Csajbuli New Yorkban 5 - Queens of Chinatown

Úgy döntöttünk, elegünk volt a metróból egy jó időre - meg különben is, sütött a nap (hm, már emlitettem volna?...), és jó kedvünk volt, és gondoltuk, hátha találunk még egyéb trickstereket is az utcán, igy hát gyalog vágtunk neki a betondzsungelnek...
Na itt álljunk meg egy pillanatra. Most épp az történt, hogy elsütöttem egy gigantikus méretű közhelyet, jujj. Tartozom némi magyarázattal: aki nem járt még New York kaliberű városban, az egyszerűen nem képes látatlanban felmérni a kifejezés jelentőségét... attól, hogy minden utca párhuzamos meg merőleges, nyílegyenes és szépen burkolt, az ember még totálisan elveszettnek érzi magát - az épületek óriásiak, a nap nem is éri az aljukat, és mindenféle arány- és irányéznéknek azonnal lőttek, ahogy elhagytuk a kikötőt...
Végül aztán megtaláltunk a Ground Zero-t (ahol pár éve még a WTC állt) - körbe van véve keritéssel, mindenféle munkagépek dolgoznak rajta, belátni nemigen lehet, de azért ott volt, és a nagy üres tér még megdöbbentően hatott az egész félhomályos labirintus után... (útközben átvágtunk a Wall Street-en is. Megjártuk a pénzügyi Mekkát. Erről ennyi elég is.)
Miután lubickoltunk egy kicsit a katasztrófaturizmusban, és kiszörnyülködtük magunkat a WTC tragikus sorsán (egy folyosón fel lehet menni a terület fölé és lefelé bámulni), elhatároztunk, hogy márpedig mi átgyaloglunk Chinatownba ebédelni. És lőn. Nem kis séta volt, de láttunk sok nagy épületet meg érekes apróságot, egy egyetemet, a Brooklyn hidat, egy néhai indián falu helyét bebetonozva, meg a New York-i városházát, ami spontán gyönyört okozott volna minden ókori rómainak (mit tegyünk, Amerika tőlük örökölte a megalomániáját. Kaptunk egy kis izelitőt belőle, milyen lehetett a kis barbár provinciából Rómába menni...)
Chinatown meglepő hirtelenséggel kezdődött - gyerekes egyszerűséggel tudtunk örülni a pagodaforma lámpaernyőknek, meg a ténynek, hogy kinaiul voltak a feliratok... az utca kész bazár, mindenféle szines csecsebecse kapható, meg lenyűgözően gyönyörű kinai ruhák és anyagok, és mellette minden más meg azok ellenkezője is, ahogy az egy piachoz illik (hal, például. Büdös hal.) Vidám órákat töltöttünk ruhaboltokban és csecsebecsés standoknál, szivtunk egy kis kinai kultúrát, azután beültünk egy kis családi vendéglőbe pálcikával enni a műanyag bonsai-barackfa társaságában (miközben Kata sült medúzát csipegetett, meséltem neki a halhatatlanság őszibarackjairól meg kedvenc Szun Vu-Kung barátunk kalandjairól - Majomkirály, Nyugati Utazás, ez itt a reklám helye, olvassatok olvassatok) (a medúzára irányuló kérdéseket Katához tessék intézni).
Mivel úgyis ott voltunk a szomszédban, úgy határoztunk, megnézzük Little Italy-t is, csak hogy szivjunk még egy kis bevándorló kultúrát (New York bandái meg mittomén). Volt egy kiss bökkenő: Little Italy-t nem találtuk sehol. A kinai boltok és feliratok folytatódtak a végtelenségig - köztük csak egy kisebb olasz sajtbolt árválkodott, minden más vagy be volt csukva, vagy kinai volt. Rejtély. Szerintem a kinai maffia győzött.
Kisebb kitérőt tettünk a Soho-ba is, és megállapitottuk, hogy arra legközelebb majd egy napot kell szánni (meg hogy az ember messziről kiszúrja, ki jött a Soho-ból, csak ők tudnak ilyen sznob entellektüel módra öltözni...
Mivel már esteledett, újból metróra kaptunk, és elzötyögtünk a Times Square-re; csillogott-villogott, szines volt és zajos és koszos, nem különösebben nagy, viszont eléggé mellbevágó. Onnan aztán elsétáltunk az Empire State Building-hez azzal a céllal, hogy felmegyünk, és megnézzük Manhattant madártávlatból is - sajnos a kigyózó sor elvette a kedvünket az egésztől, meg ideje is volt már visszamenni a szállásra a cuccainkért, szóval csak bementünk az előcsarnokba meg kijöttünk, és vetettünk fölfelé egy bánatos pillantást.
Ja, és csokitortát vacsoráztunk egy kis kávézóban.
Miután magunkhoz ragadtuk a táskáinkat, még mindig volt pár óránk a busz indulásáig - betévedtünk hát egy gigantikus méretű gyöngyösboltba, és vagy egy órán át vigan bóklásztunk a mindenféle csecsebecsék között (részemről összeválogattam magamnak az évszázad legbaróbb mesemondó karkötőjét). Miután ránk zárták azt is, átkocogtunk kedvenc ír kocsmánkba, és ittonk egy sört New York egészségére, a kétnapos girl's day out megkoronázásaként.
És a szerencse még mindig kitartott; bár a pályaudvar megpróbált összezavarni minket, azért csak elértük a buszt (pedig előbb akart lelépni a kis rohadék), és a tavaszi szünetről hazafelé igyekvő diákok közé vegyülve mi is visszafurikáztunk Hartfordba (csak enyhe fűszag terjengett a buszon).
Tadadadaaaa. Ideje volt már befejezni ezt a történetet...
Óhaj-sóhaj, kérdés, megjegyzés.
The End.