Nemzeti Leprikón Múzeum. De tényleg.

Amikor először hallottam róla a FESten keresztül, hogy Dublinban Leprikón Múzeum nyílik, bevallom, erősen forgattam a szemeimet. A leprikón egyike annak a kb. öt dolognak, ami minden laikusnak eszébe jut Írországról, és Szent Patrik napja környékén Amerika minden szegletét el szokták árasztani az idegesítő, giccses kis rajzok zöld ruhás vigyorgó manókról és arannyal teli edényekről. Mesemondóként halmozottan idegesít, hogy a rengeteg csodálatos ír mese, legenda, és hiedelem közül pont ez ragadt meg a köztudatban - különösen, mert a rajzfilmleprikónoknak csak halovány köze van az eredeti történetekhez.
Fenntartásaim voltak, na.

Amikor végül akadt egy szabad napom Dublinban, Richard említette meg, hogy érdemes elmenni a múzeumba. Csodálkoztam rajta, hogy pont egy mesemondótól hallok ilyet, de állította, hogy a hely korántsem annyira gáz, mint amilyennek a név alapján gondolná az ember - így aztán, amikor arra vitt a lábam, benéztem a múzeum portájára. Egy nagyon kedves lány ült benn, aki nem csak az alapvető tudnivalókat (jegyek, stb.) mondta el, de érdeklődött is róla, ki vagyok, miért érdekel a téma, és amikor megtudta, hogy mesemondó a foglalkozásom, nagyon lelkes lett, és jó tizenöt percet beszélgettünk róla, az ő mesemondóik honnan szerzik a történeteiket, és hogyan tervezik meg a programjaikat. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a hely, ezért rögtön váltottam is egy jegyet a következő vezetésre.

Már a múzeum előtere maximálisan meggyőzött róla, hogy jól döntöttem. A tükrökkel kirakott kis helység minden falát leprikónokkal és tündérekkel kapcsolatos fotók, idézetek, és könyvek borították, kisebb vitrinekben pedig a leprikóntörténelem különböző állomásai voltak láthatók - többek között annak a 8. századi krónikának egy (másolat) oldala is, melyben először történik említés a leprikónokról. Vidáman nézelődtem négy-öt másik látogatóval, köztük egy amerikai családdal együtt, de kissé tanácstalan voltam: Az előtérből ugyanis nem vezetett ajtó tovább sehová.

Hamarosan csatlakozott hozzánk aktuális idegenvezetőnk, egy nagyon barátságos srác, aki még az előtérben eloszlatta a leprikónokkal kapcsolatos tévképzeteinket: Elmondta például, hogy eredetileg egyáltalán nem viseltek zöld ruhát (megint Disney a ludas). A rövidke történelmi áttekintés után megkérte az egyik kislányt, hogy kopogtasson a falon - és csodák csodája, kitárult egy titkos ajtó, amin keresztül egy alagútba jutottunk. It döbbentem rá, mennyire szerencsés, hogy pont gyerekekkel kerültem egy csoportba: az egész túra során a legjobb szórakozás az volt, hogy az ő reakcióikat figyeltem. A múzeum pedig nagyon is szépen, bőkezűen szórta a gyerekek számára varázslatos dolgokat.

Az alagút optikai illúzió volt; a másik végébe sétálva úgy tűnt, mintha zsugorodnánk. Innen aztán tovább sétáltunk egy különös, víz színeivel megvilágított folyosón, amely az észak-írországi Giant's Causeway formáit idézte a képzeletünkbe; ennek a végén pedig egy szobába jutottunk, ahol minden bútor hatalmas volt, hogy a leprikónok szemszögéből csodálhassuk meg a világot. Itt idegenvezetőnk magunkra is hagyott minket egy időre, hogy nyugodtan fotózkodhassunk és mászhassunk (a gyerekek legnagyobb örömére); ebből természetesen én sem akartam kimaradni. A szék annyira magas volt, hogy egy sráccal és a barátnőjével kölcsönösen bakot tartottunk egymásnak a meghódításához.

Az óriási szobában arról beszélgettünk, mi is tulajdonképpen a leprikón, és milyen helyeken találkozhatunk vele. Innen a tűzhelyen keresztül ("hűűűű!") sétáltunk tovább egy újabb szobába, ahol körbeálltuk Írország miniatűr térképét. Egy kellemes női hang fényjátékkal egybekötve mesélt nekünk tündérdombokról, fontos helyekről, és egyéb ír hagyományokról, miközben a térképen felvillantak a tündérfények, körberepültek Lir gyermekei, vagy lángok lobbantak fel Tara és más legendás helyek felett (itt megjegyzem, hogy nem sunyiban fotóztam, hanem egyenesen bátorítottak rá).

A térkép után egy apró kunyhó belsejébe érkeztünk, ahol gyertyafénynél mesélt róla a vezetőnk, milyen körülmények között és milyen alkalmakkor meséltek régen az emberek; valamint arról is, milyen funkciót töltöttek be a leprikón-mesék a néphagyományban. A kunybóból egy szivárványon keltünk át (amit a plafonról lógó színes zsinórok alkottak), és a következő teremben, egy edény arany társaságában meghallgattuk az első mesénket (itt megjegyzem, hogy a múzeum minden tere úgy van kialakítva, hogy mesélni lehessen benne). Klasszikus sztori volt egy fiúról, aki elkapott egy leprikónt, és piros sállal (avagy ez esetben zoknival) jelölte meg, hová van elrejtve az arany - a csavar az volt benne, hogy a srác egyes szám első személyben, nagyon élvezetesen adta elő (de anélkül, hogy túljátszotta volna), amitől persze a gyerekek külön le voltak nyűgözve ("te láttál leprikónt?!").

A mese után egy tündérdomb belseje volt a következő helyszín - ez volt a kedvenc terem, réz falakkal és fényekkel, amik a vízen táncoló nap hatását adtak vissza (egyezve olyan elméletekkel, melyek szerint a halomsírok faragásai is ezt hivatottak utánozni). Tényleg olyan hangulatot keltett, mintha egy tündérdombban lettünk volna, lakomára várva. Itt a tündérlegendákról beszélgettünk, és arról, hogyan lettek a régi eposzok népeiből apró kis népmesei lények.
A tündérdomb után egy éjszakai erdő következett, állatok sziluettjeivel, sötét ágakkal-bogakkal, és egy kúttal, amit körülültünk, és meghallgattuk a túra második történetét - Fergus Mac Leití király legendáját (amit egyébként a saját könyvembe is beválogattam). A srác megint csak nagyon jól mesélt, és nagyokat kuncogtunk az előadáson.
A túra tulajdonképpen itt ért véget - már csak az volt hátra, hogy a múzeum bőséges (és mesemondói szemmel nagyon kielégítő) könyvesboltján keresztül távozzunk. Utóbb megtudtam Roberttől, aki ugyanazon a napon látogatott el a múzeumba, csak egy későbbi időpontban, hogy minden mesemondó más és más történeteket ad elő a vezetés során, és más és más termekben időzik el hosszabban - sőt, péntek és szombat esténként felnőtt előadásokat is tartanak.

Richardnak igaza lett: A Leprikón Múzeum igényes, izgalmas, és látványos, az idegenvezetők pedig jó mesemondók, akik alaposan fel vannak készülve néprajzi ismeretekkel. Nem gondoltam, hogy ez fogom mondani a végén, de mindenkinek erősen ajánlom a látogatást!