Csajbuli New Yorkban 4 - Reggeli komédia

Szombat reggel még mindig gyönyörű idő volt, ha nem szebb - hétágra sütött a nap, és a szél sem fújt. Egy békés, fánk-és-tea reggeli után neki is vágtunk a new york-i alvilágnak, hogy megtaláljuk valahogy a déli kikötőhöz (és egyben a Szabadság-szoborhoz) vezető metróvonalat. Ami természetesen, szombat lévén, átépités alatt állt, és nem közlekedett.
Aki járt már Pesten, ismeri a káoszt, amit a piros vonal meg a metrópótló buszok szoktak okozni a reggeli tömegben. Na, ezt szorozzátok be New Yorkkal. Szerelvényről le, szerelvényre fel, egyes vágány, kettes vágány, lépcső lépcső, járdasziget pár millió emberrel, és 15 percenként jött a metrópótló (Pesten jobban szervezettek vagyunk haha *magyar zászlót lenget*). Sebaj, a mi hangulatunkat ilyen kicsinységek nem tudták megtörni (Kata egy valódi Sunspot, amig süt a nap, addig oda viszed ahová akarod:); szép lassan azért csak eljutottunk a South Ferry-hez, megláttuk a vizet, ami szép volt, meg a kigyózó sort, ami nem volt szép, és a komphoz igyekezett... a Szabadság-szobor integetett a távolból, nem nyújtott túl impozáns látványt. Mig Kata sirályokra vadászott a kamerával, megnéztük hol a sor másik vége, és nem voltunk tőle boldogok. Szabiszobi rákerült a "majd legközelebb" listára. Cserébe felfigyeltünk a téren gyülekező tömegre, és még messze jártunk, amikor már fel lehetett ismeri az utcaszinházat köritő hangulatot: taps, nevetés, ujjongás, zene. A magam részéről úgy véltem, egy jó kis new yorki utcai komédiás csapat messze felér egy nagy szoborral (sőőőőőőt), és Kata támogatta az ötletet - épp műsorszünetre sikerült odaérnünk a placcra, igy aztán elfoglalhattuk a legmenőbb VIP helyeket a padon, az első sorban. És akkor elkezdődött a móka.
Komédiából sohasem elég - aki olvasta a bostoni blogomat, már tudhatja, hogy élek-halok az olyan spontán műfajokért, mint az utcazene, utcaszinház, zsonglőrködés, vagy egyáltalán bármiféle szórakoztató műfaj, ami az utcán játszódik. És egy olyan forgalmas helyen, mint a South Ferry, a sok sok sok csapat közül is csak a legpengébbek versenyképesek...
Az első kör két fekete srác volt, hiphop és némi akrobatika, zúzós zene és jó sok fárasztó poén meg stand up comedy - amennyire spontánnak tűnt, annyi meló volt benne, valószinűleg... a slussz poén számomra az volt, hogy az első pillanattól trickstermódba álltam, még vigyorogtam is, hogy "már megint Anansze", mire az egyik srác ledobta a pólóját, és ott volt a pókháló a vállán... (nézzétek meg a fotót. Komolyan.) Most jöjjön nekem valaki az Amerikai Istenekkel... trickster trickster.
Oké oké, random lelkendezés vége, letörlöm a nyálat a billentyűzetről.
A második kör a szokásos felállású utcai hiphopcsapat volt: ázsiai kiscsaj, latino és fekete srácok (minden szociológus vonja le a maga következtetését). Ők is profik voltak benne, hogyan kell félórást műsort csinálni fél tucat látványos figurából és kétszer annyi nagyon fárasztó elszólásból (a kedvencünk: "Gondoljatok rá, hogy a pénz, amit ezért a műsorért adtok nekünk, két helytől tart távol bennünket: a szegényháztól, valamint a ti házatoktól..."). Katának a fotógépét is lenyúlták, és futottak vele egy kört ("Black men run fast"), azután visszaadták - valójában minden ronda rasszista poént elsütöttek, amit csak lehetett, és a tény, hogy ez pont az ő szájukból jött, adott egy szép antirasszista üzenetet meg egy bizonyos fekete humort (visszaolvasás után: jajj... ez nem direkt volt) a műsornak. Klassz volt, vidám volt, csodáljátok meg Kata fotóit és videóit. Aphrodité feneke és a griot után két napon belül már haramdszor voltam csillagszóró-állapotban, vigyorogtam mint egy jóllakott napközis: megvolt az aktuális komédiás-adagom egy hétre előre...
Ebben a vidám hangulatban indultunk tovább megnézni a WTC helyét.
Folyt. Köv.