hogy az a legnagyobb segítség, ha a turisták náluk költik a pénzüket, és meg is tettek mindent, hogy mindenki jól és biztonságban érezze magát.
Az utazás menetrendje így alakult: Három nap lézengés (kettő Athénban és egy Epidauroszban), egy nap utazás Kea szigetére (Szunion közbeejtésével), három nap FEST konferencia Keán, két nap mesemondó fesztivál ugyanott, és végül egy nap hazaút, Athén közbeejtésével. Az időjárás végig fényes volt és szeles, huszonhat és harminc fok közötti hőmérsékletekkel.
Kezdődjenek tehát a kalandok.

MythOff Budapest - Mítoszok csatája II: Az élet sója

Nincs is jobb orvosság a kánikulára, mint jó sok mojito, egy hangulatosan bevilágított romkocsma, és egy második Mítoszok Csatája (az első alkalom sikerére való tekintettel). Úgy tűnt, nem csak szerintünk nyerő kombináció: Több, mint 60 néző gyűlt össze, és ezzel rögtön ismét ki is nőttünk egy helyszínt. Cél a Sportaréna!

A hangosítással és a világítással akadt némi gond, de igyekeztünk a legjobbat kihozni belőle - a mítoszokra pedig igazán nem eshetett panasz. A MythOff hagyománya szerint, íme az est programja:

Első kör: Élet és Halál a Tengerből

A kelta (skót/ír) sarokban: Jómagam, egy Fianna történettel, amit régóta tartogattam már mesélésre, csak sohasem illett be sehová. A Fianna harcosai megküzdenek a Keleti Tengert megszemélyesítő boszorkánnyal.

A karjalai (finnugor) sarokban: Csapatunk új tagja, Sőrés Rozka, aki egy teremtéstörténetet mesélt Istenről és az Ördögről - utóbbi búvárkacsa képében hozta fel a földet a tenger legaljáról.

A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert a tenger sós)

A szavazókérdés: "A tengeri boszorkány és az Ördög közül ki lehetne inkább úszómester egy hullámmedencéhez?"

A győztes: Az Ördög

Második kör: Családi perpatvar az istenek között

A hindu sarokban: Bumberák Maja mesélte Ganésha isten születésének történetét, és azt, hogyan lett elefántfeje. Egyszer már elhangzott Ganésha mítosza egy amerikai MythOffon, és azt kell mondjam, nagyon más volt ezúttal női mesemondótól hallani. Maja előadásmódja ráadásul nagyon választékos és lírai, jól illett a történethez.

Az asszír sarokban: Nagy Enikő, aki Istár pokolra szállását mesélte el. Nagyon szép, lírai, erős előadás volt, személy szerint teljesen le voltam nyűgözve.

A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert az isteni családoknál kiborult a só)

A szavazókérdés: "Ha ezek a konfliktusok egy-egy halandó családban merülnének fel, melyikük békülne ki előbb?"

A győztes: A hindu mitológia

Harmadik kör: Az Elégedetlenség Mesterei

(Ismét volt egy tricksteres körünk! Ez mindig bónusz a számomra :)

A maori sarokban: Varga-Fogarasi Szilvia (akinek egyébként a remek díjakat is köszönhettük) mesélte el, hogyan hozta el Maui az embereknek a tüzet. Mindenkivel sikerült azonnal megszerettetnie a fickót.

A kínai sarokban: Gregus László, aki a Majomkirály születését és felemelkedését sűrítette össze 12 izgalmas és humorral teli percbe. 

A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert a tricksterek az élet sója)

A szavazókérdés: "Ha egy nagyvállalat vezetője lennél, és beszerzési pozícióba keresnél egy új alkalmazottat, melyik trickstert vennéd fel szívesebben?"

A győztes: A Majomkirály

Nagyon jó élmény volt megint összegyűlni, mítoszokat mesélni, jókat nevetni, és beszélgetni. Ez úton is közönjük a közönségnek a közreműködést, szavazatszámlálást, időmérést, és a lelkesedést! Biztosan ígérjük, hogy lesz még MythOff Budapesten!