Vendégségben Samuel Clemensnél

(Igen, Mark Twain)
Maratoni látogatás a Mark Twain House-ban a múzeumos csoporttal. Hivatalosan is Mark Twain rajongó lettem.
Hat órányi folyamatos menetelés és nagy mennyiségű tudásanyag felszivása után kissé gyenge lábakon állok jelen pillanatban, de azért megpróbálok egy röviditett verziót összehozni az élményből...
Látogatóközpont. Nagy, visszhangos, teljesen rosszul felépitett, viszont vagy egy életrajzi film amit meg lehet nézni és egészen ledöbbentett mindenkit (talán a lény hogy Twain bácsit három lányából csak egy élte túl, és magányosan halt meg - a második lány karácsony este fulladt bele a fürdőkádba... vagy hogy mennyire mozgalmas élete volt, hogy hányszor járta körül a földet... vagy a sok idézet ami elhangzott, és amiken hangosan felnevettünk... vagy a mesébe illő tény, hogy a Halley üstökös éjszakáján született, és 75 évvel később ugyanazon az éjszakán halt meg - "Azt mondják, megint jön az üstökös. Nagyon csalódott lennék, ha nem együtt mennénk el..." na ettől libabőrös lettem...)
Maga a ház. Mesébe illő, szinpompás és különleges palota, a világ minden tájáról összehordott csecsebecsékkel, Tiffany üvegekkel és tapétákkal, fotókkal és festményekkel és mindenféle mágikus trükkel (nem elég hogy kiderül a falitükörről, hogy valójában ablak a szomszéd szobába, ráadásul egy kandalló felett van, vagyis el lehet gondolkodni, hová megy a füst...), Hartford első felszerelt telefonjával, szétszórt gyerekjátékokkal, iróasztallal és a Susie szülinapjára feldiszitett ebédlővel... olyan mintha a Clemens család minden pillanatban hazaállithatna. Az utolsó asztalon hagyott névjegykártyáig minden helyreállitottak; nincsenek üveg tárolók és kiállitott könyvek, csak maga a történelmi otthon minden apróságával és kuckósságával (még akkor is kuckós, ha valójában hatalmas nagy és zegsugos). Mark Twain nem itt élt egész életében, de itt töltötte legboldogabb 17 évét, és nagy szeretettel irt róla (ez volt az első saját otthona a kalandos utazós fiatalság után). Engem különösen lenyűgözött a kandallópárkány - mindenféle dolgok voltak rajta felsorakoztatva; az egyetlen túlélő Clemens lány úgy emlékezett vissza, az apjuk minden este mesélt nekik a könyvtárszobában, és mindig ugyanazokat a darabokat használta ugyanabban a sorrendben és a mese sohasem volt kétszer ugyanaz; az idegenvezetőt teljes mértékben figyelmen kivül hagyva szemléltem a kandallópárkányt; a macska képét a bohócgallérban, a pici ír hárfát, a kecses türkizkék vázát, a fiatal hadvezér portréját, a kis görög szobrot, a bogáncsos kancsót, a nagy tengeri kagylóhéjat... mennyi de mennyi történet lehet mögöttük, és mennyi de mennyi emlék... igen, Mark Twain mesemondó volt, egyik a valaha élt legjobbak között. Azt hiszem már megint a rossz évszázadba születtem... XD
Gyors ebéd után, a szakadó hóban átsétáltunk a Stowe-házhoz is (mert egészen véletlenül Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátya kunyhója irónője pont a szomszédban lakott). Nem hagyott bennem mély nyomokat. A ház sokkal kevésbé barátságos vagy egyedi; különösebben Harriet személyisége sem nyűgözött le (hozzáteszem a könyve se). Meg volt áldva egy családdal az biztos (biszexuális-skizofrén férj, alkoholista fiú, 7 gyerekből 3 túlélő, vénlány ikercsemeték, morfiumfüggő lánygyerek, higannyal kezelt depressziótól kapott higanymérgezés, amit higannyal kezeltek...) elég groteszk egy történet volt... meg aztán Clemens bácsit meg sem közeliti...
Hát ennyi történt. Mindenki menjen és olvasson Mark Twaint, mert jó az.