Vallomással tartozom: Annak ellenére, hogy kétszer is végigmeséltem az Eposznapos csapattal Cú Chulainn legendáját, és elég jól ismerem a sztorit, azért valójában sohasem állt közel a szívemhez (ezt persze arrafelé jártamban nem említettem meg az íreknek). Cú Chulainn olyan, mint Héraklész, mindent izomból old meg, jóvágású vaskori hős, sok vér, tragédia, csihi-puhi. A szobra egyébként azért van ott a hegy tövében, mert a hagyomány szerint pont itt állt egykor Chulainn kovács háza, ahol az ifjú Setanta tévedésből megölte a házőrző vérebet, és beállt helyette munkára, így nyerve el a Cú Chulainn (Chulainn Kutyája) nevet. A kutyagyilkosság sem hatott meg soha különösebben. (Az egész Ulsteri Marharablásban igazából a nőalakokat szeretem, őket viszont nagyon; ezt ott jártunkban nem reklámozták ugyan, de az egyik mesemondó kibökte, hogy a szomorú sorsú hősnő, Deirdre is itt nőtt fel a környéken).
Az én szívem már nagyon régóta Írország másik hősi hagyományához, a Fianna legendáihoz húz. Végeredményben innen volt ismerős a név is: A Slieve Gullion-i Vadászat Fianna-legendakör egyik nagyon népszerű darabja. Amint összeállt bennem név, hely, és sztori, azonnal elhatároztam, hogy márpedig én erre a hegyre fel fogok menni. A többi, ír legendákkal kapcsolatban kevésbé fanatikus mesemondó eléggé gyanakodva nézett rám, amikor elkezdtem a központ személyzetét zaklatni, de mire sikerült lefizetnem egyiküket, hogy vasárnap reggel fuvarozzon fel a hegyre, többen is jelezték, hogy csatlakoznának az expedícióhoz. És lőn.
A sofőr javára legyen mondva, nem csak a hegycsúcs közelében lévő kis parkolóig vitt fel bennünket, hanem elkísért a "könnyed, rövid kis sétának" ígérkező befejező szakaszon is. Amikor nagyjából húsz perccel később megálltunk egy jórészt függőleges sziklagörgeteg aljában, és közölte, hogy "akkor oda most felmegyünk," eszembe villant gyermekkorom hargitai hegyi vezetője, Legendás Sanyi Bácsi, aki az ilyesmit "könnyű hegyi promenád"-kétn szokta volt aposztofálni - innen azonban már akkor sem fordultam volna vissza, ha törik avagy szakad (és különben szép napsütés volt), úgyhogy a zergeként szökellő kanadai és finn mesemondók nyomában én is felküzdöttem magam a csúcsra.
Megérte.
Ezen a ponton érdemes röviden összefoglalni, miről is szól a Slieve Gullion-i vadászat. A sztori szerint Fionn Mac Cumhaill-t, a Fianna legendás vezérét, egy szarvas elcsalja az embereitől, míg végül két kedvenc kutyája társaságában egyedül küzdi fel magát erre a hegyre. A csúcshoz közel egy tó, a tó partján pedig egy szépséges hölgy várja, aki sírva panaszolja, hogy a vörösarany gyűrűje beleesett a tóba. Fionn persze nem rest, rögtön leveti magáról a tunikát, és a víz alá merülve hosszas keresgélés után megleli a gyűrűt. Amikor azonban átnyújtja a hölgynek, az gúnyos kacajjal eltűnik ű. Fionn a partra evickélve konstatálja, hogy megöregedett: Gyenge, alig lát, fehér a haja, ráncosak a kezei. A parton összekuporodva, szégyenkezve vár a sorsára.
Időközben a vezért hiányolni kezdik odahaza (annak ellenére, hogy Conan, a banda bajkeverője, nagyvonalúan felajánlja, hogy majd lesz ő az új vezér), és Caoilte, a legjobb barátja, keresésére indul az embereivel. Az öreget ugyan meglelik a hegytetőn, de nem ismerik fel benne az életerős Fionnt; csak hosszas kérdezgetés és fenyegetés után derül fény az igazságra. Ekkor a Fianna tagjai pajzsukra emelik vezérüket, és elviszik a szomszédos hegyen lévő Sidhe (tündér) dombhoz, amit bőszen elkezdenek felásni, elégtételt követelve a (nyilván tündér) nő tettéért. Az ásást csak akkor hagyják félbe, amikor valaki kijön a dombból, és ellenszert ad át egy kupában Fionn öregségére. Az italt felhajtva Fionn ismét megfiatalodik - ám a haja élete végéig fehér marad, így emlékeztetve őt a Slieve Gullion-i kalandra. (És arra, hogy nem szabad bízni a vízben viháncoló nőszemélyekben).
A hegy tetején nem csak a tó maga található meg, hanem egy közel ötezer éves halomsír is, melyet a helyi hagyomány a Cailleach Bheara, vagyis a Télboszorkány házaként tart számon. Ez nem csak azért érdekes, mert Írország legmagasabban (majdnem hatszáz méteren) lévő halomsírjáról van szó, hanem azért is, mert a bejárat a téli napfordulókor lenyugvó nap felé van tájolva (ahogy a híres Newgrange-i sír a felkelő nap felé). Itt már sejti az ember, hogy az egész Fionn-legenda egy napfordulós történet, ahol az aranyhajú hőst a Télboszorkány gyengévé és erőtlenné teszi...
Külön szépsége a sírnak, hogy nem őrzi senki, szabadon lehet ki-be mászkálni, ha az embernek úgy tartja kedve. Természetesen bementünk mindahányan, és vagy fél órát töltöttünk áhitattal az apró sírkamrában üldögélve, élvezve a kövek hűvösét, és a tudatot, hogy ötezer évet utaztunk vissza az időben. Az ír legendákban sok halomsír tündérdombként, a tündérek föld alatti világának bejárataként szerepel, ahol észrevétlenül repül el az emberrel az idő; megesik, hogy mire egy éjszaka után visszatér, a földön már évszázadok teltek el. Kicsit így éreztük mi is, amikor visszamásztunk a kőkorból a huszonegyedik századba.
Halomsír, méretarány kedvéért francia mesemondóval |
A bejárat belülről, majdnem négykézláb másztunk be |
Tarkabarka a tündérdombban |
A csúcsról szépséges kilátás nyílt a tóra, amit nemsokára meg is látogattunk, olykor bokáig cuppogva a tőzegsárban. A helyi srác közölte, hogy ő ugyan nem nyúl a vízhez, de a külföldi mesemondók természetesen vidáman pancsolgattak benne (az úszáshoz azért hideg volt). Nagyonf estői kis tavacska, minden oldalról kilátás veszi körül.
Talán a hosszú bejegyzésből is sejthető, hogy a Slieve Gullion-i
Tanulság: Ha ott van a hegy az ember orra alatt, meg kell mászni.
(Még akkor is, ha majdnem lekésik miatta a délutáni fellépéséről)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése