Bones szabadlábon

Ma végre visszatértem az orvosi múzeumba, hogy megkezdjem a projectet, és kideritsek mindent, ami a kiállitásról kiderithető. Gondoltam, ha már a nyakukra mászok a kérdéseimmel és feltúrom az archivumukat, akkor megkérdezem, segithetek-e valamit a nagy pakolásban (mostanra már a fél gyűjteményt szines pöttyök boritják - sárga azoknak a tárgyaknak, amik másik múzeumba kerülnek, piros az árverezéshez, kék az adományozáshoz, és igy tovább. George homlokán nagy sárga pötty van, amit örömmel tapasztaltam). Természetesen segithettem (a személyzet két, nyugdij előtt álló főből áll, nekem meg úgyis sok a fölös energiám, hehe).
Beengedtek a raktárba, ahol egy szép nagy asztalon egy mini-kiállitás volt felsorakoztatva (mintegy 25-30 tárgy); az egyik kórház oktató részlegének ajándékozzák a jövő hét elején, igy hát katalógusba kellett venni. Mivel a személyzet elfelejtette elhozni a fényképezőgépét, felajánlottam, hogy majd én megcsinálom; igy hát magamra hagytak a kinzókamrával keresztezett orvosi rendelőben, hogy szöszmötöljek kedvemre.
Szerencse hogy egyedül hagytak, mert rájuk jött volna a szivroham az elkövetkező három órában rendezett jelenettől... melynek során csinos lila gumikesztűben, mp3 lejátszóról vidám és zúzós számokat hallgatva, néha-néha hangosan énekelve mászkáltam fel és alá a fogorvosi székek és ládaszámra álló műszerek között, és csinos sormintákba rendezgettem a fúrókat és vésőket és azokat a pici nyeles tükröket az asztalon, hogy aztán kedvemre fotózhassam őket. Ebbéli tevékenységemet csak néha-néha szakitotta félbe egy-egy rögtönzött drámai előadás, Dr. House, Vészhelyzet és Bones idézetekkel tarkitva, amiket épp találónak és roppant szórakoztatónak találtam (és nem, nem szivtam bele az éteresüvegbe...).
A leltárlista némileg hiányosra sikeredett (volt pár eszköz, amit közös megyegyezéssel csak "torture device"-ként - kinzóeszköz - vettünk jegyzőkönyvbe, mivel a múzeumos néninek se volt róla halvány fogalma sem, mi lehet az, és a kinézete alapján tésztaszaggatásra és brutális belezésre egyaránt alkalmas lehet). A fotók viszont szépek lettek; és mert ilyen jó kislány voltam, szép és részletes választ kaptam minden kérdésemre, meg egy rakat kiállitási katalógust és régi múzeumi hirlevelet ráadásnak, amik most meg is alapozták az órai beszámolómat.
Azt is sikerült megállapitanom, hogy a múzeumi munka roppant mókás és szórakoztató, főleg ha orvostörténetről van szó. Meg azt is, hogy három óra egész szépen elrepült. Meg azt is, hogy képtelen lennék egész életemben ezt csinálni... (igen, megint én voltam az egyetlen látogató az utóbbi három hétben...)
Inkább beállok dokinak a Princeton Plainsboro-ba.