Florence kisasszony és a művészek

Eljött az ideje a második múzeumos kirándulásnak (az első a Mark Twain-ház volt, ha még emlékeztek rá) - mivel New Yorkot sehogy sem sikerült összehozni, végül egy másik történelmi lak mellett döntöttünk, és a verőfényes szombat reggeli napsütésben (miután Betsy legszebb álmomból felcsöngetett) útnak indultunk a Florence Griswold-ház meghóditására.
Nem hallottatok róla?
Én sem.
Connecticut dugig van történelmi házakkal (nem nehéz történelmi háznak lenni egy 300 éves országban, hehe) - mint már emlitettem, példát lehet venni róluk, mi mindent ki tudnak hozni az ilyesmiből... nem különösebben rajongtam az ötletért, de szép idő volt, jó társaság (bár Pullo másnapos volt egy kicsit, és az egész élményhez csak annyit fűzött hozzá, hogy "bloody hell"), hát miért ne kiránduljon az ember (meg kötelező is volt, mellesleg). Rosszul nem sülhet el.
Hát nem is.
Florence Griswold háza dióhéjban: a századfordulón (úgy értem, a 19. és a 20. század fordulóján ugye) az Old Lyme nevű csendes, folyóparti városkában (tipikus New England - lankák, folyócskák, tehénkék) virágzásnak indult az első amerikai művésztelep. A sok new york-i festő és mázoló, megcsömörödve (?) a nagyvárosi élettől mind érintetlen, vadromantikus tájakra vágyott, igy hát nekivágtak megfelelő nyaralóhelyet keresni - az árván maradt vénkisasszony, Miss Florence pedig épp rendelkezett egy fogadóként működő kis házikóval, aminek sárga volt a fala és zöldek az ablakai, és oszlopos tornáccal meg patchworkös takarókkal rendelkezett, és úgy döntöttek, kibérelik az egészet, és meglátják, jön-e az ihlet. Jött. Igy hát a festők maradtak, ettek, ittak, ingujjban rohangáltak, molesztálták a parasztok teheneit, és lefestettek mindent, ami a szemük elé került (igen, akkoriban még zajlott a munka egy művésztelepen... persze ezek festők voltak, nem írók, nekik fel kellett mutatniuk előbb-utóbb valami kézzelfoghatót... ennek ellenére attól a pillanattól fogva, hogy betettem a lábam a házba, erős Sárvár-hangulatom volt). A kolónia hires lett és felkapott, és hamar kialakult az állandó művészkör - impresszionisták és tonalisták (vagy hogy a manóba hivják őket magyarul - az amcsik nemes egyszerűséggel csak rohadtalma-festőknek titulálták a csapatot, mert minden barnában láttak...).
Miss Florence, a ház nagyasszonya, gondoskodott róla, hogy a bohókás és nagyon művészi társaságnak mindig legyen kényelmes otthona és megfelelő szórakozása. Amikor aztán a ház ennek következtében teljesen lehasználódott, nyaralni küldték a hölgyeményt, és szép titokban, saját kezűleg tatarozták az egészet. Hát nem aranyos?
Először az újonnan épitett galériát néztük meg, ahol helyet kaptak a nagy művészi alkotás végtermékei (kis szépséghibája volt a délutánnak, hogy az idegenvezetőt agyonlőni se lehetett, és háromnegyed órát álltunk az első teremben, és vágyakozva pislogtunk a festmények felé...). Megjártuk a raktárakat is, meg a csinos (ám fagyos hideg) kertet a galéria és a ház között, valamint az egyik stúdióvá alakitott pajtát, ahol hétvégenként alkotókört tartanak gyerekeknek-felnőtteknek.
Végül aztán elértünk a házhoz; csinos, otthonos kis épület, még mindig megvan a vidéki művészház - hangulata a verandával meg az eredeti berendezéssel... a legjobb az volt az egészben, hogy a művészek nekiálltak viccből az ajtókra meg a falakra festeni - ennek következtében az egész ház képekkel van boritva belül, padlótól plafonig, minden lehetésges felületen. Nagyon bohén hangulatot áraszt. Az emeleten még több festmény állitottak ki, de valójában nem a képek fogták meg a fantáziámat, hanem a hely hangulata, és a tudat, hogy pihenni, alkotni jártak ide emberek száz évvel ezelőtt (és valószinűleg ugyanazt csinálták, amit mi Sárváron... ittak, ettek, aludtak, hülyéskedtek és poltiziáltak). Volt egy szép kép Miss Florence-ről, a művészcsapat örökbe fogadott anyukájáról - nem mindennapi hölgy lehetett (és végre egyszer nem a szó vadfeminista értelmében...).
Mindent összevetve, a hely felülmúlta a várakozásaimat.
Soká éljenek a bohém művészek.